1944-1956
A közösségi emlékezet Pandora szelencéjét nyitotta ki egy nemrég megjelent intellektuális bestseller. A betütengerből szirtként mered elő a provokatív tézis, miszerint Kádár 1957-ben ajánlatott tett népének. Ő nem hánytorgatja fel a népnek, amit a nép 1944-ben tett, s a nép nem hánytorgatja fel neki, amit ő tett 1956-ban. Fifty-fifty. A tézis jól hangzik, de nem igaz. Egyik évben sem történt olyasmi, ami a tettesekben lelkiismeretfurdalást váltott volna ki. A történelembe bele van kódolva az igazságtalanság, mondta mintegy előrejelzésként Németh László Szárszón 1943-ban. Egy évre rá az igazságtalanság félmilliónyi embert ragadott ki otthonából, amin a nép nemhogy megütközött volna, inkább hasznot húzott belőle. Később nem volt év, amikor ne történt volna valami iszonyatos igazságtalanság. 1956 volt az utolsó a sorban. A nép, 1944-es viselkedésével ellentétben, most aktivizálta magát. A nép felkelt. A nép felkelését 1956-ban ugyanazok verték le, akik 1945-ben a népet megverték. Kádárnak mindehhez nem volt köze. Ő csak nevet és hangot adott azoknak, akik a népet egyszer megverték, másszor leverték. A felkelés leverését követő múltelhallgatásnak nem volt alternatívája. Szavak sem voltak arra, ami 1944 és 1956 között történt. Ma sincsenek.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.
május 8, 2011 @ 8:29 du. • válasz erre
Valószínűleg és csakugyan nincsenek (kimondott és érvényes) szavak az 1944 és 1956 között történtekre. Talán ez lehet az oka, hogy amiként a születési trauma áll az individuál pszichológiai kivetítések (kimondhatatlan és megnevezhetetlen, mert preverbális) középpontjában, ez az időszak alkotja a kollektív projekciók centrumát:
Azon még (anno) csodálkoztam egy ideig, hogy miként tűnt el (durván 1990 és 2000 között) az a különbség, ami az 1948-1956 és a (nem annyira 1956, de) 1968 és az 1989 közötti időszakot megkülönböztette.
Azon már kevésbé, hogy mostanra az uralkodó retorikában Horn Gyula (de főleg a mostanit megelőző miniszterelnök) regnálása és az ötvenes évek (valamint 1956 és fülkeforradalom) közé (csak azért nem) kerül egyenlőségjel (mert az utóbbi győzött, az előbbit még a jelenleg uralkodó retorika szerint is leverték).
És még egy apróság (ha már Pandora szelencéjét feszegetjük)! Ha Kádár János helyett Münnich Ferenc az ország vezetője (amire volt némi esély, vagy Acél György, amire semmi esély sem volt, vagy egy a tisztségeibe visszahelyezett, “rehabilitált” Rákosi Mátyás, amire még annyi esély sem), akkor egy hipotetikus alkunak lett volna némi logikája (így legfeljebb a mítoszkeletkezés lélektani dinamikája érthető, de csak nagy vonalakban, mert a részletei – a könyv általam már elolvasott fejezeteiben bár gazdagon illusztráltak, de jóindulattal szólva is: – kimunkálatlanok).
május 9, 2011 @ 1:01 de. • válasz erre
“A történelembe bele van kódolva az igazságtalanság”
Ez nem csak a történelemre igaz. Ez minden egyén életére is igaz. A történelem igazságtalansága csak végösszege az egyéni sérelmeknek.
Az élet igazságtalanságáról már írtam itt:
Az, hogy a történelmet különbözőképpen ítéljük meg, nagymértékben ezen saját tapasztalataink miatt van. Plasztikus példa: Jó volt-e a Kádár-rendszer? Kinek igen, kinek nem. A legszélsőségesebb borzalmak és az euforikus pillanatok, mint a Holocaust vagy a 89-es rendszerváltás is így relativizálható: egyesek észre sem vették, hogy megtörténtek.
“fülkeforradalom” – Ezt pedig én nem vettem észre.