Új betegség
Az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1994-ben újított. Azok a betegek, akikről korábban a szakma úgy tartotta, hogy egyszerre több személyiségük is van, ettől fogva olyan betegekké lettek, akiknek nincs személyiségük. Maguk az érintettek nem tiltakoztak, de a szakma azóta is megosztott. Ortodox és reformer pszichiáterek vitatkoznak ugyanazon beteg diagnózisa felett, akit egyszer azzal kezelnek, hogy túl sok személyisége van, másszor meg azzal, hogy nincs neki egy sem. A blogszférában mindenkinek helye van. A névtelenség és személytelenség tere még azokat is megőrjíti, akiken a mindennapokban a legtapasztaltabb pszichiáter sem vesz észre semmit. A személyiséghiányosok és személyiségtúltengők a virtuális térben otthon érezhetik magukat, amire annál is inkább szükségük van, mert poszt Foucault korban élnek, amikor nincsenek már meg a házak, ahol egykor éltek.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
január 15, 2009 @ 10:12 de. • válasz erre
Erről én annyit tudok, amennyit a bejegyzésből meg lehet tudni. Ez nem sok, de azért, nem is feltétlenül kevés.
Az újítók – úgy tűnik – nehezen viselik a változást, különösen azt a változást, ami nem világos számukra. Az nyitva marad, hogy ez esetben a „nem világos” oka a megfigyelőben, vagy a megfigyeltben és annak helyzetében található. A világ érthetetlen, vagy ők értetlenek. De ez mindegy is a hiú megfigyelő sohase fogja azt mondani; bocs elnéztem valamit. Ő ragaszkodik ahhoz, hogy ő mindent tud, ennek következtében, ami érthetetlenül változik az nincs. Így válik számukra érthetővé a világ, szeretett saját maguk pedig szeretett saját maguk számára bölccsé. Ilyet láttam már. Ha így nézzük a dolgot én maradi vagyok.
A blogszféra őrjítő hatásait én még nem tapasztalom. Aminek nyilvánvaló oka lehet, hogy …, de ezt hagyjuk. Majd valaki befejezi. Amit viszont nem hagynék, az a blogszéra szereplőinek a jelentőségért vívott harca. Jelentőséghez juthat-e itt a ráció?
január 16, 2009 @ 2:58 du. • válasz erre
A szolgáltatás 2009. 01. 15-16 közötti kimaradásáért, a blog elérhetetlenségéért a számomra is kinyomozhatatlan felelős helyett is, és a magam nevében is elnézést kérek. Lux Erik
január 16, 2009 @ 3:01 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Inkább arról lehet szó, hogy félig üres, vagy félig teli van-e a pohár. Csak picit bonyolítva ugyanezt: hogy mi fontosabb, bizonyos funkciók ellátása, vagy az ellátás módjának stabilitása/konzisztencdiája. Akik az utóbbit tartják fontosabbnak, azok a személyiség hiányáról lehetnek hajlamosabbak beszélni a bejegyzésben említett esetekben.
A blogszféra őrjítő hatásainál a bejegyzés szerintem az előző bloggal szerzett tapasztalatokra, a terminátorokra utalt, utalhat vissza.
január 16, 2009 @ 6:53 du. • válasz erre
Van valami jelképes abban, hogy a blog éppen ennél a témánál robbant le.
A gépnek is lelke van, mely éppen úgy lehet beteg mint a miénk.
január 16, 2009 @ 7:03 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
január 16, 2009 @ 9:16 du. • válasz erre
Dr. Norman Sartorius, az Amerikai Pszichiátriai Társaság elnöke 1994-ben így nyilatkozott:
„Az az idő, amikor a pszichiáterek úgy gondolták, hogy képesek meggyógyítani a mentális betegeket, elmúlt. A jövőben a mentális betegeknek meg kell tanulniuk együtt élni a betegségükkel.”
január 17, 2009 @ 3:34 de. • válasz erre
Válasz DeprimaDonna hozzászólására (#6):
Az én olvasatomban (kicsit mítikus ködbe burkolva) azt mondja, hogy másban (nem a teljese reszocializációban/rehabilitációban) jelölik meg a gyógyítás célját, és ezáltal másutt húzzák meg a gyógyultság határát (ami üdvös, mert mi a teljes reahbilitásció, mi az ideális szocializáció? Ha a cél az, hogy legyen képes gondoskodni önmagáról, akkor maximálisan tetszik, ha nem, az irányt akkor is jónak vélem).
január 17, 2009 @ 11:43 du. • válasz erre
“A névtelenség és személytelenség tere még azokat is megőrjíti, akiken a mindennapokban a legtapasztaltabb pszichiáter sem vesz észre semmit.”
Némiképp pontosítanék. Ha jól értem, akkor itt a dizinhibíciós efektusról esik szó, ám úgy, mintha az MINDENKIRE jellemző volna.
Szerintem pedig nem mindenkiből lesz – aki nicknév alatt hasít a neten -TERMINÁTOR, vagy fiatalosabbra véve a figurát, net-gyökér vagy web-paraszt! Van rá esély, de mégsem!
A témához hadd ajánljam:
http://www.bognarstudio.hu/pszichologia.html
január 18, 2009 @ 12:09 de. • válasz erre
Kösz a szakirodalomért. Valóban a dezinhibiciós hatás kétarcú, kicsalja belőlünk az ördögöt éppen úgy mint az angyalt. Mivel ha nem is manifeszt módon mindenki deviáns, az internetes kommunikáció elősegítheti azt. hogy a lappangó deviancia teljes vértezetben megnyilvánuljon, de a disszimulációs tencenciájat is felerősítheti. Az internet egy új tér abban a színházban, melyet Shakespeare a világgal azonosított.
január 18, 2009 @ 1:37 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#9):
Virtuális színház. Túl és innen a valódin, amit annak hittünk, és amit ma is színháznak nevezünk.
Innen, mert a szerepeknek nemcsak nézői/befogadói vagyunk, de alakítói is (pontosabban jóval nagyobb mértékben, mint ahogyan tapasainkkal és tudattalan jelzéseinkkel – “jó”, illetve “rossz közönségként” – módosítjuk, módosítani tudjuk a színészek játékát).
Túl, mert szemben egy-egy színházi előadással, az előadottak nem azonnal, közvetlenül az előadás után – hanem olykor picit, olykor jóval lassabban – enyésznek semmivé.