A művészettudomány jellege
A művészettudomány filozófiai diszciplína, mert az ismeretek – korlátozott voltából adódó – végessége miatt egymással csak részen átgondolható viszonyban levő tudományágak eredményei integrálásának metaelméleteként vagy az (filozófiai diszciplína), vagy nemcsak meghatározatlan, és (a Gödel tételből is követezően) épp az integrációt lehetetleníti (egy újabb integrálandóval).
Filozófiai diszciplínaként pedig embertudomány és -művészet, részben mert tudományos (orvosbiológiai, és társadalom)tudományos alapokra épít, részben lévén azonban (nem tudomány, hanem) filozófiai diszciplína, a művelői tapasztalatai mellett tekintetbe veszi mindazt, amik eddig (elsősorban, és tárgyából következően) művészetként (és nem a művészetekre vonatkozó teóriaként, és más módon) tudásként akkumulálódtak.
Filozófiai diszciplínaként embertudomány- és művészet főként pedig azért, mert az emberre, annak egyik aspektusára vonatkozik (lévén nem Istenhez szól ima, és nem számítógépes program, intenciója is személyes és közvetlenül emberi).
Filozófiai és emberi azért és azáltal is, mert az emberre vonatkozó (direkt és indirekt) ismeretek teljessége a mítoszok lezárulta után filozófiaként és művészetként akkumulálódtak, és szemben az egységesebb folyamatként szemlélhető művészettel a filozófia négy alkorszakra osztható:
1/ antik: durván Püthagorasztól a szofistákon át Arisztotelészig mítoszból direkt filozófiaivá váló
2/ az egyházatyáktól a skolasztikával zárulóan teológiaként remitizálódó,
3/ durván Descartestől és Spinózától Kanton és Hegelen át Nietzschén keresztül Heideggerig demitizálódó újkori, és:
4/ ezalatt és máig tartóan tudományként manifesztálódó dezintegrált.
A dezintegráció során pedig a lélekre vonatkozó ismeretek (miközben részben a teológiaként eleven filozófia Bérullelel, és részben az újkori filozófiába is Kanttal antropológiai fordulatot vett) kikerültek a filozófia közvetlen terrénumából, és lélektanként nemcsak önálló tudományos diszciplínává szerveződtek, de a pszichológia(i iskolák)ként felgyorsuló dezintegráció (az iskolákra hasadás) máig teoretikusan legtisztább integrációs kísérlete művészetelméletbe torkollott.
A különböző lélektani iskolák (részleges integrációját) egy pokolian nehéz nyelvezetű, de hiperhatékonysággal gyógyító chicagói pszichológus Heinz Kohut végezte el. Elmélete kiindulópontja nem az “én” (és nem annak nyűgeivel vacakol), hanem a(z általa) Szelf(nek nevezett installáció), ami – ez az én interpretációm – de az elmélete interpretációm nélkül is működik – a törzsfejlődés során létrejött és az anyaméhben megismétlődő fejlődés során reprodukálódó önérzékelés, amibe a kezdeti és későbbi relációk integrálódnak és ezáltal lesz emberré, és alakul ki az énképe. És ezt a szelf kialakulás( és énné alakulás )történetet rekonstruálja, és ennek feltárásával korrigálja.
Csak most értem meg Kohutot (az eddigieknél jobban!) ezt az alap( ön)érzést nevezi szelfmagnak – amivel eddig nem tudtam mit kezdeni – és azt a réteget, ami a beszédtanulás előtt ráépül Szelfnek. Messze legjobb összegzése annak ahová az Arisztotelész De animájával keződődő, Szent Tamás Arisztotelész kommentárjával folytatódó sor a múlt század utolsó harmadában eljutott.
