A múlt héten Baudelaire (mint az alább átvett kommenemben már megírtam) magyarul (egyszerre) Előhanggá finomkodott (és nagyképűsködött) kötetnyitó versét választottam a hét versévé.
Azért veszem át (és ezzel őrzöm meg ezen a blogon is) a versszöveget, mert (egyrészt hivatkozom az alább leírtakra, másrészt) Csepeli György galériája nyomán egy bűnkatalógus kezdett el összeállni, és abból bántóan hiányzik Baudelaire egyszerre korszakos, és a korszakunkat (az alábbi vers utolsó versszakában) összegző felismerése:

(Az eredeti kommentem: “Két ok miatt választottam Baudelaire versét:

1/ a(z egyik) legnagyobb sorsköltőnek.
1/a Abban az értelemben is, hogy a költészet (formálás is, és így) sorsformálás.
1/b Abban az értelemben is, hogy Baudelaire az a költő, akinél ez, a sorsformálás nem(csak) költészete terméke, hanem (olykor és életművében növekvő mértékben tudatos) tárgya.

2/ Azt a sorsfilozófiában is, és a költészetben is járatlanabb látogatók is könnyedén beláthatják, hogy más (bármennyire is finomkodva, de a sorsfilozófiában való járatlanságnak is, és az aziránt való érzéketlenségnek is megfelelően parasztgőggel Előhangot írni (pláne fordítani)! És más az Olvasóhoz (címmel) szólni. Ráadásul egy olyan nyelven, ahol az olvasóra referáló szó (>lecteur<) referenciájához hozzátartozik az is, ami magyarul (külön szóval) lektornak (olyan személynek) nevezünk (aki dönt a vers sorsáról. Olykor abban az értelemben is, hogy kell-e rajta változtatni, és főként abban az értelemben, hogy vers-e, vagy csak dilettáns próbálkozás). (Nemezen a a blogon, de ezzel is, és Baudelaire sorsköltészetével bővebben is foglalkozom).”

Charles Baudelaire: Előhang

Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.

És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva;
ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár,
aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár,
s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva.

Párnáján ringat a fő-fő Varázsló-isten,
a Sátán s álmot ád, mely romlással marat,
s a gazdag, tiszta érc, a híres akarat,
párává lobban el az alkimista-üstben.

Az Ördög dirigál, rángatva rossz fonálunk!
Ki enyhülést akar, a rondaságba váj,
s mindennap közelebb az alvilági táj,
hová egykedvüen, bűzös homályba szállunk.

Mint züllött részeges, ha némi női roncsot,
vánnyadt keblű lotyót csókol és belemar,
titkos, futó gyönyört mi úgy falunk hamar,
facsarva lázasan, mint egy avítt narancsot.

Mint milliónyi nyű, bennünk bozsogva rajzó,
agyunkat démonok raja lepi tele,
s ha lélekzik tüdőnk, Halál zuhog bele,
mint láthatatlan folyó, s zúgása tompa jajszó.

Torz kéj, gyújtogatás, vad méreg, sanda penge
ha víg ábráikat eddig nem hímezék
sorsunk hétköznapi, komisz vásznába még,
azért van, jaj, csupán, mert lelkünk tettre gyenge.

De túl a párducok, sakálok s mind a hitvány
keselyűk, skorpiók, majmok s kígyók körén,
mely itt nyög, bőg, röfög, kúszik, megannyi rém,
bűneink átkozott állatkertjét rutítván,

van még egy – ily csufat, gonoszt s szennyest ki látott?
Ez, bár alig mozog és ordítani rest,
romokba döntené a földet örömest,
s ásítva egy nagyot, benyelné a világot:

az Únalom! – szemén rest könny ragyog kövéren,
huká-t pöfékel és bitók felé mered:
finom szörny! ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?

Tóth Árpád fordítása

Charles Baudelaire: Au Lecteur

La sottise, l’erreur, le péche, la lésine,
Occupent nos esprits et travaillent nos corps,
Et nous alimentons nos aimables remords,
Comme les mendiants nourrissent leur vermine.

Nos péchés sont têtus, nos repentirs sont lâches;
Nous nous faisons payer grassement nos aveux,
Et nous rentrons gaiement dans le chemin bourbeux,
Croyant par de vils pleurs laver toutes nos taches.

Sur l’oreiller du mal c’est Satan Trismégiste
Qui berce longuement notre esprit enchanté,
Et le riche métal de notre volonté
Est tout vaporisé par ce savant chimiste.

C’est le Diable qui tient les fils qui nous remuent.
Aux objets répugnants nous trouvons des appas;
Chaque jour vers l’Enfer nous descendons d’un pas,
Sans horreur, à travers des ténèbres qui puent.

Ainsi qu’un débauché pauvre qui baise et mange
Le sein martyrisé d’une antique catin,
Nous volons au passage un plaisir clandestin
Que nous pressons bien fort comme une vieille orange.

Serré, fourmillant comme un million d’helminthes,
Dans nos cerveaux ribote un peuple de démons,
Et quand nous respirons, la Mort dans nos poumons
Descend, fleuve invisible, avec de sourdes plaintes.

Si le viol, le poison, le poignard, l’incendie,
N’ont pas encore brodé de leurs plaisants dessins
Le canevas banal de nos piteux destins,
C’est que notre âme, hélas! n’est pas assez hardie.

Mais parmi les chacals, les panthères, les lices,
Les singes, les scorpions, les vautours, les serpents,
Les monstres glapissants, hurlants, grognants, rampants,
Dans la ménagerie infâme de nos vices,

Il en est un plus laid, plus méchant, plus immonde!
Quoiqu’il ne pousse ni grands gestes, ni grands cris,
Il ferait volontiers de la terre un débris
Et dans un bâillement avalerait le monde.

C’est l’Ennui!- L’oeil chargé d’un pleur involontaire,
Il rêve d’échafauds en fumant son houka.
Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,
Hypocrite lecteur, mon semblable, mon frère!

vasárnap, április 17, 2011 @ 12:00 de., Csepeli György bejegyzései. • RSS 2.0 feed. • Hozzászólás • trackback