A cinikus
A cinikus okos. Átlátja a világ rendjét, kapcsolatban van az érzékivel és az érzékfelettivel egyaránt. Az érzékihez pozitív, az érzékfelettihez negatív módon kapcsolódik. Hedonista és nihilista. Nem übermensch persze. Nem akar semmi olyat, amit más ne akarhatna. Éppen ezért cinikus. Nem hisz, csak tapasztal. Magának jót akar s mindenki mást hülyének tart, aki nem olyan mint ő. Magabiztos, fölényes, ő a világ közepe. Amíg meg nem hal. Senki sem sírja vissza. Erre azt mondaná, hogy mást sem.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg, vagy csak abban az esetben, ha írójuk újra elküldi azt a Dühöngőbe (vagy a felület jobb oldalán, de csak a Dühöngő és a Magasztaló között találhatóak közül valamelyik másik, általa választott rovatba).
A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) a kommment megjelenése (és csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirat) jelzi. El nem fogadást értelemszerűen az, hogy nem jelenik meg. Minderről valamivel bővebben itt olvashatnak.
szeptember 11, 2010 @ 5:04 de. • válasz erre
A fentiekhez (csak kiegészítések!):
1/ Az érzékfelettivel való negatív kapcsolat (a nem hit) és az okosság illetve a hedonista nihilizmus paradoxona akkor és azáltal igaz, ha:
1/1 cinikusok okkal említett hitetlenségét a hit jellegének megfelelően szűkítjük, és ezáltal pontosítjuk.
Annak megfelelően (talán) pontosítható (ha csak nem nem cinikus módon, azaz hülyeséget akarunk beszélni), hogy maga a hit (talán nemcsak) antropológiai hanem olyan (alapjaiban már feltételes reflexként, és az azokból kialakuló/azokra és azokból épülő rendszerekkel manifesztálódó, így talán animális) adottságunk, melyet teljes egészében (fölösleges, mert félrevezető fennköltséggel, tehát nem cinikusan szólva csak embervoltunkkal, valójában az állatokhoz hasonlóan) csak életünkkel együtt veszíthetünk el.
Tehát a cinikusok a reflektált (a már kimondott, mert megfogalmazott) érzékfelettihez kapcsolódnak negatív módon. Mások (de saját) ezzel kapcsolatos kijelentései(k)ben kételkedők lennének, ha szó használata nem torzult volna el a XVIII. századhoz, és az azt követő úton (ha nem is irreverzibilis módon, hiszen ennek állításához ebben ha nem is hinni, de az imitálni nemcsak illenék, de kellene). Tehát nem Descartes módján, hanem tehetségük mértékében Szókratészhez hasonlóan cinikusok, tehát nem hitetlenek, hanem az érzékfelettihez való viszonyuk némiképp (de csak nagyon távolról, mert a cinikusok- szemben a költőkkel – saját reflexióikra is reflektálnak, amiről saját versei esetében még Nietzsche is meg-megfeledkezett) Ady Istenhez való viszonyához hasonlatos. Azzal a korántsem elhanyagolható és lebecsülhető különbséggel, hogy a cinikusok (szemben Ady idézett szavaival) nem hinni akarnak, hanem (Adyhoz hasonlóan, aki legjobb pillanataiban mazochizmustól színezetten, de cinikus költő volt) hitük (és ezáltal önmaguk, és így a saját) alapját tárják fel. Ennek következtében nem az alapra való reflexió(ra adott reflexióra, való reflexiójuk) válik és nem végtelen processzussá, hanem a cinizmus révén a feltárás halálig tartóvá.
2/ A cinikus út a próba szerencse (valójában paranoid katatón) alapú tanulási folyamat optimuma abban az értelemben, hogy az egyaránt szükséges, mert egymást kiegészítő, de ellentétes irányú, éppen ezért egymást kioltó szakaszokat folyamatosan, mert állapotként egyesíti, és ezért a külön-külön holt (és ezáltal) értelmetlen szakaszokat (ezáltal eleven filozófiaként) eleveníti.
3/ A cinizmus a fentebbiekkel (és így a bejegyzésben foglaltakkal) összhangban lévő kiterjesztése Marxra és Nietzschére, valamint az utóbbiak és a cinikusok filozófiatörténeti helyi értékének a különbsége azt valószínűsíti, hogy gondolkodástörténetileg nem a kiteljesedett bűnösség, hanem a cinizmus korában élünk és helyes reflexiónkkal az utóbbihoz közelítünk, és az előbbitől távolodunk.
A kiteljesedett bűnösség emlegetése a valóban bűnös, mert értelmetlenül pusztító vakhit szépelgő, mert szentimentális reflexiója a cinikusok által sem tagadott (de azt nem hamis, mert moralizáló istenként, hanem a személyes vonatkozásokat sem elleplező módon feltárt) tényekre.
szeptember 11, 2010 @ 10:25 de. • válasz erre
Van, ahol / amikor ez a képlet a túlélés záloga, és ha jól csinálja valaki egy gazdag életpálya záloga. A példa erre Cs. N. B. a rendkívül tehetséges közgazdász, akit Telekitől indulva Reményi-Schnelleren át Grósz Károlyig folyamatosan mindenki foglalkoztatott. A legenda (?) szerint, amikor Vas Zoltán kihozta az internálásból (1946) azt mondta neki, ha nem viselkedik megfelelően, felakasztják. Cs. N. B. tisztában lévén a történelem csapdáival, a hatalomgyakorlás korlátaival, szükségleteivel és hát a saját hasznosságával, a miheztartás végett tájékoztatta új főnökét, hogy neki a főnökeit szokták felakasztani. Akiket nem sírnak vissza.
szeptember 11, 2010 @ 11:34 de. • válasz erre
Pont a poént nem ismertem!
– és milyen jó hogy megírtad! 
Mert és slusszpoénként számomra egy méretes vakhitre is rávilágítottál.
A hatalomköziséggel arányban közfeltételezett jellemtelenségnél/gyávaságnál jóval komplexebb személyiségmódosulást véltem ugyan felismerni, de eddig nem merészkedtem odáig, hogy a közvélekedést egyértelműen vegytiszta és kompenzatív baromságnak merjem mondani, holott pont a történet fényében!
Napnál világosabb, hogy a legnagyobb gyűlölettel olyan emberek nemcsak beszélnek, de (szigorúan utólag) perverz kéjjel csócsálják Csikós Nagy Béla, és mindazoknak az általuk vélt, mert proiciált jellemtelenségét, akiktől nemcsak összecsinálták volna magukat, de egy találkozó lehetőségétől is jeges veríték verte volna ki őket, ha egyáltalán el merték volna képzelni egy találkozót azokkal, akiket utólag gyaláznak. Az utólagos igazságtevőknek és tevőkről nyugodtan el lehet mondani, hogy nincs miért izgulniuk, egészen biztos, hogy nem úgy viselkedtek volna hasonló helyzetben, mint az általuk utólag gyalázott. Sokkal rosszabbul, épp ennek, ha nem is tudása, de érzése gyűlölködő gyalázkodásuk forrása.
Mert vinni valamire, (épp az általad idézett történet mutatja ugyan)azt tételezi, mint ami a tudáshoz szükségeltetik Kant szerint, aki azt mondta: “tudni merni kell”.
Ps: alig várom, hogy aristo mit szól, ha legújabb kori alkotmányozó szentség tartó háromsága (Pozsgay/Szűrős/Csintalan) előképeként felvetem, az Erdei Ferenc/ Csikós Nagy Béla/Ortutay Gyula háromságot. Csikós Nagyot már csak nem fogja lekommunistázni?
szeptember 11, 2010 @ 3:05 du. • válasz erre
Érdekes, hogy a sunyik nem találtak prókátorra, míg a cinikus annál inkább. A cinikus okos, s emiatt belőle nincs sok. Nem árt annyit mint a hívő, aki a legkártékonyabb. Hétfőn vele jövök. CSNB példája mutatja, hogy a cinikus csak rohaszt. A galéria többi tagja lesz a tulok, a bestia, a hiú, a lavírozó, s aki még eszembe jut. Érdekes, hogy mindegyikben megfoganhat a hatalom akarása, mely arra hajtja őket, hogy lépjenek ki önmagukból. Műalkotást hoznak létre, anélkül, hogy művészek lennének. Stauffenberg jut az eszembe, aki ifjuként nem véletlenül ücsörgött annyit Stefan George lábainál.
szeptember 12, 2010 @ 8:33 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
Érdekes, de érthető, mert azt hiszem, hogy a (vélt, vagy valós) típusokról mondott ítéleteink (más ítéleteinkhez hasonlóan, de koncentráltabb módon és ezért egyértelműbben) saját vágyaink és félelmeink (ha nem is kifejezései, de) kifejeződései.
Nem elsődlegesen abban az értelemben, hogy akitől félünk, azt nem kedveljük, hiszen félelmünk (és szeretetünk!) mértékében válunk hajlamossá saját kötődésünk (szeretet/gyűlölet) aspektusainak a váltogatására, hogy ezzel is enyhítsük azt, ami enyhítés nélkül (akár félelemre okot adó haragnak/gyűlöletnek, akár az ellenkezőjének véljük, nem azonos mértékben, de – vélt vagy valós növekedésükkel arányban – egyre) elviselhetetlen(ebb).
A típusokra vonatkozó ítéleteinkkel (az attól való félelem és/vagy vágy mértékének kifejezése mellett, hogy az ítélkezőt a az általa megítélt csoporthoz sorolják) növeljük is annak valószínűségét, hogy a vágyott típusba, de legalább ahhoz közeibe (illetve, hogy az ítélkező által gyűlölt csoportba ne) sorolják mások az ítélkezőt.
Senki sem szeretné, hogy becsapják, ezért mindenki fél a képmutatóktól, de különösen azoktól, akik “alattomos módon” ártó szándékukat leplezik el, és jóval kevésbé azoktól, akik nemcsak hogy “átlátnak a(z ilyen) szitán”, de ki is mondják, hogy mit látnak, tehát a cinikusoktól.
Mindebből az is következik, hogy amennyire fenti gondolatmenetem helyénvaló, annyira a cinikusok legfeljebb önmaguknak, és a képmutatóknak ártanak, a képmutatás felismerésére képteleneknek pedig inkább hasznukra vannak. Mindebből az is következhet, hogy a cinizmus elítélése kisebb részben, és meglehetősen ritkán az alattomosság és képmutatás, jóval nagyobb részben a szimpla ostobaság jele. (Hiszen egy képmutatónak is, és egy alattomosnak is meglehetősen ostobának kell lennie ahhoz, hogy elítélje a képmutatás és az ostobaság szókimondó leleplezését, és ezzel mintegy elárulja magát.)
A legostobábbak azonban, a duplán, de ezáltal többszörösen ostobák. Azok, akik annyira ostobák, hogy sem saját ostobaságuknak, sem annak nincsenek tudatában, hogy (épp ezáltal nagyon ostoba, tehát alattomos) képmutatók akik (épp ezáltal egy nem ostoba képét mutatják). Ők a legostobábbak, de nem a legártalmasabbak.
A legártalmasabbak azok a képmutató ostobák, akik a fentiekben leírtakat még azzal is megtoldják, hogy saját ostobaságukat erkölcsi elveknek nevezik, azokra hivatkoznak, és a a cinizmust, az ostobaság egyetlen hatékony mérséklőjét, és tömegpszichózissá növekedésének késleltetőjét erkölcsi elvekre hivatkozva ítélik el.
szeptember 12, 2010 @ 10:19 de. • válasz erre
Nem világos a képmutatók ésa cinikusok összepárosiítása. De egyebekben is, a tipológia, melynek egyes darabjai itt sorra kerülnek, nem az ítélkezést szolgálja, inkább a leírást és a megértést.
szeptember 12, 2010 @ 11:57 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#6):
Nem párosítani akartam őket. Annak okát kerestem, amit érdekesnek neveztél, hogy közben összejöttek (a cinikusok és a sunyik/képmutatók), az ő dolguk.
Ha semleges, ha úgy tudományos, ahogyan azt M Weber elképzelhetőnek tartotta, akkor csakugyan nem szolgálja a tipológia az ítélkezést, de szükségképpen táptalaja, ennek oka derengett fel, és ennek nyomán elkalandoztam.
szeptember 12, 2010 @ 1:28 du. • válasz erre
Időközben, kommentedre visszagondolva jöttem rá, hogy persze itélkezésre nagyon is alapot adnak a galéria szereplői. Csakhogy az ítéletek alapja szándékom szerint nem a morál, hanem valami más. Ha szerény akarok lenni, akkor a működés, ha a hatalom akarása, mely tovább lát a jó/rossz kicsiny perspektíváján, s az előnyre gondol, mely a fennmaradás/növekedés. Egyszóval: több mint ez vagy az a személy. De jobb el nem indulni ezen az úton, mert nincs visszatérés.
szeptember 12, 2010 @ 1:55 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#8):
Azzal, hogy a galéria alapot ad – sőt teremt az – ítélkezésre, messzemenően egyetértek, de csak annak hangsúlyozása mellett, hogy ez nem a készülő galériád hibája, hanem kifejezéseink elkerülhetetlen velejárója (mármint az ítélkezés).
Fentebb is taglalt álláspontom szerint az Ítélet (beleértve a tisztán logikai ítéleteket is!) a tárgyhoz való érzelmi viszonyunk kifejeződése, ami ugyan nemcsak minimalizálható, de minimalizálandó is! Ugyanakkor sosem lehet nulla (csak tarthat nullához).
Ebben az értelemben a logika, mint filozófiai diszciplína önformálásunk (romantikusan szólva önteremtésünk) – mert érzelmeink artikulációjának – eszköze (azáltal, hogy ezekhez teremt formát, mert személy és személyt teremtő Hagyomány szinkronicitáának kifejezése).
A morál is valami hasonló, de ehhez, az említett artikulációhoz jóval durvább/elnagyoltabb forma, és inkább csak volt, mert épp napjainkra (a morált) – de már Nietzsche által belátható, sőt Hegel által megsejtett – módon szétmarta, mert felbontotta és ezzel feloldotta (a történelemben, és történelemmé) a logika.
Sejtésem szerint a logika nem racionális, hanem mítikus, racionalizációja pedig politikaként jelenvaló. Talán a ráció, de a racionalitás mindenképpen jóként és rosszként eleveníti azt, ami logikusan és logikaként igazzá és és hamissá sápadt.
szeptember 12, 2010 @ 3:55 du. • válasz erre
Előreszaladok. A földön. Ezek a karakterek haszontalanok, abban az értelemben haszontalanok, hogy csak egy leépítő folyamat részei lehetnek. És mindjárt hozzá teszem, hogy ettől még lehetnének hasznosak, ha lennének mellettük olyanok, akik a bontáson kívül máshoz is értenek. Akik a lebontott vacak helyére akarnak valamit. Amit más még nem akart. Ha van ilyen. De ha nincs akkor valamit, ami itt elmegy. A földön. A mi földünkön. Őket viszont nem látom. Nem egyszerűen a felsorolásban, hanem a felsorolást ihlető hétköznapokban sem. Milyen karakter lehet az, aki ezekből, ezek ellenére, csapatot szervez? Ezekből. Belőlünk. Ahol a tag több, mint maga a személy. Kell lenni ilyennek, mert volt ahol sikerült a produkció.
szeptember 12, 2010 @ 4:13 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
ha nem látod a cinikusok hasznát. A bontáshoz, ami nem a szétveréssel és a rombolással, hanem a szétszedéssel rokon, szinte senki sem ért! A szétveréshez sokkal többen, a dolgok értelmetlen összerakásához pedig náluk is többen értenek. Értelmetlen vackokat készítenek (nemcsak az életükből, életük résziként).
Nem előre, hanem elszaladsz és a földről,
Ezeket szétbontani (és nem szétverni) azért hasznos, mert így nem válnak használhatatlanná az alkatrészek és ezzel maradnak újraépíthetőek. Ez az egyik funkció.
A szétbontókkal való vita pedig a lehető legkiválóbb levezetője annak a feszültségnek, ami egyrészt annak során keletkezett, hogy az alkatrészekből csak értelmetlent sikerült összerakni, ez feszültségoldás a cinikusok másik funkciója, de van egy harmadik is.
A feszültség, ha nem vezetődik le, és ezáltal nem oldódik, bénító. Annyira, hogy a tevékenység már nem sajátként, hanem másoktól elvártként jelenik meg a frusztrációtól lebénultaknak még a képzeletében is. Ezt a bénultságot oldja a cinikusok által kiváltott/generált agresszió. Értelmetlen ugyan, de a semminél több. :-/
szeptember 23, 2010 @ 12:16 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#11):
A Csepeli György jóvoltából azóta is készülő portrék mostanra Galériává rendeződtek, ahol cinikusok helyét találtam meg a legnehezebben. A cinikusok azonban egészen mostanáig szinte mindig az aznap éppen megszülető aznap éppen új portré alternatívájának tűntek számomra, akik majdhogynem (azok, akiket az aznapi portré ábrázolt), de mégsem.
Eleinte arra gondoltam, és még most is fontolom, hogy mintha a portrésorozatból is hiányoznának a nem negatív figurák (amiként az előítélet katalógusából is az ezeket megalapozható pozitív előítéletek nevei), és a cinikus mintha ezeket az útelágazásokat jelezné, most azonban mégis megtalálni vélem a stabil rendszertani helyüket.
Közvetlenül a hívők után és határként. Olyan határként, ami a hitet elválasztja a gazemberségtől, a hívőket a gazemberektől. A cinikus nem hívő, és nem is gazember, sem ez, sem az, ezért áll a kettő határán és választja el ezt attól, azt pedig ettől.
Mindebből nem az következik, hogy a nem hívők gazemberek, és az sem, hogy a gazemberek ne lehetnének hívők, vagy a hívők gazemberek.
Sokkal inkább az következik, hogy a hívők között a cinizmus a gazemberség, a gazemberek között pedig a (némiképp pontosított jelentésű) lelkiismeret jele.
Következik továbbá az is, hogy cinizmus a képmutatás ellentéte (Abban az értelemben, hogy talán a szenteket kivéve a hívők – a szentektől való távolságukkal egyenes arányban – képmutató gazemberek, mag a gazemberek ha nem is képmutató szentek, de annál jobb emberek, mint amilyennek gazemberségeik tükrében kisebb részben mutatják magukat, nagyobb részben látszanak). A gondolatmenetet saját blogom azonos tárgyú bejegyzésében folytattam, akiket érdekel, ott olvashatják.