A gordiuszi csomó
Az ostrom idején családi házunk a frontvonalon állt, s szinte teljesen romokban volt, amikor szüleim visszaköltöztek. A zsúfoltságot fokozta, hogy nincstelenné vált nagyszüleim is a rommá lőtt ház egyik szobájában húzódtak meg, s előbb utóbb várható volt az én megszületésem is. Történetünk 1945 tavaszán játszódik, amikor a ház egyetlen teljes épségben maradt helyiségének, a garázsnak bérlője akadt. Garázsra akkor már apámnak nem volt szüksége, örült, hogy megúszta a B listára kerülést. A garázs bérlőjeként a finom tollú szellemtörténész, a Nyugat és a Magyar Szemle köreiben egyaránt elismert ember ajánlkozott, aki utóbb az egzisztencializmus elleni harc vezére, az ideológiai tisztaság éber őre lett. Neki már akkor volt kocsija, amikor másoknak még zsír sem jutott a kenyérre. Kivette a garázst, s talán oktatásnak szánva, a következő szavakat intézte apámhoz, aki műszaki ember lévén nem sok hasznát vette a jótanácsnak.
-Tudja, amikor Györök utcai lakásom ablakából kinézve megpillantottam az első szovjet tankot, a világnézeti kérdés számomra eldőlt.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
január 29, 2009 @ 11:52 de. • válasz erre
Vannak emberek, akik kérdeznek, és vannak, akik válaszolnak. (Ezt nem én találtam ki.)
január 29, 2009 @ 12:06 du. • válasz erre
Volt egy csoporttársam az egyetemen, aki részt vett azokban a beszélgetésekben, amiket világnézeti kérdésekről (is) folytattunk, valamint az egyetem utáni elhelyezkedési lehetőségekről többek között. Egyszercsak nem jött ezekre a beszélgetésekre, s amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem jár, akkor Ő is ezt a választ adta. Ugyanis el kezdett járni egy olyan speciális kollégiumra, amit egy akkori potentát tartott, aki egyben egy neves irodalmi lap főszerkesztője is volt. A csoporttársam azóta is ott dolgozik. Elég könnyen és gyorsan tudott dönteni, nem érezte gordiuszi csomónak a helyzetet. Nekem úgy tűnik, a posztban felvetett úriember esete is hasonló.
január 29, 2009 @ 3:20 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#2):
Nem vagyok meggyőződve. A csoporttársad megtalálta az állását (az elhelyezkedési útvonalát), és így érdektelenné/fölöslegessé váltak azok a beszélgetések, amiknek ennek keresése volt a tárgyuk.
A bejegyzésben említett úr minden kérdésre választ vélt találni.
A csoporttársadnál annak a valószínűsége, hogy igaza volt viszonylag magas. Főként ahhoz képest, hogy a bejegyzésben említett úré 0 körüli.
január 29, 2009 @ 3:35 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#3):
Hát lehet, hogy igazad van, de én úgy gondolom, nem is volt igazi/valódi a csoporttársam saját út keresése. Egyszerűen az érdekei alapján döntött, a “realitások” figyelembe vételével. Nem hiszem ugyanis , hogy olyan hithű kommunista vált volna belőle, mint az említett főszerkesztő, akinek az óráira egyszerű számításból járt. A bejegyzésben említett úr is a realitásokat vettek figyelembe, de az Ő megjegyzésében érzek azért öniróniát, kényszerű beletörődést, illúzióvesztést, szomorúságot.
január 29, 2009 @ 3:40 du. • válasz erre
Klára szavait én úgy olvastam, hogy a csoporttárs megtalálta az erőt, a tankot, ez eldöntötte a kérdéseket, és mert nem voltak kérdései lett állása.
január 29, 2009 @ 3:58 du. • válasz erre
A helyzet hasonló, de annyiban különbözik, amennyire különbözik egy tank és egy ember.
Abszolút önállóság nincs, a kérdés csak az, hogy mennyit adunk fel belőle - gondolom én.
január 29, 2009 @ 5:02 du. • válasz erre
A tank csak akkor érv, ha ember van benne.
Ezeknek a paliknak az önállóság - mint megtartandó érték - szerintem elő se jött.
január 29, 2009 @ 8:25 du. • válasz erre
Volt, aki nem hallotta meg a tankok szavát, pl. Bibó István, akinek volt alkalma az anekdotában említett úr zsarnoki irányítása alatt dolgozni, míg miniszter, majd rab nem lett belőle.
január 30, 2009 @ 5:40 de. • válasz erre
Érdekes dolog ez a tankokkal, meg a világnézettel. Én 1968.-ban - szintén orosz tankok hatására - teljesen hasomlót gondoltam. Bizonyára jó gondolat volt, mert - annyi mással szemben - erről ma sem gondolok mást.
január 30, 2009 @ 9:57 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#4):
Válasz Csepeli György hozzászólására (#8):
Válasz Aristo hozzászólására (#9):
Nem hiszem, hogy a realitást helyes mintegy szitokszóként használni. Ha ezt tesszük, - csak a terepviszonyoktól függően - szakadékba zuhanhatunk, vagy falnak mehetünk, miként Bibó. Amiként a vélt realitás tejes elfogadása meg tetszhalott állapotot okozhazt.
Ez is, az is pánik(reakció következménye).
Az élhető arány megtalálása ugyan (valószínűleg) lehetetlen, mert emberenként más (individuális), de közelíthető.
január 30, 2009 @ 10:07 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Ha távirányitják, akkor határeset?
Az önállóság számomra antropológia adottságaink elkerülhetetlen következménye. Normatív felfogása (minimumának külső előírása számomra) azért elfogadhatatlan, mert az indokolatlan gőg mellett (ami a legtöbbször kimondottan szórakoztató), felveti azt a kérdést, amire nincs jó válasz: mi legyen azokkal, akiknek kevesebb van (az általunk szükségesnek vélelmezettnél)? (És az átnevelés még a jobb válaszok közé tartozik… :-/ )
Azaz: kiszámítható, és véges, bár ennek következtében határozott. 
A nem nyilt, alattomos formája azért kevésbé rokoknszenves, mert céltalan, pontosabban az önigazoláson/önfelmagasztaláson kívül semmi más célja nincs, viszont ez mások sorozatos, kisebb-nagyobb megalázásán keresztül nyilvánul/valósul meg.
Mintegy a “bolsevizmus” mentális forrásának vélem, amelynek nyílt formája azért rokonszenvesebb számomra, mert nyilt.
A(z “egészséges”) szkepszist az első esetben a a kételynélküliség, a második esetben a céltalan fanyalgás váltja fel. Az előbbi - csak humor kell hozzá - (akár) szórakoztató (is lehet), az utóbbi (legalább is számomra) fárasztó (és mint írtam már céltalanul szenvelgő: szentimentális/érzelgős).
Az előbbi (képviselői) indulatos(ak, de mindenképpen ingerlékenyek), az utóbbi(ak szinte) folyamatosan(an) sértett(ek).
január 30, 2009 @ 1:01 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#8):
A történet tanulságos, de talán egy kicsit leegyszerüsítö.
Alapvetöen nem értek egyet az egydimenziós kérdésfeltevésekkel: vagy - vagy. Nálunk az ostrom alatt és még egy ideig utána a 3 szobás lakás (csillagos, védett ház volt) minden szobájában lakott egy család - akik aztán lassan kiköltöztek.
Biztos vagyok benne, hogy talán az élet-halál helyzeteken kívül mindig van több alternatíva. Felelösségünk nemcsak a választás mikéntjében áll, hanem abban is, hogy felismerjük-e a többféle alternatívát. Utóbbihoz pedig nemcsak önállóság kell, hanem TUDÁS.
január 30, 2009 @ 2:56 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#10):
Igazad van.
Válasz Lux Erik hozzászólására (#11):
A normatívákban gondolkodók éppen saját önállótlanságuk miatt nem találják könnyen az élhető arányokat, éppen ezért gondolkoznak normatívákban. Nem Artúrok (aki az, aki), de mégis csetlő-botló emberek.
január 30, 2009 @ 3:37 du. • válasz erre
A mai napra szentelt téma sokkal érdekesebb lesz. Sajnos technikai okok miatt csak este tudom közzé tenni. Addig marad a gordiuszi csomó.
január 30, 2009 @ 4:29 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#13):