A hitványok
Az embertelen szervezetek embereiről azt hihetnénk, hogy különlegesen gonosz, megszállott, szadista indulatoktól eltelt, erőszaktól áthatott, gyötrelmes gyermekkorból érkező személyekről van szó. Nyilván sokan ilyenek, de sokan ilyenek azok is, akik a szervezet által létrehozott válaszfal másik oldalán élnek, akiket a szervezet megaláz és megszomorít. Kik lesznek hát a képletes és nem képletes értelemben vett hitványok? Zimbardo stanfordi “normal” egyetemistákkal végzett börtön-kísérletének eredményei azt mutatják, hogy bárkiből lehet verőlegény.A megalázás képessége mindenkiben ott van, s aktiválódásához nem kell más, mint a megalázandó ottléte. Ami igazán fontos, hogy a szervezet korlátlan hatalmat adjon legkisebb rangú tagjának is ahhoz, hogy azt tehesse, amit akar. Hogy érezhesse a fölényt, melyet nem teljesítményei, nem tehetsége vagy egyéb adottsága révén ér el, hanem kap. A hitványság nem ok, hanem következmény, mely persze a “learning by dong” révén elmélyül, belsővé válik, s utóbb, ha a szervezet megszűnik, a beválás örömét fájó üresség élményt, a be nem illés, elveszettség érzése váltja fel. Eichmann esete a legjobb példa, aki fiatalon csetlett-botlott, míg a munkanélküliségben rá nem talált az SS, ahol a hozzá hasonló lézengő ritterek társaságában megtalálta élete célját, Amikor az SS semmivé vált, Eichmann újra senki lett. Minden embertelen szervezet órája üt egyszer. Nem lesz örök a határ, ahol ma 24 órában zajlanak az embertelenség színházának előadásai. 20 éve még ezrek nevezhették munkának azt, hogy mások zsebében, csomagjaikban turkáltak, pimasz kérdéseket tettek föl, gyanakodtak, kellemetlenkedtek, s mára ez a múlté.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.
május 18, 2011 @ 9:22 de. • válasz erre
Talán a hitünk artikulálásakor (és az artikulációt megelőző reflexióban) a “szadista indulatot” “szadista késztetésre” érdemes kicserélni, és részleges (a válaszfal egyik oldalon történő) elszabadulásuk magyarázatához is közelebb kerülünk.
Azonban ebben az esetben nem annyira a megalázandó ottléte jelenik meg (a hitványságot aktiváló) ingerforrásként, hanem sokkal inkább az interiorizált (a gondolkodásunkban kiépülő) fal, és főként az ebből következő szerepekkel való azonosulás. Az azonosulás mértéke viszont a fal két oldalán létesít újabb (láthatatlan, mert gondolkodásunkban létesülő, de viselkedésként manifesztálódó) falakat, amik a (ha így nevezzük őket, és miért ne tennénk, én sem találtam erre jobb szót a hitványságnál) a hitványakat választja el a még hitványabbaktól (és a fal mindkét oldalán).
A falat magát individuális alapokra épülő (ha nem is kollektív, de) csoportkonstrukciónak vélem. Az individuális alapok saját tehetetlenségünk (preverbális) tapasztalataként égnek a lélek alaprétegére, és az ebből eredeztethető (genezisét tekintve valamivel későbbi) öngyűlölet kivetítései mentén aktiválódnak. Az aktiválódás útvonalát vélem (a megadott link 7. pontjában vázoltak szerin kialakuló) csoportkonstrukciónak.
Kisebb részben a társadalom és állam közötti distinkció pontatlansága, nagyobb részben a szekularizáció következtében a (kisebb részben az állam szükségletei szerint változó, nagyobb részben alaptalanná váló) erények funkcióját a szerepkényszerek (és ennek kísérőjelenségeként az individuális tapasztalatok nyomán elszabaduló kimerikus előítéletek) veszik át.