A komisszár
Elszánt, a jövőbe néző tekintet. Megbízatása van, melyet tűzön-vízen át ellát. Szolgál ő. Népet, nemzetet, pártot, mozgalmat, mindegy, csak ügy legyen, melyért ő, egyes-egyedül ő felel. Ha a cárt kell kivégezni, akkor megteszi. Ha cenzornak kell lenni, az is jó. Illetve mindez rossz, de mivel az ügy jó, az eszköz is az. Forradalom nincs komisszár nélkül. Ha nem jut neki egyenruha, arca, szembe, testtartása mind egyen. Teste biológiai fegyver, mely kíméletlenül tör, zúz, pusztít, bármit ér. A mai komisszárok Armani öltönyt hordanak, wellness medencében párolják testüket, ordít róluk a jólét. Mégsem irigyli őket senki. Ma még nem tudni, ki nevet a végén.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg, vagy csak abban az esetben, ha írójuk újra elküldi azt a Dühöngőbe (vagy a felület jobb oldalán, de csak a Dühöngő és a Magasztaló között találhatóak közül valamelyik másik, általa választott rovatba).
A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) a kommment megjelenése (és csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirat) jelzi. El nem fogadást értelemszerűen az, hogy nem jelenik meg. Minderről valamivel bővebben itt olvashatnak.
Címkék: komisszár
december 1, 2010 @ 11:18 de. • válasz erre
Min nevet majd, aki nevet?
december 1, 2010 @ 11:39 de. • válasz erre
Mindenki máson nevet, majd a végén.
december 1, 2010 @ 12:13 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#2):
Mindenki nevet, boldog vég, happy end? – semmi apokalipszis? Ez elvileg még akár sikeres vallás alapja is lehet!
Amúgy és tréfán kívül a a komisszárnak a Galériában történő elhelyezésén gondolkodom. A bestia, és a törtető közötti kategóriaként. Akartam kérdezni, hogy helyesen-e, de most, a kérdés leírása közben igenlő feleletet találtam “megfelelő” bestiaként, aki éppen megfelel az uralkodó(k) szükségletének is igényének is.
Aki ezen túlteljesít az az egyik irányba (bármikor a hatalom szempontjából túlkapássá, a köztünk levők szempontjából szadista) szörnyeteggé válik, a másik irányba olyan sikeres törtető, aki akár még lakáj, sőt hivatalnok is lehet.
december 1, 2010 @ 2:16 du. • válasz erre
Mindig nagyon érdekelt a korai szocializmus, így annak egyik nélkülözhetetlen alkatrésze a komisszár. Az ember hajlamos lenne azt mondani, hogy a kor egyik főszereplője, de nem az, mert – pontosan úgy, ahogy a poszt jelöli – csak a biológiája ember, igazából csak, mint eszköz, mint fegyver létezik. De ebben a minőségében viszont nélkülözhetetlen. Amikor először találkoztam az elegáns komisszárokkal rettenetesen élveztem a társaságukat, egyszerűen azért, mert úgy éreztem, hogy a történelmet interjúvolom. Egy-egy párhuzam, egy-egy vonás felfedezése igazi örömöt jelentett. Csapdostam a térdemet. Ők viszont a legnagyobb sajnálatomra nem találtak hasonló élvezetet szerény személyemben, és ennek megfelelően fenntartásokkal fogadtak. Ezt sajnálom, mert szemmel láthatóan állandó itt létükre kell berendezkedni. Kívánatos lenne egy „eszközbarát” személyiség. Nevetni viszont ritkán, leginkább a káröröm édes pillanataiban láttam őket. Így a magam részéről remélem nem az ő nevetésük lesz számomra a végső, mert akkor az a pillanat egyben az én gyászos végem. És hát legalább a vég legyen emelkedett.
december 1, 2010 @ 2:25 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Azt hiszem, hogy a komisszár az írnok (valóban a korai szocializmus időszakában kikarakteresedett) variánsa.
Én remélem hogy (némi álláspont módosulás árán Te, de legalább) az unokád – vagy és legfeljebb annak az unokája – fog(sz) nevetni (álláspont módosulás nélkül az unokád legfeljebb az unokája komisszárként).
december 1, 2010 @ 3:07 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#3):
A besorolással egyet értek. A nevetés nem egyérteműen a jókedv jele, kínunkban tudunk nevetni.
december 1, 2010 @ 4:48 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#6):
Ha ez a helyzet, hogy kínunkban is tudunk (a helyzeten, és így balszerencsénken, és ezáltal balszerencsénket okozó önmagunkon) nevetni, akkor ez ha nem is feltétlenül a lélek hallhatatlanságának a bizonyítéké, de a léleknek is nevezhető mechanizmus (szellemességének, és főként) nagyfokú autonómijának/szuverenitásának a (ha nem is feltétlenül bizonyítéka, de a) valószínűsítője.
Mintegy, és ha nem is misztikusan, de szólva együtt örvendezünk a bennünk élő ördögi Dionüszosszal bukásunkkal megvalósuló diadalán, és derülünk a bennünk élő apollói istennel rendjének szintúgy bukásunkkal teljesedő diadalán. Röviden (és a Jób könyvéről író Jungnál egyszerűbben szólva): nemcsak (állat módjára) önmagunkkal, de a világgal is azonosak vagyunk, melyben bukásunkkal egy dolog(gal több) a helyére kerül (éppen).
december 1, 2010 @ 7:20 du. • válasz erre
Nevetni jó, nevetni kell. A mondás szerint az nevet igazán, ki utoljára nevet.
A játék neve pedig ” ki nevet a végén”?
Csak nehogy mi legyünk a saját hülyeségén nevető , kacagó nemzet.
december 1, 2010 @ 7:37 du. • válasz erre
Válasz a nő hozzászólására (#8):