A lakáj
Amikor még őszintébbek voltak az emberek közötti viszonyok, s nem hazudták azt, hogy mindenki egyenlő, akkor a lakáj része volt az előkelők háztartásának, éppen úgy, mint a csillár, az ezüst vagy XIV. Lajos stílusú bútor. Későbbi korokban a lakájság tisztes foglalkozás lett, melyre ma már államilag finanszírozott egyetemi szakok elvégzése után aspirálhat az arra elhivatottságot érző. A képzés része a lakáj szóval kapcsolatos szemantikai problémák tisztázása. Egyesek egyenesen gyűlöletbeszédet emlegetnek, mások csak a szóhasználat megtisztítását sürgetnék a negatív asszociációktól, melyek teljesen igazságtalanul rárakódtak a lakáj szóra. Átvitt értelemben ugyanis mind a mai napig azokat nevezik lakájnak, akik ellentmondás nélkül engedelmeskednek a hatalom urainak, nincs lelkiismeretük, mely eligazítaná őket abban, hogy melyik parancs helyes, s melyik helytelen. Beszélnek lakáj-médiáról, lakáj-politikusokról, lakáj-kritikusokról, akik a lakáj-nem mindmegannyi alfajai, de lényegük egy: az önállóság hiánya, a szertelen alázat, a teljes azonosulás az úrral és parancsolóval, aki ha bukik, kérlelhetetlenül magával sodorja leghűbb kiszolgálóit, a lakájokat. Keitel vezértábornagy a lakáj-lét ideáltípusa, aki ura halálát még a bitófa alatt állva sem tudta feldolgozni.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg, vagy csak abban az esetben, ha írójuk újra elküldi azt a Dühöngőbe (vagy a felület jobb oldalán, de csak a Dühöngő és a Magasztaló között találhatóak közül valamelyik másik, általa választott rovatba).
A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) a kommment megjelenése (és csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirat) jelzi. El nem fogadást értelemszerűen az, hogy nem jelenik meg. Minderről valamivel bővebben itt olvashatnak.
október 6, 2010 @ 8:00 de. • válasz erre
A lakáj – ha profi – akkor szerződéses viszonyban ellenszolgáltatásért biztosítja szerződő partnerét, hogy urának tekinti, aki ezek után kérhet tőle ezt, azt. Ha a szerződés valamiért érvényét veszti fityiszt mutat, hozza be az úr maga a kávéját, tudja hol van, s elbúcsúzik. Mihelyst lejár a felmondási idő – tette hozzá Schneider Mátyás. Ez előfordulhat ott, ahol a társadalom ismeri a szerződés szót. Nálunk ismeri ugyan, de nem használja legfeljebb a moziban. Nálunk a lakáj nem profi, hanem megélhetési lakáj a megélhetéséért mindent felad, szolga lesz tartalmi szolgálat nélkül. Egyetlen teljesítménye az alárendelődés. Bárkinek, bármit.
október 6, 2010 @ 9:06 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Tehát “már az ókori görögök is” (sőt talán már az ősember is) a piaci viszonyoknak megfelelő) szerződéses szolgai viszonyban álltak uraikkal (gondolom főként a rabszolgák), és ezt az új típusú, a piackonform szolgaság gyakorlóit nevezték és nevezzük lakájoknak.
Magyarország azonban olyan mértékben a nem piaci viszonyok váltak meghatározóvá, hogy az itteni szolgák nem lakájjá emelkedtek, hanem úgynevezett “megélhetési lakájokká”, diszfunkcionális szolgákká lettek.
Ez a módosulás nemcsak a bejegyzés íróját tévesztette meg, aki képes lakájnak nevezni a bitófa alatt a vezérét éltető Keitel tábornokot, de ha (legalább a jelenség leírásában) nem téved, akkor az ezt az új típusú, szerződéses szolgai viszonyt jelölő szó, a lakáj világszerte elvesztette eredeti jelentését, és pejoratívvá vált, és azokra referál, akik (a magyarországi speciális viszonyok, majd nyilván az itt kialakult speciális minta globálissá válása révén) valójában megélhetési lakájok, azaz diszfunkcionális szolgaként tengetik életüket.
A fenti három bekezdésben általam adott gondolati rekonstrukció azt hiszem két hibát tesz láthatóvá (nem a rekonstrukcióban, hanem) az eredeti, általam csak rekonstruált/tömörített gondolatmenetekben:
túláltalánosítását, melynek következtében az absztrakciódtól eltérő (könnyen korrigálható) hibaként mutatkozik (piacra magyar, véled Te, és minden rendben lesz!).
1/ a világpiac kialakulásával és globalizálódásával láthatóvá lett folyamat általad való (szokásos)
2/ A társadalmi viszonyok (legalább Arosztotelészig visszavezethető, de nála sem előzmények nélküli, és a kereszténységtől alaposan fölerősített) morális viszonyokká való átértelmezésének pre-nietzseiánus (kiterjesztett értelemben: középkori, Nietzsche szóhasználatával) szolgai (szóhasználatommal nem cinikus) transzformációjának elevenségét. (A logikus irracionálissá válását).
október 6, 2010 @ 9:39 de. • válasz erre
Schneiderék és lakájuk viszonyának említése telitalálat. Schneiderék Auschwitz-ban landoktak, Hyppolit emigrációban halt meg. A kontraktualitás lekerült a magyar társadalom napirendjéről. Keitel vezértábornagy nem éltette Hitlert a bitófa alatt, meglehetős keserűség élt benne ura öngyilkosssága miatt. Átvitt értelemben csak azért neveztem lakájnak, mert igy nevezték a vele egy korban élő, hozzá képest független, s emiatt kegyvesztett tábornoktársai.
október 6, 2010 @ 9:51 de. • válasz erre
Nem hiszem, hogy értem azt, amit írtál, de azért reflektálok. Nem csak piaci viszonyok között voltak / vannak szerződések. És valamilyen szolgáltatásnak az ellenszolgáltatása nem csak pénz lehet. Tehát itt én a piacról nem beszéltem. Ha a valaki hivatásszerűen – profin űz – egy tevékenységet az nem rabszolga. A rabszolgának nem hivatása, hanem a sorsa, büntetése stb. a szolgálat. Még ha ügyesen csinálja, akkor is. Itt én egy Ny-európai és egy K-európai szolgai / lakáj viszonyra céloztam. Az egyik a szerződéses viszonyt behozva, a szabadság bizonyos elemeit is magában foglalva tartalmas szereppé áll össze, a másik a teljes önfeladással jár. Az egyik elad valamit, a másik mindent felad. És itt az „eladás” nem teszi feltétlenül szabad piaci szereplővé az „eladót”. Lásd a Nyugat feudalizmusa. Keitel egyébként K-európai szereplő. A végzete volt a lakáj szolgaság.
október 6, 2010 @ 10:18 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#3):
Elnézést, hogy az alávalóságában nagyszerű (mert a lakáj szó átvitt értelmű használatát életvitelével és magatartásával lehetővé tevő) Keitel tábornokot összetévesztettem Jodllal, ami a megbocsáthatatlan. Megbocsáthatatlan, mert a Keitelnél kevésbé alávaló tábornoktársainak szóhasználata, mint azt a bejegyzés (a beszélgetésünkkel adódó kiegészítésekkel) már világosan mutatja, alapjául szolgálhat annak a tipológiának a lehető legszárazabb kiegészítéséhez, ami nemcsak Keitelét és Jodlt, de még Hypolitot is, és Scneideréket is a lehető legvilágosabban és a a lehető legmegalapozottabban elhelyezi az emberi nem örök (és nyilván változatlan, mert a lehető legszárazabban megalapozott) panoptikumában.
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Világos Lucifer, nem hiszed ugyan, hogy érted amit írok, de azért referálsz (más szóval fújod a magadét. Én is, de remélem nem neheztelsz meg érte, hogy nem ebben a Veled való – hozzáállásod okán nyilván csak számomra – értelmetlen beszélgetésben, és nem annak keretei között).
október 6, 2010 @ 10:39 de. • válasz erre
Miért tenném?
október 6, 2010 @ 10:49 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#6):
Nem tudom mire írtad, amit kérdeztél. Ha válaszként az általam föntebb írottakra, akkor Te tudhatod, hogy miért írtad azt, amit írtál(: “Nem hiszem, hogy értem azt, amit írtál, de azért reflektálok”), vagy Te sem tudod, de biztosan nem tőlem fogod megtudni, mert mint írtam az erről a bejegyzésről Veled folytatott beszélgetést harag nélkül, de (a leírt okokból, és mert van jobbnak vélt dolgom) befejetem.
október 6, 2010 @ 11:20 de. • válasz erre
Az írtad, hogy reméled nem neheztelek. Nem neheztelek. Miért tenném?
október 6, 2010 @ 11:25 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#8):