A művészettudomány kialakulása
Az első, rekonstruálható – álláspontom szerint nemcsak következményeiben máig ható, de ma is zajló - paradigmaváltás a (mítikus) múlt megszületése, ami (a mítikus korszak lezárulásaként) kultúránkban nemcsak tetten érhető, de időpontja is pontosan megadható. Ez a durván Kr.e 1200 és 800 között lezajló folyamat a homéroszi eposzok kanonizálásával fejeződött be. (Magát a boldolt kifejezést, a múlt megszületését Tatártól Györgytől vettem át, aki egyik új dolgozatában azt állítja, hogy a mítoszok teremtették meg a múltat.)
Innentől (nem hamarabb és nem később!) az addig mítoszként akkumulálódó és akkumulált (mert mítosszá formált, és az ezáltal konstituálódó kollektív emlékezetben maradandóvá – inkább lett, semmint – tett) tudás (nem miként Mózes előtt a tenger, hanem egy ma is tartó, nem lezárt folyamat során) kettévált, mert eltérő transzformációnak lett tárgyává (a tudás).
Az eredetileg (részben a) mítoszként akkumulálódott (másrészt a tapasztalatok alapján és a transzformáció során bővülő) ismeretek részben filozófiává sűrűsödtek, részben művészetté transzformálódtak.
Itt egy distinkció újraalapozására van lehetőség és szükség, mely szerint a tudás: közössé – mert mások számára érthetővé – megformált ismeret. Ebből az ismeret – ennek megfelelő definíciója adódik: Az ismeret (manapság tudattalanul rögzülő - majd második fázisban – mind a filo-, mind az ontogenezisben – nyelvileg, és ezzel tudatosan) rögzített (ismétlődő, és ezáltal bevésődő, nemcsak nyelvi) tapasztalat, ami a másokkal való egyeztetés során, annak, azaz közössé válása mértékében lesz tudássá.
Ennek a mások számára érthetővé megformált ismeretnek, a tudásnak csak az egyik – nem a legszerencsésebben megfogalmazott – alesete a platóni “igazolt igaz ismeret”.
Az általam adott definíció platónénál jóval inkább csínján bánik az igazzal, tehát óvatosabb. Nem magától értetődőnek – művel a diszciplínától adottnak – tekinti a Díkéhez való viszonyt – és ezzel a seggnél méltóbb helyre teszi az örökkévalóság tiaráját. Az észt nem az íróasztal, a funkció által veszi adottnak. Mellesleg ebből a tudás definícióból kiindulva minden kommunikációelmélet a kutyának a farokkal való csóváltatására tett – teoretikusan reménytelen – kísérlet. A kommunikláció nem alapja, hanem következménye az autonóm kifejezéseknek, és épp a művészet az a terület, ahol kifejezés már van, de a kommunikáció csak részleges, és épp a kommunikációs keret módosul a kifejezéstől.
De visszakanyarodva az eredeti gondolatmenethez:
Az eredetileg mítosz-szá formált (az antikvitásban művészetté és filozófiává transzformálódott) ismeretek (a középkori, egyesítésükre irányuló keresztény közjáték után) az újkorban a (megnövekedett szerepű/tekintélyű) művészet mellett, részben filozófiává, részben tudománnyá transzformálódtak. (Valóban megnövekedett a a művészet szerepe/tekintélye, mert az antik filozófiában lenézett/mesterséggé degradált művészet esztétikaként nemcsak a filozófia tárgya, de “önálló” diszciplínája lett egyrészt. Másrészt nemcsak ad hominem érvek tucatjai lennének generálhatóak a művészet megnövekedett – mondjuk így – agitatív funkciójáról, és ezáltal társadalmi és ennek részeként politikai szerepértől.)
A legújabb (már az indusztriális, tehát nemcsak a posztindusztriális) korban (nagyjából a romantika óta) pedig a (tovább növekedett, társadalmi mellett direkt politikai szerepet is betöltő) művészet mellett nagyobb részben tudományként és mindinkább nem filozófiaként, hanem filozófia- és napjainkban vallástörténetként akumulálódgatnak az ismeretek.
A napnál is világosabb, hogy a napjainkban (és már durván Hegel óta) mindinkább “lejárt szavatosságú” (nem a) filozófia (és így az esztétika) helyett (hanem azokat újraalapozva) a művészettudomány lehet az a (pont napjainkban éppen) hiányzó láncszem, ami az emberré válás folytatásához szükséges ismereteket (mások számára érthetővé) megformálhatja.
