A rossz esztétikájának antropológiai alapja
Csepeli György azonos című, ezen a blogon át is hozzáférhetővé tett prezentációja nyomán túlzás azt állítani, hogy beszélgetés kezdődött.
Azonban olyannyira megdöbbentett a prezentáció nyitólapjául választott (általam nem csupán sokszor látott, de több helyszínen (mert különböző kiállításokon) több napon át tanulmányozott) Tiziano kép újabb, csak most a prezentáció reprodukcióján észrevett (zsenialitást meghaladó, abszolút kultúrtörténeti) pontossága és ezáltal kompatibilitása, hogy ennek nemcsak hangot adtam egy kommentben, de ennek nyomán a következőkre jutottam:
Az állatok számára még egyértelmű jó és rossz az emberré válás során az emberi szexualitástól fűtve az áttétel gőzévé párolgott össze, majd a a kialakuló nyelvi (kommunikáció mentén hűtő) racionalitástól szeretetként édeskésebb és gyűlöletként keserűbb moralizálásként csapódott le és csapódik ki.
Az elpárolgott, állatiasan egyértelmű jó és rossz maradék gőze pedig legfőbb jóként nemcsak továbbgomolyog, de mindkét párlatot szennyezi, és az élvezhetőség határáig (olykor azon is túl) fölmelegíti, és melegségével mindenképpen katalizálja a párlatok részegítő hatását. Ezért is, és innen is a (nem a legfőbb!) jót és rosszat eredeti (és még áttételi) formájukban együtt felmutató művek józanító hatása és kompatibilitása: a rossz esztétikájának önmaga létalapját újrateremtő ereje.
