A vak és a látó
Egy jó barátom megműtette a szemét, melyről mások nem tudták, csak ő, hogy nem lát. Egy szemmel látta, amit látott. A műtét előtt tanácsot kért, s azt mondtam neki, hogy a műtét fölösleges pénzkidobás, mert utána semmi olyat nem fog látni 2 szemmel, amit ne látott volna 1 szemmel. De kíváncsi és gazdag lévén mégis belevágott a szemjavíttatásba, s örömmel újságolta, hogy minden nagyon jól ment, lát, mint a sas. S ha vissza akar térni a régi módihoz, még váltogathatja is a szemeit, hol az egyiket, hol a másikat csukja be. Kérdésemre, hogy jobban érzi-e magát, azt mondta, igazam volt. Emlékeztettem Király akadémikus halhatatlan mondására, miszerint „a szem akadályoz a látásban”.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
február 25, 2010 @ 11:46 de. • válasz erre
Az kérdéses, hogy a valóság megismerésének képességét a közérzetet javító, vagy éppen azt rontó tényezők között tartsuk számon. Mindenesetre azok, akik úgy vélekednek, hogy a látható tények miatt sohase ismerhetjük meg a valóságot, pedig az fontos lenne, azok hátra sorolják a szem szerepét. Ők arról az igazi valóságról beszélnek, amely, mint „a tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.”
február 25, 2010 @ 12:15 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Meglehet, az általad idézett Pilinszky mondat a (még nem teljesen szekularizált) gondolkodás anyagául szolgáló tapasztalatokat összegzi.
sem nem etológiai fórum, így azután (az önvigasztaláson kívül itt) semmire sem jutottunk, és juthatunk 
Ha a szekularizáció felé lépünk még egyet, a tények mit sem változnak, de “így volt, és így marad a világ”-ként összegezhetőek.
Ellenkező irányból a vér mellett először a genny válik láthatóvá.
Még egyet lépve azon lehetne gondolkodni, hogy a kenózisz (isten önkiüresítése) nyomán kinek e vére/gennye üt át az említett szöveten.
Akár arra is juthatnánk, hogy a (még nem teljesen szekularizált) gondolkodás a szenvedés (és a szenvedők) istenítésével nagyon jó hatásfokkal vigasztalja önmagát, és nagyon (mostanában inkább csak) gennyes (és kevésbé véres) módon (ráadásul egyre romló hatásfokkal) a szenvedőket.
Akár még azt is megkockáztathatnánk, hogy az imitatio christi (szenvedésre be)szűk(ítő) értelmezése nemcsak ostoba, mert gondolkodás ellenes (amennyiben a fenti kérdéseket, és így a válaszokat is elfedi), de (ezzel) magát) a megváltást takarja el (egy meglehetősen fertőző, mert véres és gennyes szövettel).
Azonban szerencsére ez sem nem exegetikai,
február 25, 2010 @ 12:29 du. • válasz erre
Az érzékelésen alapuló és az elvont szintjén megszerezhető, elemezhető információk világát szembeállítani – számomra mesterségesnek tűnik.
A szembeállítás olykor hamis következtetésekhez nyit utat, mintegy kívánatossá téve valamilyen csonkaság meglétét, mert az érzékelésen alapuló világ alacsonyabb rendűségét ez fejezi ki jól az érzékszerveinkkel érzékelhető világot alacsonyrendűnek feltüntetők szemében.
A két világ szembeállítását elvetem, mert nekem a madarak röpte, a nő illata, egy finomra épített motor zümmögő zenéje éppoly fontos, mint a véges végtelen megértésének kísérlete.
Ha nem volna igazam, akkor az orvostudomány hiába fárad az életminőség javításával-megőrzésével – hiszen elegendő volna minden halandó kezébe filozófia könyvet helyezni (akár lát olvasni az illető, akár nem lát.)
A kedves ismerősöd pedig tanuljon meg látni! Mert két szemmel más minőséghez jutott, a térlátás örömét kapta ajándékba – hiszen egy szemmel nincs az embernek térlátása.
Az, hogy a térlátás élménye az elvont szinten meglévő világára is hatni fog, akár plasztikusabbé téve a gondolatait – már a dialektika vízeire vinne bennünket, de most éppen nincs nálam evező.
február 25, 2010 @ 12:53 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#3):
Egyetlen pontot kivéve. Nem szembe vannak állítva, hanem Ádámtól Pilinszkyn keresztül Luciferen át most épp Veled bezárólag szembekerülnek. Sajnos. A cél valóban az, annak megtalálása, miről írsz, csak ki így vél eljutni oda, ki úgy. az egyetlen közös bennük, hogy a saját útjukat vélik az élethez igaz módon (el)vezetően. És kész szerencse, hogy csak annyira teszik szükségessé a véres és gennyes szövetet (az egymáson okozott sebeken) amennyire, és nem sokkal jobban.
február 25, 2010 @ 3:08 du. • válasz erre
Én csak az egy szem, két szem alternatíváról beszéltem, bár a cím mást is sugall.
február 25, 2010 @ 3:36 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
A sugalmazásra hálát rebegnék, vagy apage satanas!-t rikácsolnék, ha mindinkább nem úgy sejteném, hogy ez a két alapvető lehetőség elménkben(!!) egy tőről fakad (Annak firtatását, hogy elménken kivül is ez-e a helyzet, meghagyom a nálam is jóval hülyébbeknek).
február 25, 2010 @ 5:31 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
Repül a nehéz poszt: ki tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
február 26, 2010 @ 1:11 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
február 26, 2010 @ 7:28 de. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#3):
Amit látunk és ami van, szükségképpen szembekerül egymással, több okból is. Mindenek előtt azért, mert nem a szemünk lát, hanem az agyunk. Jelenlegi tudásunk szerint a retinánkra vetülő kép – bonyolult foto-kémiai átalakulások után jelekké alakul, melyeket az agyunk dolgoz fel és – igen gyakran – változtat meg, mint pl. a hallucinációk esetében. Ilyen módon azután a látás mentális eseménnyé válik, annak minden fogalmi nehézségével együtt. Születtek is azután mindenféle izgalmas iskolák a reprezentációs realizmustól az okkazionalizmusig és tovább, egészen Hegelig, aki is elvetette a test és a lélek karteziánus kettősségét, meghaladni vélte ezzel a megismerő én transzcendenciáját és – ami számára talán lényegesebb is volt – Kantot, jórészt pusztán azzal, hogy az analízisbe bevonta a tudásról való tudást, a gondolatról gondolt gondolatot. (A hallgatóság itt kezd el elaludni)
Annak felismerése, hogy amit látunk és ami “van” nem feltétlenül esik egybe már Platón híres barlang hasonlatában megjelenik. Nem is csoda, hiszen mindennapi tapasztalatunk ez, elég csak a pohár vízbe rakott ceruzára gondolni. Platónnál – némi püthagoreánus ízzel – a “látók” megvilágosodottak is egyben. (Ha már a fényt akarjuk metaforának használni) Ez a megvilágosodás pedig a gondolkodásból származik, hiszen “a szemeitek megcsalnak benneteket…” és a világ, az igazság, a fogalmakban nyilvánul meg valódi, lényegi mivoltában és – ebben az értelemben – a szem valóban akadálya lehet a látásnak.
Közös szándékunk, hogy a dolgok “mögé” nézzünk, meglássuk a rejtőzködő “lényeget”, azt a valamit, ami értelmet ad az esetlegesen megjelenő fenoméneknek. Az pedig, hogy aki megpillantani véli ezt a rejtett lényeget, visszatér a lekötözött társakhoz a barlang mélyére, elmondani nekik a kinti igazságot, avagy boldoggá teszi önmagában a saját tudása – nos ez már az erkölcstan és nem a metafizika kérdése.
február 26, 2010 @ 9:10 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9):
Hadd emlékeztessem az olvasókat előző remeklésedre, mert a kettő együtt mini filozófiatörténetté áll össze.
február 26, 2010 @ 9:35 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9):
Ha mint írod (és amivel egyetértek), “…a retinánkra vetülő kép – bonyolult… átalakulások után jelekké alakul, melyeket az agyunk dolgoz fel és (igen gyakran) változtat meg, mint pl. a hallucinációk esetében…”. Logikailag nincs szükség (külön) változtatásra a hallucinációkhoz.
Nem hallucinációk keletkeznek (külön) újabb változtatással, hanem abból, amit (csak a felvilágosodás kora óta és hatására az azt megelőzőhöz képest képest kiterjesztett értelemben) hallucinációnak nevezünk a legtöbb esetben (újabb, de immár összehangolt) mentális események következtében kiválasztódnak/összecsiszolódnak azok, amelyikek ezáltal (nem hallucinációként) közös használatra elfogadottá válnak/szentesítődnek. Valahogy úgy, és olyasmi által, amiről és ahogyan Kant az Ítélőerőben sensus communisként ír.
A hallucináció megváltozott és kiterjesztett jelentését sejteti, hogy azoknak (a különösen extrém) eseteinek, amelyeket stigmatizáció követ, régen vagy szentté avatással, vagy kétkedéssel fogadtak, ma jóval nagyobb részben (a kétkedés megtartása mellett) pszichiátriai kezelés a “jutalma”, hogy a nem szomatizációhoz vezető (ma már inkább csak idéző jelben) víziókról ne is essék most szó.
február 26, 2010 @ 10:58 de. • válasz erre
Mottó:
“…távol állok attól, hogy magam ellen vétkezzem, és kimondjam magamról, hogy büntetést érdemlek…”
Platón: Szókratész védőbeszéde, XXVII.
Vannak dolgok, amelyek már sekélyessé váltak – ilyennek tartom a szem és a látás kettős értelmű kapcsolatát is. Ez a kapcsolat és felemlegetése már a giccs határait súrolja, s a köznyelvbe is alaposan beleívódott, bár olykor ezt “nem látjuk a szemünktől”.
“Hová tetted a szemed?” – kérdezhetném magamtól szemrehányón, ha ebben a barátinak mondható blog-körben, ahol az empíriának a becsületét talán csak én tartom szem előtt – nem helyeztem volna el egy baráti fricskát a filozófia könyvről (vs. orvoslás) – tisztelettel provokálva messzire látó, filozófiához köthető blog-barátaimat.
És lám, ugrottak is, csípte a szemüket a láthatóvá tett szöveg
február 26, 2010 @ 11:08 de. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#12):
Abban igazad van, hogy Kantot parafrazeálva a filozófia empíria nélkül üres, de abban Kanttal értek egyet, hogy ismét őt parafrazálva az empíria filozófia nélkül vak.
A giccsben vagy igazad van, vagy nincs, abban azonban, hogy valami szólássá válik, ha nem is az abszolút igazság, de az elő-mítosszá sűsűdéshez elégséges közös tapasztalat jelét vélem látni.
február 26, 2010 @ 11:40 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#13):
Ebben Erik, így megállapodhatunk
február 26, 2010 @ 1:29 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#12):
Sajnos számos olyan dolgot mondhatunk a filozófia határterületeiről, melyek a maguk dichotóm módján, “örök” kérdésnek mutatkoznak a közvetlen megoldás esélye nélkül. A 19. – 20. században a filozófia – mint édes méreg – a gondolkodás minden zugába beférkőzött, így a természettudományokba, a művészetekbe és a többi humaniórákba. (Egy Danto nevű filozófus nagyon invenciózus dolgozatot is írt erről a “Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet” címmel.) Ahogyan az lenni szokott, a filozófia – a látszattal ellentétben – nem nyert, hanem veszített elterjedésével, mondhatni kiterjedésével mélysége csökkent. Az erudita filozófia, amely az egész középkoron átnyúlik, néhányak művészete volt, olyanoké, akik többnyire ezen kérdések mélységét is ismerték, a közöttük zajló viták, beszélgetések, levelezések nem elvettek, hanem hozzátettek a filozófiához. A felvilágosodás – mely mindenek előtt, filozófiai értelemben, valláskritika volt – a filozófiát eszközként (igen gyakran bunkósbot szerűen) kezelte, mellyel mögöttes, társadalmi céljainak elérését segítette elő. A felvilágosító szándék és a társadalom filozófiai műveletlensége szükségessé tették a metafizikai kérdések csasztuskaszerű megfogalmazását. Kialakult a filozófiai “lelkesültség” – ahogyan Hegel nevezte, mely azt hitte magáról, hogy papucsban és házikabátban is űzhető, megtakarítva a belátás fáradságos munkáját. A filozófia az “általános műveltség” részévé vált, része lett a mindennapoknak, “megalapozójává” vált, hátterét adta az emberek szokásos kedvteléseinek, mint amilyen az egymás legyilkolása, sanyargatása és magnemértése. Eközben – természetesen – inflálódott is. A filozófusokat össze-vissza fecsegő elmeroggyantaknak kezdték tekinteni, akikben csalódtak, hiszen semmi “használhatót”, mint a fogfájás elmulasztása, vagy a szomszédasszonnyal létesített szexuális kapcsolat, nem adtak a társadalomnak.
Bármennyire “giccses” is – ahogyan mondod – a nézés és a látás szembeállítása, ha csak kicsit gondolkodsz rajta belátod, hogy az ebben a kérdésben elfoglalt álláspontod milyen nagy mértékben meghatároz téged. Mennyi és milyen mély elköteleződés van abban, hogy a valóságot adottnak és megismerhetőnek tekintjük, avagy enigmának. Az önarckép legerősebb, legmarkánsabb vonásai közé tartozik, azoknál is akik ezt soha fel sem tették maguknak kérdésként. A megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekkel való önkínzó foglalatoskodást, akár abba is hagyhatnánk, de nem tesszük, mert kíváncsiak vagyunk és hiszünk abban, hogy a kegyetlen csodák még nem értek véget.
február 26, 2010 @ 2:07 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#15):
Kedves Aristo!
Nem becsülöm le a filozófiát, amelyet vagy kedves védelmezni szembe velem, aki bizony akár a szomszédasszonnyal is, ha az kellően csinos és egyéb feltételek is adottak – vagyis a két kanállal az életet habzsolók oldalán áll, és rettenetesen fontosnak tartja, hogy ne fájjon a foga, álljon toppon az orvostudomány!
Éppen ez most az életigenlés, az élet öröme – hogy azokat a szép sorokat olvashatom, amelyekben elém tárod csikóságom, a trappot, amellyel végigdörömbölöm a földet, ahelyett, hogy komolyan elgondolkoznék (a házikabát helyett frakkban) …
Szóval érdemes volt csapnom a zajt, mert amit írsz (és a zajongásom nélkül nem írtad volna le) az szép és (talán; esetleg részben?) igaz.
február 26, 2010 @ 2:15 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#15):
Olyannyira, hogy – mint azt aristo jól tudja – maga az ideológia szó is ekkor születik meg a felismert funkciót máig hatóan összetévesztve az egyik dologgal (a filozófiával), aminek a funkciója.
A filozófusokra pedig annál is inkább (és jórészt okkal) “össze-vissza fecsegő elmeroggyantaknak kezdték tekinteni“, mert az ideológiává silányulás mellett (a filozófia vélt) funkcióit mindinkább – mint azt már Schoppenhauer észrevette – a filozófiatörténészek pótolták/vették át. Legalább olyan silány hatásfokkal (és ezért, ha közvetett módon is de pusztító módon), mint az ideológusok. Erről, ha valakit véletlenül érdekel, és nem felejti el, a blogomon majd április 20-án olvashat (nem sokkal bővebben).
február 26, 2010 @ 2:20 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#16):
“Szép és (talán; esetleg részben?) igaz, de ebből még nem feltétlenül következően jó.
február 27, 2010 @ 5:33 du. • válasz erre
Giccs blog a jó blog. Hétfőn megyek a Filozófiai Intéezetbe előadni, ott is szóba hozom.
február 27, 2010 @ 7:20 du. • válasz erre
Most akkor ez jó blog, vagy rossz blog???