A kényszerítés, megfélemlítés, a hatalom adta fölényérzet és gőg nincs hatás nélkül azokra, akikre a sors a kiszolgáltatott, meggyötört, megalázott szerepét osztotta. A lázadás többnyire értelmetlen, hiszen a találkozás mulandó. Az embertelenség színházi társulatának állandó tagjai, az egyenruhások maradnak, míg a többiek előbb-utóbb kiszabadulnak, s utóbb csak rémálmaikban tér vissza a pengeszájú gonosz hölgy, a deformált testű hermafrodita, az unott arcú lakli, akik mind-mind fölösleges parányai a létnek, s csak arra alkalmasak, hogy szervezeti pozíciójuknál fogva szenvedést okozzanak ártatlanoknak. Ha a lázadás értelmetlen, mi mást lehet tenni? A hivatalosok nem szeretik például, ha túl komolyan vesszük a ránk kirótt feladatot. Túl lassan, komótosan engedelmeskedünk. Nem szeretik, ha vigyorgunk, olvasunk, kelletlenek vagyunk. Elvégre le nem lőhetnek. Nekik mast jelent az idő, mint nekünk. Ők sosem szabadulnak, mi szabadok vagyunk, céljaink vannak, terveink, míg nekik nincs más színterük, mint a nyirkos, bűzös odu, ahol dolgoznak, nincs más társuk, mint azok, akik ugyanolyan szikkadtak, frusztráltak, gondolattalanok mint ők. A sor, a várakozás, az ételmetlen időtöltés nem ösztökél lázadásra, de alkalom lehet a töprengésre, a káosz és a rend közötti hasadás természetének kutatására. Nietzsche szerette volna a határt, melyről többet itt nem lesz szó.

A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.

csütörtök, május 19, 2011 @ 8:02 de., Csepeli György bejegyzései. • RSS 2.0 feed. • Hozzászólás • trackback