A virtuóz
Paganini úgy tudott hegedűn játszani, mint senki. Virtuóz volt. De nem él már senki aki tanúsíthatná, hogy tényleg virtuóz volt. A virtuózok a jelen csodái. Ha nincs aki hallja, lássa őket, senkik és semmik. Ne menjen remetének, aki virtuóz akar lenni. A virtuózok igazi baja azonban nem a halál. Ha a nincs többé pálya, ahol megmutathatják magukat, akkor is meghalnak, ha még élnek. A “parketton meghal”, mondhatta volna joggal Paganinire a cigányprímás. Mindenki virtuóz lehet, de nem mindenki találja meg a pályát. A hiba nem feltétlenül a leendő virtuózban van. Az ok csak annyi, hogy szűken mért a virtuózok iránti kereslet, mely ráadásul kortól, viszonyoktól függ. Van amikor szakácsokra, máskor tömeggyilkosokra van kereslet. Eichmann például a deportálás virtuóza volt. Ha máskor él, élete végéig szürke, jelentéktelen ügynök marad, aki üzemanyagot, vagy bármi mást árul. Eichmann virtuozitásának pályája akkor nyílt meg, amikor csatlakozott az SD-hez. S még ott is évekig kellett várnia, amíg eljött a nagy pillanat. S amikor a pillanat elmúlt, Eichmann Argentínába szökött, ahol senki lett belőle újra. Lyukas alsónadrágban fogták el az izraeli ügynökök. A ma virtuózai elég ha élnek. Csak egy kamerára van szükség, mely megmutatja őket. Minél jelentéktelenebbek, annál jobb.
február 15, 2011 @ 8:36 de. • válasz erre
Ami a virtuózt virtuózként mutatja, ahhoz hasonlatos, ahogyan Heidegger az időről ír (ami, miként a Nap a Föld egyik oldalát. Csak az idő a létnek a felénél jóval kisebb részét – egészen pici Nap, és a valóságos Napnál is jóval hatalmasabb Föld, hogy annak, amit valóságnak gondolunk és a filozófia viszonyára mondjak egy gyönge hasonlatot).
Ami a virtuózt virtuóznak mutatja, azt Aristo (ha el nem szunnyadt a válaszom befejezésére való türelmes várakozása közben) alighanem abszolút szellemnek mondaná (de ha nem, akkor nyilván szól), én ilyen messzire nem merészkedem (és főleg nem a másodlagos frissességű múltba(, de az kétségtelen, hogy a kamera valami olyan, még az is lehet, hogy annak, amit Hegel abszolút szellemnek nézett a megtestesülése. Ha nem is lát, de láttat…
február 15, 2011 @ 11:07 de. • válasz erre
A furcsa az, hogy a virtuóz a latin ‘vir’-ből ered, ami férfit jelent. Ezek szerint virtuóz csak férfi lehet, vagy – feministább nézőpontból – férfias tulajdonság.
Eichmann nehezen képzelhető el virtuózként. A virtuóz valami magányos, egyedülálló, aki át nem adható képességgel született. Eichmann viszont született csapatjátékos, központi tulajdonsága a lojalitás és a szabályok tisztelete, nem nagyon improvizál, mindig kottából játszik. Előképe inkább a Trockij -Preobrazsenszki modell kommunista csinovnyikja – persze mindenféle szláv lelki fodrok nélkül – és nem a gonoszság valódi virtuózai, mint pl. Fouche vagy Saint-Just.
Paganini hegedűjének hangjai elszálltak a széllel, de a gonoszság ogazi virtuózainak eltemetett, vagy eltemetetlen halottai kötünk járnak ma is.
február 15, 2011 @ 11:22 de. • válasz erre
Mit nekem Hegel vagy Heidegger, ha Ogilvyre vagy Kotlerre hivatkozhatom!
Az áru semmi, hiszen érzeteket vásárolunk.
Igen, elegendő az egy szál kamera, s a bamba hős, akinek, mint eleven árucikknek elegendő annyi a virtuozitásból, hogy egy nyamvadt szerepecskét eldaráljon.
Igen, igen Hölgyeim és Uraim, csak tessék, csak tessék szép életet vásárolni, pillanatnyi gazdagságot, s érezzék magukat otthon otthonosan, ki sem kell mozdulniok, legfeljebb holnap megveszik az olcsóbb, akciós változatát a parfőmnek vagy a sörnek, amelyet most a tv-ben látnak és megérdemelnek, csak tessék – ilyen egyszerű ez, maradjanak a televízió előtt s ne álljanak be filozófusbűnözőnek, ne lopjanak, mint az újságíróbűnözők, legyenek jók és tüntetni se járjanak a sajtószabadságért, legyenek kurva jó magyarok – a betyárját neki!
február 15, 2011 @ 12:03 du. • válasz erre
“Van amikor szakácsokra, máskor tömeggyilkosokra van kereslet.”
ill.
“érzeteket vásárolunk”
Pár körrel korábban írtam, hogy a vezér nem vezeti a népet, hanem csupán artikulálja annak akaratát. Máshogyan ugyanez: a nép teszi a vezért naggyá és nem fordítva. Ebből következően a sokaság hangulata megszabja a vezér karakterét is.
Az, hogy hősöket vagy inkább antihősöket választunk, ugyanúgy indikátora a kollektív alaphangulatunknak. Íme az évtized celeblistája:
Bochkor Gábor
Fábry Sándor
Gáspár Győzike
Gesztesi Károly
Hajdú Péter
Kelemen Anna
Kiszel Tünde
Liptai Claudia
Majka
Stohl András
forrás
Hány a sztár és hány az antisztár közöttük?
február 15, 2011 @ 12:17 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#2):
A virtuóznak valóban (ha nem is pontosan az, de) olyan a romantikus percepciója, amit (például) Liszt Ferenc megtestesített. Azonban már Liszt sem – mint azt a romantikusok képzelni szerették – élte, semmint teremtette a saját, csak (idézőjelben) mítosz(ának a romantikával együtt ránk kövesedett látszatá)t
Előadónként (és nem zeneszerzőként!) sokkal inkább volt rokona a mai kiszámítottan, celebes sztárelőadóknak, semmint a csak a romantikus költők (mellesleg alkoholgőzös) képzeletében élő és csak ott “a sziv égő romja mellett” virrasztó “fényes lélek” egyike.
február 15, 2011 @ 12:21 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#3): egy szál kamera nem egészen elég, de mára szinte nélkülözhetetlen feltétel. Nem árt hozzá egy jó stáb, vagy a zsenialitás (hogy az utóbbi elég-e, arról mind kevésbé vagyok meggyőzve).
Válasz Kálmán hozzászólására (#4):
Valóban írtad,
de nem egészen győztél meg vele tételed igazáról. :-/
Nekem egyik sem sztár, Gesztesi és Sthol talán (elvileg) lehettek volna.
február 15, 2011 @ 1:57 du. • válasz erre
Arendt alakított Eichmann percepcióját helytelenül. Eichmann valójában a speciális célú logisztika virtuóza volt.
február 15, 2011 @ 2:17 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
Arendt inadekvát projekcióival démonizálni igyekezett a(z adott) választékból(!) az erre a lehető legkevésbé alkalmasat, hogy még Arendt számára is a gonosz (csak számára nem kontradikciós) banalitása derüljön ki, holott ha csak egy másodpercre képes elmozdítani az – egyébként abszolút érthető okokból! – erősen fixált tekintetét, azt láthatta volna, amit rajta kívül mindenki látott, az egyáltalán nem banálist, amire máig sincs nagyon jobb szó a démoninál (de igyekszem a démoinizálástól tartózkodni, mert épp Arendt példája mutatja, hogy hová vezet. Nem a tisztánlátáshoz).
február 15, 2011 @ 5:39 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#5):
Janos: Pontosan! Liszt Ferenc volt nagyjából az első előadóművész, aki nagyjából megfelelt a mai “pop-sztár” képnek.
Szóval nem annyira “celeb”, mint inkább “megasztár”.
Erik Lux
Viszem a blogra! A megasztár minden pénzt megér! 