Aki jó
Sokat elárul az egyes ember helyzetéről a többi ember között, hogy aki jó, az csak egyféleképpen lehet az, aki nem meg jó, annak a bőség zavarával kell küszködnie, ha a Pokol felé vezető utakat fürkészi. A jóság tesztje egyszerű: ha az egyik segítségre szorul, s a másik választhat aközött, hogy segítsen vagy ne segítségen, akkor a jó segíteni fog, a nem jó pedig nem fog segíteni. A jóság persze több a segítőkészségnél. A jó embereknek kisugárzásuk van, ami reményt ad. A remény a jóság vírusa. Aki remél, az önmagát teszi jóvá.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg, vagy csak abban az esetben, ha írójuk újra elküldi azt a Dühöngőbe (vagy a felület jobb oldalán, de csak a Dühöngő és a Magasztaló között találhatóak közül valamelyik másik, általa választott rovatba).
A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) a kommment megjelenése (és csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirat) jelzi. El nem fogadást értelemszerűen az, hogy nem jelenik meg. Minderről valamivel bővebben itt olvashatnak.
október 8, 2010 @ 10:50 de. • válasz erre
Aki remél, annak célja van, az el akar valahova jutni. Aki célt ad a céltalanoknak, aki reményt ad a reményt vesztetteknek, az segíti őket, hogy jók lehessenek. Hogy emberek lehessenek. Ezért ő jó. De ez a gondolatmenet nem visz el a Jó-ig, csak a mi Jó-nkig. Leszámítva, ha majd a remény kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a …
október 8, 2010 @ 11:48 de. • válasz erre
Jellemző, hogy senki sem érdeklődik a téma iránt, leszámítva a nemes lelkű Lucifert. Bezzeg ha a Hasfelmetsző Jackről vagy Himmler jóságáról írtam volna, akkor izzana minden.
október 8, 2010 @ 1:12 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#2):
Fordítva látom.
A látogatók (leszámítva az eziránt a téma iránt érdeklődőket) 
annyira jók, hogy még csak nem is narcisztikusak. Az általad felsorolt témák iránt azért érdeklődnek, hogy a rosszat nagy ívben elkerülhessék.
A kooperációs készség, mint jóségkritérium amúgy tetszik, két okból is azon gondolkodtam, hogy egy mégis (ezáltal) lehetséges morálfilozófia alapja lehetne (akár)
1/ formális, mint a kategorikus imperatívusz (és nagyjából ugyanarra az eredményre vezet, de, és ez előnye:)
1/1a nyersebb, tisztább.
2/ válaszol a miért (viselkedjünk etikusan) kérdésre, amire Kant csak nagyon körmönfont, és ami rosszabb bizonytalan lábakon álló választ ad) azzal, hogy egyrészt antropológiai okát sejteti/megengedi, másrészt annak kialakulását, és ezzel a morál okát az emberré válás homályába tolja (ami nem kristálytiszta, de világosabb, mint a miért ne legyek tisztességesre adott kicsit fából vaskarika, noha költői válasz)
Ez a jóságkritérium valami olyasmit mond(hat), hogy azért legyél tisztességes, azaz kooperatív, mert egyébként pusztító( gyilkos)ként kilépsz az emberség keretei közül, az emberi(!) élet (tehát nem a biosz, hanem a dzoé!) alapjait rombolva.
október 8, 2010 @ 1:44 du. • válasz erre
Érdekes, hogy én is pont erre a következtetésre jutottam. Jövő pénteken a Magyar Kriminológiai Társaságban tartok egy előadást az Oresztesz projektről, s ott a közeli hozzátartozók ellen elkövetett gyilkosságot szociálpszichológiai szempontból mint számítási hibát (ha úgy tetszik a kooperáció elkerülését) elemzem. Más kérdés, hogy aki nem akar kooperálni azzal, aki vele akarna. az kihívja maga ellen a sorsot. Legérdekesebb, ha egyik sem akar kooperálni, mert akkor létrejön a csapda, melyből senki sem képes kibújni.
október 8, 2010 @ 2:22 du. • válasz erre
Csak az a baj, és ez teszi ragadóssá a csapdát, hogy a (főemlősöknél valószínűleg genetikailag/biológiailag adott) kooperációs készség kibontása (és vagy ellentétébe fordítása) egy majdnem végtelenül aszimmetrikus viszonyban (anya-csecsemő) veszi kezdetét, és ez a kezdet ráadásul (nem is csak) viselkedési mintaként (hanem az azt megalapozó és határozó tudattalan struktúrát, amit hívhatunk karakternek, típusnak, de annak a része, amiről személyiségként szokás beszélni).
A gyerekben tehát sérül a biológiai megalapozottságú program, minél inkább, annál kevésbé tud másokkal kapcsolatot kialakítani, tehát nem, vagy kevéssé válik le, a program rongálása folytatódik, míg egy napon eljön az “ez így nem mehet tovább”, és csakugyan nem, mert noha a cselekvés megismétlésének veszélye nemcsak nem áll fenn, de egyenesen kizárt, olyan életfogytiglan közelit kap, mint annak a rendje…
október 8, 2010 @ 3:21 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#2):
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
Amíg a föntiekről csevegtünk, chaten bejelentkezett valaki, a depresszióját érintettük a beszélgetésben, de elég szorosan összekapcsolódott azzal, amit föntebb is érintünk a szülőgyilkossággal. Hozzájárult, hogy a beszélgetést is, és (ha lesznek a folytatásait) közzétegyem. (Élvezhetőségét nagyban rontja a rengeteg
jel, de ezek nélkül folytasson az nyilvános beszélgetést a szüleihez való viszonyáról, aki erre képes, én nem vagyok az.)
Nem a véletlenekben, inkább az ellenkezőjében hiszek. Remélem, hogy végre elkezdődik az, amit a blogok elindítása óta (egy-egy kivételtől és hozzászólótól eltekintve) inkább csak reméltünk – nemcsak értelmes, de húsba vágó beszélgetések (mindezt az elsőként jelölt kommentedre reflektálva írom).
október 8, 2010 @ 5:49 du. • válasz erre
A posztban segítőkészség és nem kooperációs hajlandóság van. Tekintsem itt a kettőt ugyanannak? Churchill kooperált, mert Őfelsége kormányának érdekei vannak. Ettől jó ember lesz?
október 8, 2010 @ 6:00 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Jó, és jogos felvetés! – köszönöm, hogy figyelmeztettél.
Jó nem, de talán jobb, mintha az érdekeit (csak) nyers erővel érvényesítette volna.
A tréfát félretéve (ha nem szólsz, gondolta volna a fene!) azt gondolom, hogy a segítőkészségünk (szükségképpen) sérül, és ezáltal torz(ul erről fentebb már írtam), a torz segítőkészség (akár merő segíteni akarásból) tovább torzít, és agressziót szül, vagy (ritkábban) korrigálódik, és még ritkábban korrigálja a torzulás(oka)t, ezen az úton nem elképzelhetetlen, hogy a segítőkészség korrigálódik, és (majd úgy) érvényesül, az addig tartó átmeneti időben a kooperáció a kisebbik rossz (amit választhatunk is, és nemcsak álmodhatunk róla, vagy gyakran önpusztító módon gyakorolhatjuk).
október 8, 2010 @ 6:23 du. • válasz erre
A segitőkészség anticipált kooperáció, miként az agresszió anticipált harc. Mind az egyik, mind a másik, létre is hozza azt, ami nem volt, de lehető volt.
október 8, 2010 @ 6:46 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#9):
A(z általad elmondottak mellett, és nem annak ellenében) segítségben feltétlenséget (is), a kooperációban kölcsönösséget érzek.
október 8, 2010 @ 8:55 du. • válasz erre
Milyen szépen vitatkoztok egy olyan emberpéldányról, amilyen nincs. Alig kell visszalapoznom ebben a blogban a cinikusig, hogy az igazságra leljek!
Persze joggal várjátok, hogy bizonyítsak. Könnyű dolgom van: jó embernek lenni piszok fárasztó, tehát nem éri meg!
október 9, 2010 @ 6:54 de. • válasz erre
Nem hiszem, hogy a kooperáció és a jó között közvetlen összefüggés volna. A rablók is kooperálnak, az egyik figyel, a másik leüt, a harmadik eladja a zsákmányt, azután testvériesen megosztják egymás között… Aki a részegtől elveszi a kocsikulcsot az nem kooperál vele, sőt, mégis azt gondoljuk, hogy jót tesz vele, mi több: segít. A kooperáció szimpla eszköz, valamely cél elérése érdekében, legyen az a cél jó vagy rossz. Sőt, a legkooperatívabbak a szolgalelkűek, akik mindenben megfelelnek valamely elvárásnak, lesik uraik parancsát és mindenben együttműködnek, amit parancsba adnak nekik.
“Miután megállapítottuk, hogy az erény: az olyasféle lelki alkat, amelynek hatására az emberek a legjobbat cselekszik, és amelyhez ha ragaszkodnak, a legkiválóbb helyzetben vannak a legfőbb jót illetően; a legfőbb jó és a legkiválóbb pedig az, ami a helyes értelem szerint való; ami viszont a helyes értelem szerint való, az a túlzó és a hiányos állapot között elhelyezkedő, magunkhoz viszonyított közép. ” (Arisztotelész Eudémoszi Etika) Tartok tőle, hogy okosabbat ma sem tudunk mondani, a keresztény hit keretein kívül. A legfőbb jó létének és kinyilvánított szándékainak feltételezése nélkül a “jó ember” nem más mint az értelem és a lélek mértéktartó egysége, egyfajta visszafogottság és ízlés. Más kérdés – ismerve emberi természetünket – hogy létezik -e ilyen.
október 9, 2010 @ 7:49 de. • válasz erre
Eltéved a jóhoz vezető úton, aki Aroisztelész iránytújét használja. A “túlzó és a hiányos állapot között elhelyezkedő, magunkhoz viszonyított közép” mindenki számára elérhetővé teszi a jót, ha gengszter, ha szent. Hiszen nincs mérce, mely megmondaná, hogy mi a túlzás, mi a hiány, s hol van a kettő között a közép. Ha csak nem állítunk fel egy Szent Officiumot. A segítőkészséget jelöltem meg a jó forrásaként, amihez képest a kooperáció csak eszköz. Nem minden kooperáció segítés, de minden segítés kooperáció, ha nem aktuális, akkor potenciális, anticipát értelemben, ami maga a bizalom. Nem véletlen, hogy az egy főre eső GDP mereven korrelál az adott gazdaságot működtető társadalomban élő bizalom mértékével. A magyar társadalom legalul lévők között van a bizalom-mutató szerint az európai társadalmak rangsorában, csak Bulgária van a hátunk mögött. Persze könnyebb legyinteni a egészre, s azt mondani, hogy jók nincsenek.
október 9, 2010 @ 8:01 de. • válasz erre
Ja! – ha nem hiszed, az felérne egy teofániával, ha nem Te nem hinnéd. Mivel azonban Te nem hiszed, ez minimum három teofániával ér fel. (Főként számodra.)
Pedig a példáid rosszak. A jó nyilvánvaló, már az állatok számára is érthető és megjegyezhető értelmében az általad említett rablók, (ahogy mondani szokás!) ha jól végzik a munkájukat, részesülnek a jóból, főként a – mint találóan írod – testvéries osztozás pillanatában (hogy ez nem mindenkinek jó? – ki mondta, hogy annak kellene lennie? És nem is mindenki arisztoteliánus. Szerencsére.)
Az, hogy egy kocsikulcsot rabló módjára megszerző (félig egy házsártos feleségből, félig egy intézkedő hatósági személyből gyúrt) önhitt és agresszív barom viselkedése Neked tetszik, sőt azt segítőnek véled, aligha elégséges oka annak, hogy a barmot ne okkal tartsam (és jóval) alábbvalónak azoknál, akiket szolgalelkűeknek nevezel.
A helyes értelmet Arisztotelész is, Te is, és még jó néhányan ismerni vélték, ismerni vélitek. A helyes értelemnek (már ha van ilyen egyáltalán) talán a (mibenlétében, de mindenképpen a) működési módjában való egyetértés lehet az egyik (szükséges, de nem elégséges) létfeltétele. Ez (és más létfeltételek sem, miképpen az azokról való helyes ismeret sem!) semmiképpen sem tévesztendő össze az arra (és azokra) vonatkozó vélekedésekkel (a vélt ismeretekkel). Amiképpen az ismeretek nem azonosak (és nem azonosítandóak) az ismeretekről való fantáziálással sem.
Annak ellenére sem, hogy a fantáziák olykor nemcsak elragadó, olykor nemcsak intellektuális gerjedelemet okoznak, sőt olykor másokat is ehhez hasonló állapothoz segítenek. Amiként az ilyesfajta gerjedelem sem, és annak következménye(i) sem (így a kontempláció sem) tévesztendő(ek) össze az arról (azokról) való mégoly tudálékos beszéddel.
Ha pedig a helyes értelemnek a helyes értelem működési módjában való egyetértés az egyik szükséges, de nem elégséges feltétele, akkor (és csak akkor) a legfőbb jó lehetséges (nemcsak az olykor a legjobbhoz hasonlatos gerjedelmekhez vezethető fantáziálás tárgyaként, hanem az ezeket a fantáziákat rendező értelem más értelmekkel való összhangja nyomán – itt hosszú felsorolás következik, amivel most nem is untatnálak és főként nem is terhelnélek, de ami után azzal zárulhatna a mondat, ha a felsorolás nem módosítaná, ami egyáltalán nem kizárt, sőt! – de csak történetileg megvalósulóként. A keresztényhit keretein belül istenországaként, azon kívül más neveken ugyan, de azzal egybevágó módon).
október 9, 2010 @ 8:43 de. • válasz erre
Az én nézőpontomból mindennek az alapja a kooperáció, a kooperációs készség. A segítőkészség az egy speciális kooperáció, ahol a segítőkész kérésre, vagy a nélkül valakinek a baját, kínját kezeli, analitikusan feszültségeit csökkenti. Ez a „jó ember” felé vezető első lépés. A második, hogy a feszültségcsökkentés ne ellenszolgáltatás reményében történjen, mert ha igen, akkor üzlet. A harmadik lépés, hogy legyen közösség, aki mindezt Jó-nak fogadja el és emberünket „jó embernek” tekinti. Maga a minősítés és az ezt alapozó értékalkotás is egy kooperációs folyamat része. Ha ez nincs, a jó embernek esélye sincs megszületnie.
Ezen gondolatmenet alapján egy gengszter is lehet jó ember a gengszterek között, ha például az áldozata özvegyéről, gyermekeiről gondoskodik. Mi lehet, hogy ezt furcsálljuk, de mi nem tartozunk közéjük. Ez az ő ügyük, minősítésük. De így van ez a blog nagy sztárjai Sztálin és Hitler esetében is. Van / volt, akik őket jó embernek minősíti. És ez nem a „jó” elmosása, hanem inkább a születésének a tudomásulvétele. Miután Isten meghalt. Az ember így minősít. A tradicionális világban ez a visszásság fel sem merült, mert ott a „jó” a mítoszok jelentette múltból az Istenektől származott és örökké való volt, mert holnap nem volt más, mint egy tökéletes tegnap. De Isten elvesztettük – térben és időben kitágult a perspektíva – így mindent nekünk kell csinálni. A jó embert is. Most a csoportokban próbálkozunk.
A kooperatív és segítőkész embereket korunkban nem csak Teréz anya képviselte, hanem napi tapasztalat. Kár, hogy nem “szabad” észrevenni őket.
október 9, 2010 @ 9:12 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#15):
Majdnem egyetértek Veled. Amivel nem, azzal szemben azt vagyok hajlamos állítani, hogy isten Nietzsche által bejelentetett halálával (és főként a bejelentéshez vezető események summájaként) nem új történet kezdődött (noha maga Nietzsche is, más értelemben, de Marx is ezt hitte, és azóta pedig minden választást követően a legtöbb szavazatát leadó hajlamos azt hinni). A régi, emberré válásunkként kezdődő történet folytatódik a folyamat (inkább indirekt, és nagyon áttételes, semmint direkt) átgondolása következtében éppen átrendezés alatt álló, de változatlan színpadon. Nem új dráma, csak egy új felvonás(a ugyanannak).
október 9, 2010 @ 10:06 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#16):
Az ember szerintem se változott. Sőt! Ő a nagy állandó! Ami változott az a perspektívája és ezzel a feladata. Nevezhetjük ezt a második felvonásnak. A tradicionális viszonyok között a múlt beleveszett az mítoszok állandóságába, a jövő az örök megismételendőbe. Természetesen sem a múlt, sem a jövő nem volt sem állandó, sem megismételt. Ami ismétlődik az, az emberi rutin. A kihívásokra adott válaszok módszere. Más-más helyzetekben ugyanaz. De ezen állandók a különböző helyzetekben különböző válaszokat állítanak elő. Az ember története rendkívül változatos. Csak az ember nem. A feladat és a válaszok mindig mások. Az ember ugyanaz. A ma emberének az ad többletfeladatot, hogy az időben és térben szélesebb kitekintése és ezért naponta kell elvégeznie az értékalkotás / értékmegőrzés feladatát. Régen – az első felvonásban – ezt egy életben elég volt egyszer. Ma nem. És ez a feladat sok kínnal jár. Itt kell a segítőkészség. Ha valaki ma „jó ember” akar lenni, akkor ebben segíthet.
október 9, 2010 @ 10:07 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#13):
Az ellenvetés helytelen. >>A “túlzó és a hiányos állapot között elhelyezkedő, magunkhoz viszonyított közép” mindenki számára elérhetővé teszi a jót, ha gengszter, ha szent. << Gengszternek lenni nem “jó” – az értelem szempontjából – hiszen bármikor szembe kell néznie a tettei következményeivel, az ettől való félelemben élni semmiképpen sem lehet jó és nem felel meg az arisztotelészi “helyes értelem” kritériumainak. Hiszen a “helyes értelem” az, amelyik számot vet a következményekkel. A “segítőkészség” szintén érdekes, hiszen mi van akkor, ha gyilkosságot segítek segítőkészen elkövetni? Ami a GDP és a segítőkészség összefüggését illeti, az bizonyára igaz, de a magas GDP vajon “jó” -e? Rómának bizonyára sokkal magasabb volt a GDP-je mint bárki másnak akkoriban, hiszen folyamatosan kirabolták a provinciákat, egymással lehet, segítőkészek voltak, de nem volt -e ez fokozott rossz a gallok, thrákok és mások számára?
Kerülgethetjük a kérdést ahogyan akarjuk, ha nem tételezünk fel rajtunk kívül álló, örök erkölcsi mércét, csak apóriákhoz jutunk. A relativizmus örök problémája ez, ha mindennek a mértéke az ember és az ember végtelenül sokszínű, akkor végtelen számú mértékhez jutunk, végeredménybe ahhoz, hogy nincs mérték.
október 9, 2010 @ 11:08 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#17):
Ha (azt vagy) úgy írtam, hogy az érthető ki belőle, hogy (szerintem) az ember nem változott, akkor nagyon szerencsétlenül fejeztem ki, amit mondani akartam, miszerint:
Az ember nem változatlan, ellenkezőleg!
Az ember (lassan, de változó biológiai adottságaira alapozódó) (az őt főként társas kapcsolatain keresztül érő környezeti hatásra) gyorsan változó pszichológiai adottságai folyamatosan változtatják az ember működésének (a változó pszichológiai adottságok kommunikáció révén történő összegződéseként alakul) szellemi kereteit, amik működének nem szellemi kereteit, a környezetét is (időnként robbanásszerűen) megváltoztatják.
A szellemi keretek (robbanást valószínűsítő mértékű) átrendeződésének volt jele (nem pedig oka és okozója – legfeljebb gyorsító katalizátora) Nietzsche (talán legismertebbé vált) mondása isten haláláról.
Az általam fentebb állítottaktól eltérő vélekedésed miatt természetes, hogy a folyamat részletekről is elérően vélekedünk, de az alapkülönbség nagyjából ez, a többi csak ennek következménye.
Válasz aristo hozzászólására (#18):
Az első bekezdésben írottakat nemcsak a zavarosságig kifejtetlennek, de ezzel összefüggésben a Tőled megszokotthoz képest elnagyoltnak/összecsapottnak vélem.
A második bekezdésben írottakkal viszont egy kiegészítéssel (amelyet az idézőjel hiánya mellett bolddal is jelzek) egyetértek: “ha mindennek a mértéke az ember és az ember végtelenül sokszínű, akkor” fafejűségünk mértékével arányosan több, dogmatizmussá csontosodott aggyal akár “végtelen számú mértékhez jutunk, végeredménybe ahhoz, hogy nincs mérték.”
október 9, 2010 @ 2:06 du. • válasz erre
Két pillanat allatt hitvitához jutottunk, melynek nincs megoldása. Metafizika fizika nélkül=hiszem mert lehetetlen. Én nem hiszem.