Alkalmazott politikai antropológia
Tegnap délelőtt politikai antropológiából vizsgáztattam. Az volt a kérdés, hogy mi a hatalom? Senki sem bukott meg. Délután én vizsgáztam, meg is buktam. Wagner volt a tanár. A Rajna a Duna mellé költözött négy napra. Az első nap egy gyűrű körül zajlott. Két és fél órán át folyt a harc. A gyűrű átka működött. Senki sem járt jól. Az istenek a végén eloldalogtak az újonnan felépített kancelláriába. A félszemű, fáradt Wotan egyedül maradt a zenei viharban. Nietzsche 1876-ban kérdezte az akkori „ma” embereitől: „Hol vannak köztetek azok, akik Wotan isteni alakját a maguk élete alapján képesek értelmezni, akik annál nagyobbá válnak, minél inkább visszalépnek, mint tette Wotan? Ki hajlandó közületek lemondani a hatalomról, tudva és tapasztalva, hogy a hatalom rossz?” Nietzsche azt remélte, a távoli jövőben lesz nép, mely a wagneri művészet jeleiből saját történelmét tudja kiolvasni, mert addigra a Wagner nem a jövő látnoka, hanem a múlt értelmezője lett. S az is lett.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Kérem, látogassák a fentebb jobbra az Oldalak felirat alatt található állandó rovatokat. A két félteke rovatban szerzett tapasztalataikat az ott kért módon jelezzék, ha idejük engedi.
június 11, 2010 @ 8:32 de. • válasz erre
A múlt rossz tanácsadó. Különösen a sohasem volt, programmá váló múlt. A rendeltetésszerűen, a végsőkig harcoló hősökből összeeszkábált múlt. A homály. Szerencsésebb a kereskedők, az ipasorok, a néha korhelykedő sörisszák múltja. Kevesebb dicsőség, de több az élvezet. És az élvezet része a homályos múlt. Ami program, de “szabadidős”.
június 11, 2010 @ 8:38 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
június 11, 2010 @ 8:42 de. • válasz erre
Irigylem, de messzemenően nem osztom a bejegyzés nietzschei optimizmusát, ami (az általam eddig vagy nem ismert, vagy a legcsekélyebb figyelemre sem méltatott) idézet tanulsága szerint Nietzschénél (már öt évvel a Tragédia születése után!) egy neveltetéséből eredeztethető (“az igazi/az igazak országa nem az e világi hatalmak országa leend”-ként parafrazeálható) keresztény fordulat ehetőségéből táplálkozhatott. Nietzsche mint mindenki (de szinte mindenkinél radikálisabban a Morál genealógiáján át Túl jón és rosszon) szembe ment neveltetésével, de mint senki sem, ő sem tudott attól elszakadni. Két értelemben sem. Egyrészt saját útja és neveltetése közvetlenül elnémulása előtt már önmegnevezéseként is manifesztálódó identitásaként váltogatták egymást. Másrészt és főként Nietzsche neveltetésével szembemenő saját szellemi útját nem is csak neveltetése, hanem – az ő, Friedrich Nietzsche szempontjából teljességgel – személytelen neveltetése összegezte csonkította és zagyválta Wille zur Machttá – a hozzá képest ostobácska és bigott – nővére, Elisabeth Nietzsce kezével. (Aki azonban ezzel és furcsa módon, mégis közelebb állt (és olykor ült) testvéréhez, mint neveltetéséhez, hiszen nem megsemmisítette az számára elérhető hagyatékot, csak egy kicsit belepiszkált.)
június 11, 2010 @ 9:30 de. • válasz erre
Érdekes, hogy a “vizsgákon” (legyenek azok kollokviumok, televíziós szereplések, parlamenti felszólalások, választások, egyebek) milyen kevesen buktak vagy buknak meg.
Az élet, a valóságos élet viszont ritkán igazolja vissza ezeket a kitűnő teljesítményeket: rettenetesen sok a gyatra minőségű politikai tett, mérhető az országos szintű apály (árvíz idején is!), a silány elkötelezettség a választók összességének érdekei szempontjából, viszont a saját zseb sajátos varázslattal fordíthatja szembe a politikust saját – a vizsgán mégoly kitűnő eredményt elérő – önmagával is.
Wagnert Beethovenként hallgatom(!)…
június 11, 2010 @ 11:16 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#3):
Van Nietzschének egy önmeghatározása, mely gyakran feledésbe merül, a “cinikus” (Cyniker): ezzel lett Marx mellett a század legbefolyásosabb gondolkodójává. Cinikus korban élünk ugyanis. Ma már nincs -vagy legalábbis nem látjuk – semmiféle “bölcsesség”, melynek “barátai” (philos) lehetnénk. Nem hat át bennünket a felismerés öröme, a tudást nem önmagunkért/önmagáért, a felismerés semmivel össze nem hasonlítható öröméért keressük, hanem mert a “tudás hatalom”. Ennél igazabb – és cinikusabb – kijelentés kevés van. Bármiről is van tudásunk – nem szeretjük azt. Tudásainkról, a kétségbeesett kritika hatására, kiderült, hogy elsősorban embertársaink manipulálására, a hatalom és a pénz megszerzésére valók, a világ pedig – mely feltárul általa – rideg, közönyös és végtelenül számító. A romantika héroszai ábrándok, vagy gonosztevők voltak, a helyükbe lépő szatócsok és mesteremberek pedig a kisstílű “biztonság” ígéretével kerekedtek fölénk. Alapjában véve egyetlen ember sem hiszi már azt, hogy a mai tanulás holnapi “problémákat” old meg; sokkal inkább bizonyosra vehető, hogy kiváltja azokat. Mintha kezdene nyilvánvalóvá válni, hogy az, amit a régi, görög cinikusok biztosan tudtak, igaz: előbb jó életet kell élnünk, hogy egyáltalán megtanulhassunk valamit.
Válasz Bognár László hozzászólására (#4):
Ez annál is nehezebb, mert tudjuk, Beethoven a zene Mozartja…
június 11, 2010 @ 12:18 du. • válasz erre
Nietzsche a negyedik korszerűtlenben írta ezt Wotanról. Amikor láttam tegnap, az jutott eszembe, csak nem írtam bele a blogba, hogy Adolf nem tanult a darabból. A múlt, mely Wagner idejében még jövő volt, Adolfra (is) vonatkozhatott.
június 11, 2010 @ 1:19 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#6):
Adolf nagyon sokat tanult, de nem értette teljes (csak most ezen a blogon feltáruló)
mélységében.
Amúgy, volt hajlama, hogy megértse. Erre mutatnak olykor-olykor (Berlinen kívül) szolidabb városépítő irányba csituló fantáziái, csak közbejött egy világháború, és egy vereség.
június 12, 2010 @ 9:34 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#5):
június 12, 2010 @ 12:32 du. • válasz erre
Tanulás az, ha valaki okul a látottakból, halottakból. Ha nem okul, akkor nem tanul. Adolf ha tanult volna, eleve nem akart volna Führer lenni. De ha már az lett, Wotantól tanulhatott volna egyet s mást.
június 12, 2010 @ 1:11 du. • válasz erre
Nem tanult és talán nem is tudott, mert őt csak a halálösztön hajtotta. A III Birodalom is csak azért kellett, hogy pusztítson, hogy elpusztíthassa. Teljes életet élt. És ne nyugodjon.
június 12, 2010 @ 1:48 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Hol ne nyugodjék?
június 12, 2010 @ 1:59 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#9):
Amiről írsz, “Tanulás az, ha valaki okul a látottakból, halottakból”, valószínűleg a tanulás első fázisa, ami vagy elvezet a másodikhoz, amikor az ember tudatosan is befolyásolja, hogy mit lát és hall , vagy nem. Adolf ebben az értelemben tanult: eljutott Bécsbe, és ott az Operába, ezzel a második fázisba, ahol persze ugyanaz történik, ami az elsőben (vagy okul a látottakból és hallottakból, vagy nem), ennek, az ezt követően lehetséges, de fölött ritka harmadik fázisnak a vonatkozásában írtam, amit a városépítészettel kapcsolatban írtam.