Allergia
Érdekes dolgokat művelek manapság. Kiviszem a kisfiaimat az út túloldalára, ahol tyukokat, kakasokat, szerencsésebb esetben macskákat láthatnak. Ami nekik szerencse, nekem átok. Allgergiás vagyok a macskákra, s mitha ezt tudnák, amint meglátnak, hozzám rohannak, s nadrágomhoz dörgölőznek. Szemgyulladás, fejfájás, rossz közérzet a következmény. Ma is kimentem a büntető telepre, de annyira fújt a szél, hogy a macskák nem jöttek, a tyúkok belebujtak egy sötét oduba, egyedül a bátor kakas kukorékolt lázadóan, de tőle félnek a gyerekek. A mai allergiát megúsztam. A test mintha okosabb lenne, mint a lélek, mely nem tudja megkülölönböztetni, hogy mi a jó és a mi a rossz. A testre nem hárul a döntés terhe, nem gyötri a szabadság felelőssége. Túlteng bennünk a lélek, mintha erre utalt volna a legfőbb polgár is újévi speech-eben, csak éppen ő kevesli, amit én sokallok a baromfiudvaron.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
január 3, 2009 @ 12:17 de. • válasz erre
Én nem a macskákra vagyok, és talán nem is allergiás, mert sem szemgyulladás, sem fejfájás, és nem rossz a közérzetem sem.
Talán azért, mert szem előtt tartom, amit egykori kedves tanárom mondott nagyon kedvesen és mosolyogva, amikor az egyik nálánál is legfőbb professzorom viselt dolgairól érdeklődtem:
- Gusztustalan dolgokról nem beszélünk.
Ennél többet sajnos nem tudok mondani, mert fogalmam sincs miről próbált gondolatoknak látszó mondatokat szólni a letgfőbb polgár. Akit azóta egészen különös módon tisztelek, amióta láttam, hogy egy előadásában nagyon helyes kis grafikonnal is érzékeltette, mennyivel több határozatot hozott az általa vezetett AB, mint akár a szomszédos országokéi, akár a későbbiek, amelyeket már nem ő vezetett.
január 3, 2009 @ 10:16 de. • válasz erre
Az ember hajlamos azt hinni, a macskák azért tesznek valamit, amiért az emberek. Ha dörgölődznek, előnyt akarnak, ha másképp nem, hát sunyin legyengítve vetélytársukat. A feltételezésnek ellentmond, hogy a macska az embert nem tekinti konkurensének. Annyira rosszul még nem megy, hogy egeret együnk s a macskának minket megbetegítve, étvágyunk elvételével kellene pozícióit javítani. Ő – a teste – kooperációt ajánl. Koszt kvártélyért távol tartja az egereket. A munkarendjébe, az alkalmazott módszereibe nem tűr beleszólást. Az olyan, amilyen, itt nincs jó s rossz, itt a teljesítés a test kényszerpályáján van. Ha tetszik jó, ha nem hát fel is út, le is út.
Az ember bonyolultabban teljesít. Mindig bezavar a választott módszerek esélyeinek latolgatása – hatékony szeretne lenni – a mások ítélete, a választás a jó s a rossz között – elismert is akar lenni. Mi – testünkön túl – az egymásnak adott feltételekkel is manipulálunk.
január 3, 2009 @ 10:42 de. • válasz erre
Kevesebb lélek, több test.
január 3, 2009 @ 1:10 du. • válasz erre
De hát ennél lelketlenebb világ már el sem képzelhető! A lélek talán azért tűnik soknak, mert ebben a lelketlenségben annak pótlékaként ránk tukmálnak egy adag naiv, lejárt szavatosságú hasznavehetetlenséget, a lélek olyan „állandóját”, amivel a sarokig nem lehet eljutni. Ballaszt, ez a lélekpótlék a holnap kudarcának melegágya. Vagy fogalmazzuk meg mindezt többes szám első személyben úgymond „felelősségteljesen”. Építsük át lelkünket. Új, kisebb, hatékonyabb lélekre van szükségünk. Talán így közelíthetek a kevesebb lélekhez.
január 3, 2009 @ 6:57 du. • válasz erre
Óh, Lucifer!
Ha a lélek ilyen “racionálisan” működne, ha csak úgy átépíthető lenne…
Számomra attól olyan csodálatos, hogy mint az ember “egyedi és pótolhatatlan”, maga az ember. Vele együtt születik és ha nem engedi, hogy az ÉSZ (és érdek?) rátelepedjen, akkor életben marad. A Lélek olyan valós vagy képzeletbeli kapukat nyit meg, amelyre az Ész képtelen, képekben, hangokban, betűkben vagy egyszerűen az EMBERben ölt testet és teszi elviselhetővé azt, ami egyébként még számára is elviselhetetlen időnként!
Nem adom a lelkem!
És legfőképp nem engedem, hogy még itt is a hatékonyság legyen a mérce!
január 3, 2009 @ 7:05 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Hát néhány táborlakó túlélőével aligha egyezik a véleményed…
január 3, 2009 @ 9:12 du. • válasz erre
DD! A test, a lélek, a kevés, a sok stb. kérdés nem általában vetődött fel, hanem egy baromfiudvarban, a pár nappal ezelőtti Elnöki beszéd felidézése során. A hozzászólás érvényességét ez azért kijelöli. Elnök úr jó menedzserként, jó coach-ként feladatának láthatta volna az emberek lelkének felépítését. Én ezt őszintén javasoltam volna neki. Nem hívott fel. Akit viszont felhívott, az is építkezni akart, de a léleképítést vicces cserkészszöveggel látta elintézettnek. Ez használhatatlan. Tiszteletre méltó butaságok, hasznavehetetlenségek hangoztak el. Az a lélek, ami ott fejlesztve lett tehetetlenül rám nehezedett. A beszéd után egy gonddal több volt. Itt a hatékonyságot számon kérni társaink iránti felelősség.
Erik!
A kegyetlen világ és a lelketlenség nem feltétlenül ugyanaz. A kegyetlen világban is lehet lélek. Akár hatékony lélek is. Akik kijöttek a táborokból elmondták, hogy hogyan tartották egymásban a lelket. Nem voltak lelketlenek, volt lelkük és hatékony lelkük volt, segítette őket az életben maradásban. De, ha nekik nem hinnél, én nem egy kiállítást láttam, ahol az üldözöttek lélekkel teli alkotásai kerültek bemutatásra. Nem voltak remekművek, de ott volt az életet támogató hatékony lélek.
január 3, 2009 @ 10:09 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Elnézést kérek, figyelmen kívül hagytam a baromfiudvart…. Megértettem!
Leragadtam a lélek hatékonnyá tételénél.
DD
január 4, 2009 @ 3:24 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Nemcsak (nem elsősorban) a táborlakók egymásról szerzett tapaszatalaira gondoltam.
január 4, 2009 @ 4:36 de. • válasz erre
Válasz DeprimaDonna hozzászólására (#5):
Folyamatosan átépül, hiszen változunk, és ez a legkevésbé sem fenyegeti egyediségünket. Legfeljebb lassabban, ha valaki ragaszkodik a régi formájához, ha – erős túlzással szólva – azzal “téveszti össze” önmagát.
január 4, 2009 @ 9:26 de. • válasz erre
Volt-e lelkük a náciknak? Volt. Ráadásul hatékony. A náci cél és eszközrendszert, a náci életet – ami egyenlő volt a halálvággyal – minden, a józanész számára elképzelhető határon túl szolgálta. (Pl. Berlin ostromának története.)
A mi lelkünk jelen állapotában hasznavehetetlen. Nem gonosz, hanem hasznavehetetlen. Ezért gondolom magunkról, hogy lelketlenek vagyunk.
Erik e gyilkos kor felemlítésével sokat segítettél, hogy megértsem azt, amit mondtam!
január 4, 2009 @ 10:47 de. • válasz erre
Mint írtam is, kihagytam a legfőbb polgár beszédét, így mégsem értem, amibe belebeszéltem, sajnálom.
január 4, 2009 @ 1:00 du. • válasz erre
Lucifer jobban ért, mint én saját magamat. Nem csoda, hiszen én csak közvetítem azt a hangulatot, melyet a környezet hatásai, ingerei alakítanak ki abban, aki vagyok, ha vagyok.
január 4, 2009 @ 1:14 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#13):
És ketten együtt a legfőbb polgárt. Lehet, még is meg kellett volna hallgatnom, mert így én egy szót sem. Node ki látta előre, hogy utólag és itt, értelmet kap mondandója?
január 4, 2009 @ 8:00 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#11):
“Volt-e lelkük a náciknak? Volt. Ráadásul hatékony….”
A lelkük volt hatékony vagy az agymosás, amelynek eredményeként tették, amit tettek. Véleményem szerint a lelkük ebben nem sok szerepet játszott.
január 4, 2009 @ 8:06 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#10):
Ez nálam könnyen előfordulhat, ahogy egyszer írtam a doktornőmnek:
“elkövetett és el nem követett bűnök, a soha fel nem oldozható lelkiismeret-furdalásom rabságában élek”.
január 4, 2009 @ 9:23 du. • válasz erre
Válasz DeprimaDonna hozzászólására (#16):
Az jutott eszembe, hogy megkélrdezzem, ki, és hogyan büntetett, ha büntettek, de ha nem túl indiszkrét a kérdésem, és felelni is van kedved, azt inkább a Csevegőben, mert ennek a beszélgetésnek nem ez a támája, és ne (nagyon
) offoljunk.