Ámok
Egy fecske nem csinál nyarat, de egy ámokfutó megcsinálhatja a rosszkedv telét. Nem az az érthetetlen, hogy egy súlyosan zavart elme által irányított test kezében elsül a fegyver, hanem az, hogy a nem zavart elméjű többség miként nem veszi észre, hogy van valaki köztük, aki a rosszkedv telében didereg, nincs egyetlen perc sem az életében, amikor boldog, elégedett, derűs lenne. Dermesztő a nem figyelés mértéke. Érthetetlen, hogy volt, aki a fegyvert adta a testnek, de nem volt senki, aki felfigyelt volna lélek a mérhetetlen szenvedésére, mely a gyilkossá vált áldozatból áradt.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Címkék: ámokfutás, ámokfutó, gyilkosok, gyilkosság
december 4, 2009 @ 10:44 de. • válasz erre
“Lánc, lánc, gyilkos lánc/ frusztrációs cérna” mentén közelebb kerültünk a trendhez; a Kierkegaard nyomán premissza gondolkodóknak tekinthetők számára talán egyenesen trendi(bbe)k lettünk.
Mi több, közösségiek! Az autoagressziók csökkenő száma már jelezte egészségesebb, közösségi irányba vagyunk a lehető legmélyebb értelemben átfordulóban, és íme az első eredmény!
Persze, mint mindig vannak, akik mindezt, csak – ki tudja milyen okokra visszavezethető – betegséggel vélik magyarázhatónak, vannak, akik a bírói – természetesen a demokratikus értékekkel, így a fegyvertartáshoz való joggal a legszigorúbban összeegyeztetett, tehát nem törvénykezési – szigor növelésében látják a megoldást. Valószínáleg majd jól eldiskurálnak egymással.
december 4, 2009 @ 12:45 du. • válasz erre
Furcsán aktuális ez most nekem. Ma reggel egy önpusztító temetésén voltam. Évek óta néztük az életét, beszélgettünk vele, röhögcséltünk, néztük, hogy megy tönkre. Minden jelét láttuk, hogy elege van, minden jelét láttuk, hogy ez így nem mehet sokáig. Tudomásul vettük. Ahogy tudomásul vesszük – válasz nélkül hagyva – azoknak a segélykérését, akikkel ma délután, holnap délelőtt és azután fogunk találkozni. Reménytelen. Mindenki fenn akar maradni a vízen, a ballasztokat elrugdossa magától. Miben bízunk? Talán abban, hogy az a szerencsétlen nem minket – és ha vannak még szeretteinket, nem őket – hanem önmagát nyírja ki. És ebben bízhatunk, mert ha a statisztikát nézzük nem csak az öngyilkosok, de a gyilkosok száma is örvendetesen csökken. Tehát javulnak az esélyeink. Csak így tovább!
december 4, 2009 @ 12:57 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Fogadd részvétem az ismerősöd elvesztése miatt.
december 4, 2009 @ 1:09 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Amúgy, és túl a gyászodon, az általad felvetett szempontból az öngyilkosságok számának csökkenése – a gyilkosságoké pedig különösen – aggasztó. Ha csak nem lettünk egyként
(és nem csak esetlegesen és egyenként, ami ebből a szempontból szart sem ér, sőt, és ellenkezőleg!) boldogabbak, és elégedettebbek, de erre nem sok jel mutat, mondhatnám semennyi sem, sőt, ismét csak sőt!
Az előbbi , az öngyilkosságok számának csökkenése okán az individuális (így a potenciális ámokfutóktól való), az utóbbi miatt pedig a kollektív fenyegetettségünk nőtt (ami ellen – szemben az ámokfutókkal – végképp nincs individuális védelem, mint amilyen az óvatosság, és egyéb, individuális kockázatot csökkenthető technikák. Mert épp a “langyosakat köpi ki” az, akinek a szava – a közhiedelem szerint – részben a népével azonos).
december 4, 2009 @ 1:58 du. • válasz erre
Szegény tényleg csak az ismerős kategóriába tartozott, de az ő jelei ugyanúgy el lettek hessegetve, mint ennek a fiúnak. Ezzel a sráccal szemben civileknek védekezni alighanem kilátástalan. Ha valamit tehetett volna a környezet az ő és, a saját maguk érdekében, ha figyelemmel kísérik a gyógykezelését. Ha nem hagyják, hogy kínjában trükközzön. Az meg számomra megfejthetetlen, hogy egy elmeorvos, hogyan nem szúrja ki, hogy a páciense több, mint problémás, hogy szabadidejében lövöldözik és ez bizony kockázati tényező. Hány vizsgálat szükséges ehhez?
december 4, 2009 @ 4:53 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#5):
Az ember szabad, és nincs az a teszt, ami alapján biztosan megmondható, hogy valaki átkattan közveszélyesbe. Ha lenne, nem lennének sorozatgyilkosok.
de a figyelés is, és a bezárás is ellehetetlenülne, mert a kezelő/bezáró/figyelő/őrző személyzet nagyobbik része maga is súlyosan a veszélyeztetett csoportba tartoznék a tesztek alapján, és tesztfelvétel nélkül is odatartozik, hiszen épp ezért választották azt a foglalkozást, amit (a pszichológustól a rendőrön át a börtönőrig/pszichiátriai ápolóig. És a hentesekről még nem is beszéltem, különösen azokról, akik vágóhídon dolgoznak..).
A hajlam, és így a bekattanás valószínűsége mérhető, de ha a tesztek alapján bezárnának embereket, akkor nemcsak nagyon sokan lennénk,
Ha a srácot eltiltották volna a lőgyakorlatoktól:
a/ fegyvert még szerezhetett volna
b/ késsel is lehet ártani/ölni. Egy balta pedig – ebből a szempontból még brutálisabb – csodákra képes.
c/ az eltiltással járó stigmatizáció stresszorként növelte volna a bekattanás valószínűségét. Ok, így is bekattant, de úgy biztosabban… És amiként az egyébként is dühös állatokat sem célszerű hergelni, ezen a területen (pláne) a (megelőző)korlátozás sem üdvözítő megoldás…
Együtt főztük, és főzzük, együtt isszuk és esszük, amiként az ételből sem lehet kivonni a csak a sót (illetve lehet, de az jóval többe kerül, mint egy új ebéd ára).
december 4, 2009 @ 5:39 du. • válasz erre
Teljesen világos, az ember utólag okos. És utólag se biztos. De azért az apuka, amikor látja, hogy kínlódik a fia, miért nem járja végig az orvosokat? Tudom erre is van válasz meg az is lehet, hogy végigjárta. Azt hiszem, csak hálát adhatunk Istennek, hogy nem nekünk jutott ez a sors. De hát mindenhez mázli kell. Vagy Ő.
december 4, 2009 @ 5:59 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Nem válasz van, hanem kérdéseim: ha végigjárja, mire megy? Mit tehet többet annál, mint saját inkompetenciáját belátva szakemberre bízza a fiát? (Ezekből meg ugye több is foglalkozott a sráccal…)
Persze legyen, és főként lett volna jobb apa, de egyrészt már késő, másrészt ha ezt, és az ő felelősségét forszírozzuk, esetleg a fia sorsa felé lökjük. Abszolút fölöslegesen frusztráljuk. Nem ő, mi vagyunk a hunyók vele együtt.
december 4, 2009 @ 6:21 du. • válasz erre
Telefonál, konzultációt kér, értelmezteti az ilyen-olyan diagnózisokat, kérheti az egyik orvost, hogy hívja fel a másikat. Menedzselni kell az ügyet. Nem beledumálni, hanem segíteni, hogy egymásra találjanak, hogy információk ne vesszenek el, hogy mindenki megértse a helyzetet, jól tudjon reagálni, hogy segíteni tudjon. stb. stb. De lehet, hogy ezek megtörténtek és ennek ellenére vesztettek. Bár, hogy a pisztoly hogy lehetett nála az, azért rejtély, mert az biztos látszott, hogy bolond szegény. De nem akarom bántani se az apukát, se az anyukát, senkit se. Sok bajuk van nélkülem is.
december 4, 2009 @ 6:35 du. • válasz erre
Késsel nem okozhatott volna annyi ártalmat, mint lőfegyverrel. Mindenki kockázat a többiek szempontjából, de a kockázat csökkenthető is, meg növelhető is, attól függően, hogy mennyire vagyunk tudatában.
december 4, 2009 @ 7:18 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#10):
Nem véletlenül említettem a kés mellett a baltát.
december 4, 2009 @ 8:54 du. • válasz erre
Az orvosin a balta feltűnne, a szike viszont csendesen simulna a környezetbe.
Ám rossz hír, ha az egészségügyet tanító felsőfokú intézményben nem ismerszik fel az elmebeteg.
december 4, 2009 @ 10:23 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#12):
Ha csak ott nem ismerszene fel!
december 5, 2009 @ 4:32 de. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#12):
De nem ismerszenek fel a sorozatgyilkosok. Annyira nem, hogy az egyik híres esetben a rendőrségtől körbezárt egyetemi campusból a kordont állító rendőrökkel csevegve vitte ki a hátsóülésen pléddel betakart áldozatát a gyilkos, mondván, a cinkosan vigyorgó rendőrökkel összekacsintva, hogy “kicsit kiütötte magát” a lány.
Nem felismerhetőek, lévén nem mások, olyanok mint mi. Jó, előtte meg vannak billenve, de csak annyira, mint bárki más.
Csak van akit a gyógyszer billenet – azt sem mondanám, hogy pontosan ugyanoda, ahonnan billent – vissza, a legtöbben pedig visszabillenünk/billegünk.
De mindannyian billegünk.
A gyilkos(ok) is, és nemcsak billeg(nek), vissza is billen(nek).
“Csak” ő(k) a gyilkosságtól. A (sikeres) gyilkosságtól (mert a lebukás stressz is, és olyankor már jobb is zavartnak maradni. Ez nemcsak az ész, az eszük döntése, tehát nem szimulánsok, de abban a helyzetben abszolút racionális, és abszolút átélt döntése a léleknek).
És ez a legnagyobb probléma, és ezért reménytelenül felismerhetetlenek. Az abban az értelemben sikeres gyilkossághoz, hogy ne (azonnal) bukjon le, ugyanis intelligencia kell. Tehát a sorozatgyilkos abban különbözik az azonnal lebukó, primer indulati gyilkostól, hogy intelligens, és ez – az intelligencia – alapján (negatív értelemben) szűrni (tehát ki)… Kész társadalmi kontraszelekció.
Ugyanoda jutnánk tehát, amerre haladunk, csak gyorsabban és még brutálisabb úton.
Ismétlem, nem “ott” vannak, és “arra” mennek – és nemcsak a gyilkos – elmebetegek, mi meg itt, és nem egy másik irányba megyünk.
Itt, köztünk, velünk és velünk párhuzamos( irányb(an járnak. Időnként még csak egy nem is kerülőútra térve, csak épp nem állva meg a vörös lámpánál – nem érdekes, hogy az “állj” jele a vér színe? -, vagy a stoptábláknál (amit mi is mind gyakrabban megteszünk, de mi egyelőre csak a látható stoptábláknál).
Nem felismerhetőek, mert a legtöbb esetben nem azért nem állnak meg, mert nem tanították meg nekik. Ellenkezőleg! Inkább túlságosan is.
Túlságosan is sokszor megállították őket (gyerekkorukban), és ezért dühösek. Dühösek, ahogy mi is. Sőt, mi talán még gyakrabban is (ki merjük mutatni). Ők nem, mert nagyon megtanították nekik, olykor akár szó szerint is beléjük verték. Annyira, hogy (már-már, sőt olykor) kényszeresen betartják a szabályokat egészen addig, amíg el nem szakad az a “cérna”, ami nálunk is feszült.
Összegezve: a pécsi esetben szerencsés mozzanat, szerencse (a rettenetes, nemcsak) szerencsétlen (de borzalmas) esetben, hogy noha a megszokott, átlagos gyilkosokhoz képest nagyon intelligens (egyetemre járt!) egyednél szakadt el a cérna, de ahhoz még elég butánál, hogy csak a gyilkosságot tervezze meg előre, a menekülését ne.
Persze, nem jutott volna messzire, de amíg elfogták volna… És a gyilkosságot is lehet – már nemcsak külföldön – “okosabban”, kevésbé lebukás veszélyesen tervezni.
Lesz ilyenben részünk, mert arra haladunk.
(Nem találod érdekesnek, hogy a pécsi eset jóval nagyobb visszhangot és részvétet keltett, mint a megelőző sorozatgyilkosság, pedig ott több volt az áldozat. Csak hát Pécsett “magunkfajtábbakat” ölt. Úgy jár tehát az eszünk, mint az intelligensebb honi sorozatgyilkos(ok)é. Ezért lesz részünk benne, mert igazán ránk, a “magunkfajtákra” – egészen pontosan a ” hülye szabályainkra – dühösek.)
december 5, 2009 @ 11:37 de. • válasz erre
Elfogadva amit mondasz – még rosszabb a hír, mert így a tolvaj rendőr, a lefizethető politikus vagy ellenőr, az alkalmatlan tanár, a ferde falat húzó kőműves (és így tovább) felismerése-kiszűrése – tehát a hivatott közegben – sem lehetséges. A nem hivatott közeg pedig pláne védtelen, mondhatni teljesen az számos jelenséggel szemben – egészen az őrületig.
Persze belátom, nem állítható minden ideges ember mellé Andaxin – de tényleg ennyire kiszolgáltatottak volnánk?
december 5, 2009 @ 12:09 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#15):
Jó híreim vannak!
1/ A ferde falat húzó kőműves ismereteim szerint nem következik abból, amiről írtam.
2/ A politikus nem(csak) lefizethető. Minden szabály relativizálására (aminek persze – szerencsés esetben – része az újak alkotása is) való hajlam az övé, mely hajlam valójában az általa interiorizál szabályok gyöngeségét jelenti
3/ Ellenőrzésük elvileg megoldott, a megoldást belső ellenőrzésnek hívják, csak persze ők sem jobbak a Deákné vásznánál, vagy ahogy újabban ugyanezt jóval megértőbben mondani szokás “ők is emberből vannak”.
4/ A rendszer – mindezzel együtt! – elvileg működőképes, amiként nálunk is ismeretlen – sajnos csak – volt a sorozatgyilkosság és az ámokfutás.
5/ Nem vagyunk ennyire kiszolgáltatottak, sőt!
Rossz hír viszont:
- 1/ csakugyan többes számban nem vagyunk kiszolgáltatottak. A közös szabályainktól függünk, mert lázadni is, és begerjedni is a “hülye szabályok” ellen és a hülye szabályoktól (több mint szokás, antropológiai) szükségszerű(ség). Hülye a szabály, ha betartása nem jutalomhoz, hanem büntetéshez/veszteséghez vezet. (Mert mint Hofitól is tudjuk, korrupció az, amiből minket kihagynak.) Ilyenkor először általában és először a szabály betartatói alkalmazkodnak viselkedésükkel a hülye szabályok által legitimált hülye helyzethez. (Logikusan. Mert teljesen nem csinálhatnak hülyét magukból! Pláne annyi pénzért.) Ettől aztán előbb-utóbb nemcsak valakinél, hanem valakiknél “elszakad a cérna”.
További rossz hírek:
- 2/ A szabályok egyszerű megváltoztatása nem elég, sőt ronthat a helyzeten, mert ezen a területen egy bolond nem százat, hanem (minimum) tízezreket csinál.
- 2/a És ez a jóval valószínűbb (semmint a szabályok eredményes korrekciója), mert mind határozottabb, mondhatni tömeges vélemény van a változások szükséges irányáról, és egyrészt a tömeg – mint Lucifertől is tudjuk – lefelé nivellál.
-2/b Másrészt pedig – mint ebből a blogból is – a tömeg az erő, és mint tudjuk a politikusoknak meg éppen erre van szükségük, és a szabályokat ők alkotják/öntik formába.
Jó hír: mindezzel együtt 5:4!
Rossz hír: ha a kőművest jó hírnek tekintjük, akkor csak az a (rosszakhoz képesti) + jó hír, hogy nem minden félelmünk igaz, de a meccs sajnos valójában döntetlenre áll.
Jó hír, azért tartjuk nagy költőnek a Költőt, mert az adott sorrendben tette fel a tisztességre vonatkozó kérdéseit. És az írásjeleket úgy rakta ki, ahogy.
Rossz hír, hogy nem mindnyájan vagyunk nagy költők.
Jó hír: de őt tartjuk nagynak, és így tovább…
Egy képzavarral összegezve: egy szó, mint száz: nagyon billékeny a cérnaszál.
december 5, 2009 @ 2:14 du. • válasz erre
Lucifer 2.számú hozzászólásához. Szerintem pontosan ebben bízunk. Én legalábbis biztosan. Örülök, ha fent tudok maradni a lábamhoz erősített saját betonkockáimmal, nem ám hogy valakit még ki is mentsek.
Nekem van olyan ember a közelemben, aki nyírja magát. Amikor találkozunk elmondom neki, hogy kérjen segítséget. De már unja, én is unom. Az utóbbi időben inkább csak meghallgatom, hátha az is jó valamire. Persze nem. És még az lehet, hogy az én halántékom lesz hozzá legközelebb egy szomorú délelőttön.
Ezzel tehát azt szeretném csak jelezni, hogy ha fel is ismerkszik a betegség, attól még nem tudom, mi a megoldás. Mi a megoldás?
december 5, 2009 @ 2:33 du. • válasz erre
Válasz ZinczyKa hozzászólására (#17):
(Láttam, hogy nem nekem írtál, így bocs, hogy belekotyogok: ismereteim szerint) a meghallgatás (majdnem) a lehető legjobb (annál sokkal jobb, mintha – nemcsak Te – bárki prédikálna neki).
Ennél is jobb (de ezt is nyilván tudod), ha (csak!) kérdezel (is).
Csak ez már veszélyes (de csak ha az ember nem tart benne mértéket. De azt, a mértéket meg ki ismeri?), mert a kérdezéshez olyan érdeklődés kell, ami rá, és nem arra irányul, hogy hajlandó-e megfogadni a tanácsokat. Az ilyen (a valódi, a másikra, és nem önnön tükörképünkre irányuló) érdeklődést meg (mindenki) észreveszi, és (mindenkinél) hasonló (viszont)érdeklődést kelt…
Ráadásul itt jönnek a betonkockák, csakugyan van szükséged hozzájuk még egy púpra is a hátadon. Ennél már csakugyan jobb reménykedni…
december 5, 2009 @ 2:49 du. • válasz erre
Lux Eriknek: Te már csak tudod, hogy milyen veszélyes dolog is lehet betonkockák mellé még púpot is bevállalni
Azért az is eszembe jutott most, hogy a lelki betegségek keztetésének nem is igan van társadalmi hagyománya errefelé, illetve arrafelé. Ez se nagyon segít. Persze ettől méglehetne jó megoldás, csak nehezebb kitalálni.
december 5, 2009 @ 3:35 du. • válasz erre
Válasz ZinczyKa hozzászólására (#19):
Van, csak pszichiátriai hagyománya van (csak, ha nagy a baj) le kell szedálni. Szerencsére a gyógyszeriparnak nem errefelé van a centruma, így a gyógyszerek már (messze) nem csak szeditívek, de a helyes, az önálló (életvitelhez megfelelő)gondolkodás sajnos tabletta formájában (még) nem megszerezhető (csak a kialakítása támogatható gyógyszeresen).