Anyagyilkosság
Péntek esténként Bölcsészkar egyik termében a bűn meghívottjainak tartunk órát. Utoljára egy francia parasztfiú, Pierre Rivere jött el, aki megölte anyját, húgát és öccsét. A jövő hétre várjuk Raszkolnyikovot. Pierre nagy akart lenni, így elkövette a lehető legnagyobb bűnt, amit csak ember elkövethet. Megölte anyját, meg húgát és öccsét. Az volt velük a baj, hogy szerették, akit ő gyűlölt, s gyűlölték, akit ő szeretett. Ő volt az apa. Napóleon bukása után 20 évvel történt az eset. Foucault talált rá az iratokra, melyek alapján nagyszerű film is készült. A történetben minden tudnivaló benne van, amit a bűnről, mint olyanról tudni lehet. A bűnök királynője az anyagyilkosság, melyet az apagyilkosság követ. Egyre csökkenő súllyal következnek a rokonsági fokok szerint osztályozható gyilkosságok, melyek után az ismerősök majd idegenek megölése jön. A skála másik végpontján a háború van, melyben az ölés dicsőség. Ez zavarta meg Rivere-t, aki azt hitte, hogy amit a csatatéren szabad, azt neki is szabad. Az apjáért rajongó, anyját gyűlölő parasztfiú mit sem tudott Oresztészről, miként az őt el és megítélő ítészeknek sem jutott eszébe az őstípus. Némán hagytuk el a termet a két órás film után. Nem könnyű megfejteni az anyagyilkosok titkát. Kívül vagy belül van a baj? Nyilván belül is, kívül is. Belül felfokozott érzékenység, kívül a kizökkent közösség, mely társadalommá válva én-je magánzárkájába zárja a boldogtalant, aki nem akar maga lenni. De lehet más is a magyarázat. Az anyagyilkos véget akar vetni a meghatározatlanságnak, s elhatározza, hogy ő lesz az, aki visszavezeti a létet eredetéhez. Pusztítással ismeri el a teremtés bűnét. Az anyagyilkos isten akar lenni.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
március 29, 2009 @ 11:58 du. • válasz erre
Picit árnyalnám (amint talán a tudattalanul ugyan, de maga a bejegyzés is megtesz, de legalább is szóhasználatával jelzi): mert ha a “bűnök királynője” valóban “az anyagyilkosság, melyet” valóban “az apagyilkosság követ(ne”, akkor) vajon mi a bűnök királya?
Ha nem csal az emlékezetem, az őstipus Oresztészt az olymposz előtti istenvilágnál is ősibb szörnyek, az Erinysek szadizzák, amikor Pallasz Athéné képében színre lép a modernitás(t okozó ész, a tudatosság). Kicsit eldiskurálnak – ma úgy mondanánk enyhítő körülményként – arról, hogy az anya is megérte a pénzét, mert férjet ölni sem éppen szép dolog. A vita máig is tartana, de Athéné nem ezért Athéné, hogy ne tudna a vitánál többet, és Oresztész kínja, most az egyszer, de soha többet, tehát nem precedensként, de jelentősen enyhülnek, sőt!
Elgonodolkodtató, hogy, ha nem csal az emlékezetem, az életellenes bűncselekmények nagyobbik részét mintha családon belül kísérelnék meg.
Ennél egy elgondolkodtatóbb, a mítosz bölcsessége és pontossága.
Mert kik is ezek a bősz anyavédők, (funkciójukat tekintve a bosszú istennői), az Erinysek? Nemhogy az olymposzi istenvilágnál is ősibbek, de még az olymposziakat is megelőzően uralkodó Kronosz apjának, Uranosznak még azt sem mondanám, hogy a gyermeki, mert olyan ősiek, hogy ha nem is akkor születtek, amikor még gólya hozta a gyereket, de az ondó szerepéről még mit sem tudhattak. A fia által kiherélt Uranosz vércseppjeit a méhébe fogadó Gaia szülöttei (aki mellesleg a heréléshez sarlót adott fia kezébe). Feleségként és anyaként nemcsak isteni: valóságos istennő!
Ennél is érdekesebbek az ugyanígy, – a szó szerint! – ugyanabból a vérből született testvérei. A kefélőgépekként összegezhető nimfák. Ketten együtt pedig, mintha nemcsak azt mondanák, amit Szondi fedezett fel újra, hogy (a máig a nimfa szóból képzett) nimfomán vágy és és a gyilkos bosszút szülő düh – szó szerint – vértestéverk, A mítosz – és talán helyesen – még úgy tudta, hogy Szondi tanár úr tanaival szemben a szexualitás és a szadizmus közös ösztöne nem másik, és nem elkülönült attól, ami a gyilkosságokhoz (jobb esetben epilepsziához, még jobbe esetben hisztériához, a legjobb esetben törvényalkotó szigorhoz) vezet.
Ha a mítoszoknak van igazuk, akkor érthetjük meg, hogy miért a családon belüli a leggyakoribb az életellenes (nem feltétlenül sikeres, azaz befejezett) bűncselekmény kisérlet.
Bűnök királynője? Hogyne, mert mire törvényhozóvá, vagy a törvényeket értelmezővé érik a gyermek, legtöbbször maga is apa, vagy anya lesz, és mi is lehetne szörnyűbb az ő megölésénél? Mi ehhez képest egy védtelen gyerek halálra kínzása (amin csak olyan lökött epilepsziások képesek szörnyűlködni, mint Dosztojevszkij)!
március 30, 2009 @ 12:40 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
Sorry! Nem lett rövid, de a téma sem egyszerű.
március 30, 2009 @ 10:08 de. • válasz erre
Ha jól sejtem ez a fiú azért verte agyon anyját és testvéreit, mert ők valamilyen módon kapcsolatba voltak hozhatóak szeretett apja keserveivel, megalázásával. A megalázás – ha jól sejtem – a rossz házasságból, a házastársi hűtlenségből indul. Az áldozatok azért lettek áldozatok, mert hűtlenek voltak, mert nem éreztek együtt se vele, se apjával, mert elárulták azt, akit ő szeretet. A testvérek bűne a bűnhöz, a főbűnhöz való viszonyukból fakadhatott. Legalábbis a fiú valami ilyen verziót állíthatott fel, amellyel magyarázhatta ítéletét.
Az árulásért a történelemben halál jár. Az árulásért a hétköznapokban semmi sem jár. A gyilkosságért fordítva. Ez a fiú indulatainak engedelmeskedve földi mintákat követett, büntetett. Csak éppen rosszul. Röpiratában / emlékiratában talán ezt a két világot akarta összehozni. De ha akarta is alacsony hatékonysággal tette. A történetet nem tudta megemelni. A társadalom előtt maradt köznapi magán bosszú. Tizenkettő egy tucat. Jó, rendben, itt egy kicsit több a hulla. Ilyet viszont a hullák számától függetlenül nem szabad csinálni. Gyilkos lett és nem hős. Szerintem is.
március 30, 2009 @ 10:22 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#3):
Az árulásért a történelemben vagy halál jár, vagy dús jutalom.
A történelmi/társadalmi kateóriák eleve helytelen (és ráadásul szélsőséges) magán alkalmazásáért büntetés. (Szélsőséges esetben az, és olyan, amijet a fiú kapott.)
Egy érzelmi viszonyt, ami közjogi következményhez, házasssághoz és/vagy utódnemzéshez vezetett, olyannyira csak közjogi primitivitással értelmeztek és kezeltek a szülők, hogy az ezáltal fokz7ódó feszültség végül robbant. A fiú természetesen felel a tetteiért, hiszen ő követte el, de mint Oresztész esetében, itt is számos enyhítő körülmény sejthető.
március 30, 2009 @ 12:05 du. • válasz erre
Persze. És én nem is ítélkeznék azon túl, hogy elkülönítését javasolnám. De a történetnek vannak még nem hogy meggyanúsított, de még meg sem nevezett felelősei. Ezek a kor médiamunkásai, akik kritikátlanul nyomták az eladható híreket. Nem tájékoztatni, nem okoskodni, nem véleményt formálni stb. akartak, hanem kaszálni. A kezeletlen, feldolgozatlan szenzációs hírek aztán megtetették a magukét. Ez a fiú a gyilkosság számtalan idétlen mintájával találkozhatott.
március 30, 2009 @ 1:09 du. • válasz erre
Persze,
de szintén némi árnyalással.:-) Épp olyasmin gondolkodom, hogy a blulvár is talán csak – és nem feltétlenül csak haszontalan – okozat.
Mintha két minta közül az egyik (bulvár nélküli) túlhanygsulyozását a másik túlhangsúlyozásával egyenlítené ki, és ezzel oldaná azt a túlzott merevséget, ami legalább annyira (közvetett) okozja az ilyen tragédiáknak, mint a tragikus minták “népszerűsítése” (túlhangsúlyozásukkal).
március 30, 2009 @ 1:13 du. • válasz erre
Erik jó nyomon jár. A család a bűn fészke. A másik szál, melyet igyekeztem kifejteni, a családi-vérségi közösség szerkezetátalakulása személytelen, nem vérségi kapcsolatrendszerré. Lehet, hogy ez az a sosem véget érő átalakulás, melynek árát fizetik a családi gyilkosok és áldozataik.
március 30, 2009 @ 1:22 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
Egyrészt köszönöm, másrészt túlzásba estem.
Egyrészt persze! A Tönnies féle Gesellschaft és a Gemeinschaft, de nem múlt és jelen/jövőként, hanem az ezen a blogon is tárgyalt ligatura az (inceszttilalomtól generált, de autonómmá vált folyamatos, de épp ezen a szálon az inceszt tilalom mentén szerveződő vérségi kapcsolatokra visszacsatolt) változásaként. Fefogásom szerint minden emberi kapcsolat e két szélsőpont leképeződésének a különböző arányú keveréke.
Másrészt a szülőkhöz fűződő kapcsolat érzelmileg csakugyan eltéphetetlen (de az áttétel képződés mentén és által, ha az el nem akad, szinte korlátlanul gyöngíthető, viszont) ennek erőltetése csakugyan mítikus mintákat követő magatartási zavarhoz vezet, ami olyan istenülés, aminek ma inkább bolondéria a neve.
március 30, 2009 @ 2:28 du. • válasz erre
Világos
március 30, 2009 @ 4:50 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#9):
Jaj, de jó!
Fejtsd ki, mert nekem dereng, de nem értem (és mint a viccben), nem értem, nem értem – de persze szívesen elmagyarázom. 
március 30, 2009 @ 6:34 du. • válasz erre
Én úgy hallom, mintha azt mondanátok, hogy ez a fiú két világban él egyszerre. Egy olyanban, ahol az élet törvényei kvázi természetiként adottak és egy olyanban ahol a szabályok társadalmi termékként tételeződnek. (A család az egyik, mondjuk a város a másik.)
Én – mint egy mai fiú – magamból indultam ki, úgy közelítettem, hogy szeretem az apámat, ne bántsátok, mert ha igen megtorlom. Ezzel és így magyaráztam a Pierre tettét. Ti azt mondtátok, jó, jó ez valószínűleg igaz, de ennél többről van szó, több ok van a szörnyű tett mögött. A fiú számára nem egyszerűen magánügy, nem magán sérelmeket okoz az anya magatartása, hanem közügy, törvényszegés, mert a világ isteni rendje ellen vét. Gondolom ezt gondolhatta Pierre. De nem földi bírái, akik hozzám hasonlóan nem vettek tudomást e kettős szerkezetről és csak a saját világuk törvényei szerint hüledezek és ítélkeztek.
Ahogy mondjátok, úgy tűnik, hogy Pierre személyben két egymástól eltérő szerkezet egyszerre és „egymásra csúszva”, a történetben két egymástól eltérő viszonyrendszer egyszerre és „egymásra csúszva”, mozgatja az eseményeket. Én ezt nem vettem észre.
március 30, 2009 @ 7:23 du. • válasz erre
Lucifer: jeles!
március 30, 2009 @ 8:24 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#12):
Csatalkozom,
de megjegyezném, hogy jobban örültem volna, ha Lucifer természeti helyett tisztán érzelmi meghatározottságú, és ettől változékony szabályrendszerű, és (ugyan érzelmi alapú, de) nemcsak értelmileg, de közösségi egyetértéssel rögzített(ebb, csak egyetértéssel és/vagy deviancia árán változtatható) szabályrendszer metszéspontjában él (mint mindannyian).
március 31, 2009 @ 6:20 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#13):
Ps: az imlicite javasolt felosztás (
1/ direkt érzelmi meghatározottságú
2/ indirekt érzelmi maghatározottságú, azaz érzelmi megalapozottságú:
2/a értelmileg rögzülő
2/b egyetértéssel rögzített, és ezzel a közösséget átalakító) megfeleltethető:
a/ az egyedfejlődés fázisainaknak (csak nagyon nagyjából: 1/ a fogantatástól a születést közvetlenül követő néhány napnak és/vagy hétnek), 2/a a passzív nyelvtanulástól a beszédig, 2/b posztverbális, szociális szakasz)
b/ Az emberré válás folyamatának (amit minden egyed – mutatis mutandis – megismétel): 1/ animális (prehumán) 2/a prehistorikus, 2/b historikus szakasz.
A historikus/prehistorikus szembeállítás látszólag nem egészen esik egybe a nyelvtanulás/posztverbális szakasz felosztási logikájával. Látszólag, mert a kettő határát az egyedfejlődésben az írni tudás elsajátítása, a (társadalom)történetben az írásbeliség kialakítása jelenti és okozza.
Az irásbeliség teszi lehetővé az individuálisan már érzelmileg és értelmileg rögzítettek (egyetértéssel történő) közösségi rögztítését (a rögzítettnek persze individuális olvasatai/értelmezései vannak, de ennek regulázására (a bírósággal az élen) intézményrendszerek alakulnak, és ez az (animálisabb) érzelmi meghatározottságttól az értelmi felé billenti a mérleg nyelvét.
Amit természetinek nevezünk, az nagyjából a fenti jelöléssel a 2/a-val jelöltnek felel meg, ezért tettem a fentiekkel Lucifer nyelvhasználatának a pontosítására javaslatot.
A természeti népeknél “individulásian” már értelmileg/verbálisan is rögzítettek az elfogadható cselekvés normái, ám ezen a normák értelmezésének a regulázása még érzelem meghatározottságú, mert maga a csoport is érzelmi (leszármazási/rokonsági) alapon szervezett (ráadásul a “törvények” írásban való rögzítettsége híján az értelemezések során – átmeneteken keresztül – önmaga ellentéteibe fordulhatnak át). Az irásbeliség a törvények rögzítésével ennek szab határt.
Mint már írtam, ezért világtörténelmi jelentőségű az Oedipusz mítosszal rögzült prehistorikus esemény. Itt (pontosabban ott és akkor) vált feltétlenné, mert kivétel nélkül érvényessé, és ezáltal személyfelettivé a törvény, és ezáltal a közösség. Világtörténeti jelentőségét azonban nem ebben, hanem abban rejlik, hogy ez teremtette meg a lehetőségét (mintegy annak előfeltételeként) az érzelmi meghatározottságú csoport (a csoportnál csak kevéssel, és csak olykor jobban) értelem vezérelte közösségé szerveződéséhez, mint szintén írtam már a főhatalom kialakulásával, és ezzel a csoportok társadalommá szeveződésével, de ez már egy másik elő-( mert prehistorikus, így mítoszként rögzült) történet, a bejegyzésben már említett Oresztész édesapjának a története.