Áron az aluljáróban
A Kálvin-téri aluljáró nem a remény helye. A nyiladék, mely falán tátong, mintha egyenesen a pokolba vinne. Nyomorultak, elmebetegek, rongyokba burkolt választópolgárok henteregnek a kövön, körülöttük zsibárusok, unott arcú BKV ellenőrök, s egy árus, aki a friss Fedél Nélkült-t árulja. Ebben a közegben találkoztam Áronnal, aki furulyáján fújta himnuszát, gyönyörűségesen, szárnyalóan. Nincs neki hova mennie, csak állt, s furulyázott, várta az adományokat. De aki adhatna, az nem jár alul.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Címkék: aluljáró, egyéni felelősség, kollektív álom, nyomor, társadalmi felelősség
február 5, 2010 @ 9:39 de. • válasz erre
Lent a megnyomorítottak, a kifosztottak álmodoznak, és a képzeletük ereje hazát épít. Azt hiszik van, és ők oda tartoznak, oda tartozhatnak. Csak szólni, emlékeztetni kell, csak el kell játszani a haza dalát. És befogadást nyernek. És lesz szolidaritás, lesznek megújuló politikák, a politikák szülte megújuló struktúrák, lesz munka, szerep, mosoly, hűséges asszony és nem csak magával foglakozó hivatal, lesz minden, mert a haza a bokréta rajta. Erről álmodoznak. Vagy egy felesről. Mert már az álmaikból is kifosztották őket. Kinek lehetett ez az álma?
február 5, 2010 @ 9:56 de. • válasz erre
Ha, akkor talán azoknak (nem az álma, de az álmuk következménye), akik nyomorultak helyett hol “megnyomrítottak”-ról, hol pedig “kifosztottak”-ról álmodnak ébren.
- igaz. 
Az igazság egyik fele.
Ezúton született a kollektív álom, hogy minden individuális nyomorúság közös (rosszabb esetben csak mások, még rosszab esetben néhányak) bűn(é)nek a következménye. Ami persze - mint minden álom!
Kicsit a bejegyzésbe is bejátszik ez a kollektív álom. Mert akik lent járnak, nyugodtan adhatnak, ahogy tegnap, nem a Kálvin téren a fiam is adott. A bérlete árából visszajáró 10.000 Ft-ot. Én meg a hajam téptem.
(Nem a fiamét, hogy meg ne “nyomorítsam” ezzel. Mert a kollektív álom kollektív. Hatalma alul nincs kivétel, csak hatása mértékét módosíthatjuk némileg. Fiammal csak - viszonylag/meglehetősen higgadtan - beszélgettem.)
február 5, 2010 @ 10:52 de. • válasz erre
A fiataloknak ügynek ajánlom kései kamaszkorom egyik témáját. A Kálvin tértől nem messze volt a Dimitrov tér. Ott réges-régen - igaz sok lapos dolog között - azt mondták, hogy nem az adakozás intézménye kell, hanem olyan struktúra, amelyikben kevesen lesznek olyanok, akik adakozásra szorulnak. (Nyíltabb oktatók ebbe beleértették a kapun belüli felesleges foglalkoztatást is.) Itt és most tök világos, hogy a struktúra gyártja a nyomorultakat. Ehhez nem kell vizsgálódni. Másfél millió munkahely megszűnt. Ebből visszaépült 5-600 ezer. Hiányzik egymillió. Mázli, hogy fogyunk. Minden nap, amikor nem ezt tesszük tiszta ráfizetés. Pedig, ha lenne …, de nincs.
február 5, 2010 @ 11:02 de. • válasz erre
Tök világos. Legalább annyira, mint az, hogy Te a millió vagy (csak) és nem Lucifer. Amiként ők is csak a millió, és nem egyének.
Ennél csak az világosabb, hogy a munkahelyteremtés egyrészt és kizárólag az állam feladata, másrészt a becsábítandó (bár ez mind vitatottabb) működő tőkéé.
Vagy lesz 1.000.000×200 pengő fixszel egyenértékű forrás, vagy fel kell négyelni azokat, akik nem adnak/biztosítják/teremtik elő.
február 5, 2010 @ 11:27 de. • válasz erre
Ők egyének és én is az vagyok. Csak éppen feleslegesek. És azért vagyunk feleslegesek, mert az irányunkban meglévő fizetőképes keresletet – munkahelyet – megszüntették. Vagy, mert nem volt rentábilis, vagy, mert másoknak kellett és akiknek kellett megvették. Lásd piacvásárlás. Aztán próbált ez az egy millió kényszer vállalkozni, és ment is, mert a régi második gazdaság jó tanító volt, de a piacait itt is elfoglalták az ügyesebbek, a gazdagabbak, a … Közben az állam és a magát valami tévedés folytán elitnek gondolók aludtak. Azt álmodták, hogy ehhez nekik semmi közük, ez így rendben van. És most is álmodnak. Halk ez a furulya szó.
február 5, 2010 @ 11:41 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#5):
A feleslegesség (kollektív, de nagy hagyományú, egészen Lermontvig és Puskinig visszanyúló hagyományú) rémálom: két álomtípusból táplálkozik. Mint helyesen írtad, abból, hogy akiket nem érint közvetlenül, azoknak nincs hozzá közük, és ennek komplementeréből, hogy csak azoknak van hozzá közük, akiket nem érint.
Holott eltérő mértékben mindenkinek köze van hozzá. Szemben álláspontoddal, minél érintettebb annál inkább. Az álom, szokása szerint, ezt a viszonyt fordította meg (eredetileg, de mára már szinte el is takarja/fedi).
február 5, 2010 @ 12:37 du. • válasz erre
Fantasztikusan tetszik! Egészen nyilvánvalóak a „gyökerek” és a tapasztalatok okozta különbségek. A Dimitrov téri útravaló után jött a kapitalizmus megtapasztalása. Amikor idejött a tőke, a menedzserekkel együtt jött. Ezeknek az volt a dolguk, hogy csináljanak ebből a szocializmus maradványból valami kapitalizmusszerűt. Ott, ahol a megbízóik mondták. Egyetlen egy olyan esetről nem tudok, hogy valaki azt mondta volna, nem kéri a pénzét, ő erre nem képes, ez egy kupleráj, itt nem lehet dolgozni, ezek használhatatlanok. Azt se mondta egy se, hogy ez nem az ő dolga. Ha kellett képzett, oktatott, motivált, kultúrát teremtett, ha kellett szakembert hívott, cserélte a csapatát, ha kellett megtanult magyarul, ette a pörköltet és így tovább. De a munka akkor volt befejezve, amikor a megbízás teljesült, állt a cég. Volt, akinek ez nem sikerült. De az kudarc volt. Az volt a természetes, hogy meg akarta csinálni és az volt a siker, ha megcsinálta és nem az, ha kidumálta. A feladat az, hogy Áronnak helye legyen a hazában. Hankiss azt ajánlotta, hogy a Clintont kéne leszerződtetni. Nehezen értettem meg, hogy nem egyszerűen egy kritikai éllel megfogalmazott poént mondott, hanem, hogy igaza volt.
február 5, 2010 @ 3:17 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Egy ponton van még vitánk. A menedzsereknek nem (volt, és ma sem) dolga, hogy bármit teremtsenek a profiton kívül és azt maximalizálják. Ugandában is kapitalizmus van, ott is van profit, Nigériában is. Hankiss álmodik. Te is. Én is.
Te a működő emberarcú kapitalizmusról.
Én arról, hogy Clinton kudarca után Jézus magyarként jön el másodszor, és itt teremt földi mennyországot, és a magyar állampolgársággal automatikus angyal státusz is jár.
február 5, 2010 @ 3:20 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
A tudósokban (de legtöbbjükben legalábbis) az a szép, hogy fogalmuk sincs a politikáról. Amikor a szociológusként - általam (is) nagyra tartott - Hankiss elővezette szakszofonos javaslatát (mármint Clinton “behívását”, de tankok nélkül), akkor egyúttal azt is mondta kimondatlanul, hogy a hatalmon lévő miniszterelnök (és az őt megválasztók) alkalmatlanok.
Az most mindegy, hogy ez igaz vagy nem igaz állítás, de annyi bizonyos - nem most mondja, amikor MINDKÉT politikai erő felé fogalmazódna meg: alkalmatlanok vagytok, jöjjön a szakszofonos srác!
február 5, 2010 @ 3:32 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#9):
február 5, 2010 @ 5:21 du. • válasz erre
Még szebb lett volna a történetem, ha Áron szaxofonozza himnuszát. De ami késik, nem múlik. Kösz a nívós vitáért. Remélem folytatódik.