Katarzis és hit – avagy a drámák színhelyéről
Mintegy az újszövetség ateista katarzisként való értelmezéseként Lucifer eredetileg Via dolorórosa 9-ben a következőket állította:
“Jézus mindenkiért meghalt s a kereszten így imádkozott: „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Lukács 23:34. És itt az, az érdekes az, hogy van egy szöveg, ami katarzist hoz. Ha tetszik kegyelmet ad. Ez nem jogszolgáltatás, hanem lelki. És nem Isten adja, hanem a szövegben ember embernek. És ezzel nem kívánom megbántani azokat, akik szerint a Biblia Isten szava. De akik szerint nem, azok vélekedhetnek úgy, hogy vannak helyzetek, amit csak katarzissal lehet feloldani. Máskülönben soha semmi nem oldódik meg / fel. Bár végül is ez a tapasztalat.”
Részben a föntebb idézettek miatt, részben az ezt megelőzőek, és főként Klára alább kommmentje okán jött létre ez a bejegyzésoldal.
A fentiek nyomán kezdődött (alább olvasható) beszélgetés olyan irányhoz vezetett, mely irány okán a Filozofikus gyöngyszemek közé Katarzis és hit: a drámák (szín)helye címen összegzem és fejtem ki alább ezzel kapcsolatos álláspontom (az érkező kommentek léte, vagy nemléte. és témája nyomán döntöm el, hogy folytatódik-e (és esetleg újabb leágazásként külön bejegyzés oldalon) a beszélgetésnek ez a szála.
június 7, 2010 @ 2:30 du. • válasz erre
A katarzis akkor jön létre, ha egy tragikus mű szenvedő hősének lelkében végbemegy az erkölcsi megtisztulás, éppen a szenvedés által. Mindnyájan szenvedtünk(egyformán), hogy ez a katarzis létrejöjjön?
A teljesen elégő áldozatok(holocaust) esetében nem beszélhetünk katarzisról. Az áldozatok(vagy azok utódai, vagy a túlélők) megbocsáthatnak, a bűnösök önmagukat önmaguk által fel nem oldozható bűnbe juttatták, a kegyelem Isten által való.
A lélek megismerése folyamán eljuthatunk annak felismeréséig, hogy mindnyájunkban ott él a “náci és zsidó” (Lux Erik),de ezen felismerés(megértés) nem ment fel bennünket bűneink alól. Cselekedeteink megértését szolgálhatja csupán.
A kérdés az, hogy, ha megértettük önmagunk működést, vannak-e és melyek azok a bűnök, amelyekért, ha bűnhődtünk megbocsáthatunk maguknak.
június 7, 2010 @ 4:03 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#1):
Ez a “megbocsáthatunk magunknak” nekem kicsit furcsán hangzik. Ha nem bocsátunk meg, akkor nyilván utáljuk (netán megvetjük/gyűlöljük) magunkat – és szarul vagyunk a bőrünkben.
Szarul lenni nem jó. Ilyenkor az ember orvoshoz (adott esetben a lélek orvosához) megy. Nem hinném, hogy a lélek orvosa bíró (aki a törvényekkel összhangban), vagy pap lenne, aki (Isten nevében) megbocsáthatna.
Kevés számú kivételtől eltekintve mi sem vagyunk sem bírák, sem papok. Szóval, ez a megbocsátás(osdi) nekem kicsit fura, és feltételként ha nem is ellene látszik dolgozni, de akadálya annak, hogy ne szarul érezzük magunkat.
június 7, 2010 @ 4:41 du. • válasz erre
Nekem is furcsa (noha én írtam). Próbáltam magam belehelyezni egy háborús bűnös helyzetébe, hogy megbocsátanék-e magamnak? Nem tudom.
Tovább élni meg nem lehet a megbocsátás nélkül valóban.
Nemrég láttam “A felolvasó” c. filmet. ebben is felmerült a kérdés, hogyan lehet a háborús bűntettekkel,lehet-e az emberek között tovább élni?
Talán néha nincs más út, mint szarul érezni magunkat, vagy, mint a film főszereplője, nem vállalni az életet tovább. A filmben a többiek, akik nem vállalták fel bűnösségüket, nem kaptak olyan súlyú büntetéseket, mint Hanna Schmitz. A német társadalom számára mégis erre a szembenézésre volt szükség, ahhoz hogy tovább működjön, hogy fel tudja dolgozni a tragédiát, hogy a következő nemzedékek aztán ne érezzék szarul magukat.
június 7, 2010 @ 5:37 du. • válasz erre
A német társadalomnak valószínűleg nem annyira szembenézésre, semmint a bűnbakképző mechanizmus regulázására volt szüksége, hogy néhányan elvigyék, de jól körülhatárolható csoportban a balhét. Mert az mégsem járja, hogy mint kezdetben, talpig becsületes, sőt gazdasági csodára kész emberek a legyilkoltak hulláival foglalkozzanak, sőt, még tömegsírokat ássanak nekik!
Szenvedtek ők éppen eleget. Elég csak a szagra gondolni, amit olykor a krematóriumokból be-besodort a szél, és aztán jöttek még a bombázások is, és mindez néhány őrült gonosztevő miatt!
június 7, 2010 @ 6:02 du. • válasz erre
Értem az iróniát. Vélhetően igazad is van némelyekre vonatkozóan, de én úgy értesültem, hogy ott bizony mégis lett hatása ennek a szembenézésnek. Kezdve az iskolai tanmenetbe beépült igaz helyzetértékelésekkel, korrekt ismertetőkkel, tananyaggal, talán csak azt a réteget juttatták bizonyos felismerésekhez, amelyek maguktól is jutottak volna. Talán.
Nem tudom pontos adatokkal alátámasztani az értesülésemet, ismereteimet, de a közbeszéd kontextusa megteremtődött ezügyben.
június 7, 2010 @ 7:03 du. • válasz erre
Nem (de semmiképpen sem elsődlegesen) irónia.
Miután sikerült azonosítani és részben kiiktatni, részben elkülöníteni a társadalom egészséges részétől (akik ezt az egész borzalmat, ha nem is olyan mértékben, mint a zsidók, de végigszenvedték, de melyik család nem vesztett férjet, apát, gyereket?!) azt a néhány (feltehetően nem is egészen emberléptékű) szörnyeteget, akik azt a borzalmat okozták, persze! Mehet tananyagba, sőt a köztudatba is! Hogy soha, (érted? Soha!) ehhez még csak hasonlítható szörnyűség nemhogy ne ismétlődhessék meg, de még az árnyékát is örök időkre elkerülhessék.
Ezért is írtam, amit a második kommentemben írtam, hogy az önmagunknak való megbocsátással való kínlódás jobb esetben a külső normák interiorizációjának a jele, rosszabb esetben felkínálkozás a bűnbak szerepre (amibe, vagy ha annak a közelébe sodródunk – hogy visszautalja a bejegyzés eredeti tárgyára -, még egy ateistának is valóságos Istenre van szüksége, hogy kilásson a magára szabadított zűrzavarból, és ezzel a katartikus kilátással elviselhetővé tegye.)
június 7, 2010 @ 7:08 du. • válasz erre
A katarzis tisztítás, megtisztulás, gyógyítás. Bocsánat. A katarzis arisztotelészi receptje; bukjanak értékes emberek és ez váltson ki félelmet és szánalmat a tisztelt befogadóban. A történet gerjesztette félelmet és szánalmat pedig a mindenkori költő van hívatva kezelni. Fel kell oldja a feszültséget. És ez hozza a tisztulást. Tehát nem az áldozat tisztul, tisztul meg, gyógyul, hanem a befogadó. A befogadóé a megtisztulás, az erkölcsi felülemelkedés. A nézőé. Ha tetszik az utókoré. (A történetek végén az áldozat, nemhogy katarzist, de az esetek többségében semmit sem él át, mert halott.) Az eredmény a megbékélés. A nézőtéren. A befogadóban. A görögök, akiknek az élete ugyanúgy tele volt, rettenetes dolgokkal pusztításokkal, gyilkosságokkal, kusza gondolatokkal stb. a katarzis köré szervezett terápiát rendszeresen alkalmazták. A színház nem szabadidős program volt, hanem terápia.
A későbbiekben ez a jelzett terápia sok helyütt és sokszor előjön. Az alapját mi magunk is gyakoroljuk pl. akkor, amikor konzisztenciára törekszünk. Ez persze még nem katarzis, csak akkor lesz az, ha kollektív élménnyé válik. Ha tehetséges alkotók vagyunk és képesek vagyunk ilyen szöveget előállítani. A Biblia sok ilyen, stabilan ható történettel van tele. (Az egyik a Via Dolorosa-n történtek elbeszélése.) Ha nem így lenne, elviselhetetlen lenne, és senki se olvasná. És nem szervezhetett volna civilizációt.
A katarzis – a racionalizálás, a konzisztenciára törekvés, stb. – elengedhetetlen része az életnek. Ha ez nem lenne, akkor minden borzalmat csak elfelejteni tudnánk. Jobb lenne? A Holocaustnak is lennie kellene egy katartikus interpretációjának. Máskülönben elfelejtjük. Nem azért, mert tisztességtelenek vagyunk, hanem mert emberek!
A német kérdésben szintén másképp látom a dolgokat, de azt csak jelezni van bátorságom!
június 7, 2010 @ 7:23 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Kíváncsian várom a németségre vonatkozó koncepciód (legfeljebb nyitok egy új oldalt,
de a zárójelben levőket szigorúan csak önironikus értelemben írtam!)
Ha a tisztítást és a terápiát kihagyhatjuk, akkor nagyjából egyetértek azzal, amit a katarzisról az erkölcsi felülemelkedésig írtál. (Ha föltétlenül ragaszkodunk az etikai dimenzióhoz, akkor az erkölcsön való felülemelkedést vélem elfogadhatónak.)
A színház Dionüszosz ünnepének ismétlődő eseménye volt, és Dionüszosz nem a gyógyító terápia istensége volt. Hajlok Nietzsche nézetét elfogadni, amit úgy fordítanék most le, hogy a drámákban a jó jó, a rossz rossz, és a végén a jó gyakran nagyon nem jár jól. Azt, hogy ettől a hajuk – mint Platón írja a – szó szerint az égnek állt, elhiszem, azt inkább nem feszegetném, hogy saját hajdani és majdani “rettenetes dolgokkal pusztításokkal, gyilkosságokkal” kapcsolatban milyen következtetésekre belátásokra jutottak, most inkább nem feszegetném.
Azt, hogy a Jézus története mutat némi hasonlóságot egy ilyen szerkezettel? Némileg igen, de van benne egy nagyon zavaró mozzanat, ami bead a katarzisnak. Ebben a sztoriban a főhős a kapcsolataira hivatkozik, emiatt bajba kerül, és a bajban a kapcsolatai nem működnek. Szóval görög szemüvegen át nézve a klasszikus drámaszerkezetnél ez jóval közelebb van ahhoz, amit Szent Pál ki is mondott a “görögöknek őrültség”. Korszerű analógiára fordítva: olyasmi mint most Hagyó beosztottjának esete Hagyóval, de azzal a különbséggel, hogy az eredeti történetben Hagyónak semmi baja sem esik.
Ez ennek nyomán, de a hit által keletkezett helyzet megjelenik ugyan a drámairodalomban, de jóval később, és nagyon nem görög módon, (az eredeti példánál maradva) mintegy Hagyóra várva.
június 7, 2010 @ 9:14 du. • válasz erre
Nem vagyok szerelmes ebbe a kommentbe(7), de ha kihagyod a megtisztulást és a terápiát, akkor félek, ugrik a katarzis értelme. Ami mégiscsak az, hogy a bűnök, vagy a jó bukása után is tudjunk élni. Hogy kiegyezzünk az élettel.
június 7, 2010 @ 10:13 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#9):
Megtisztulás maradhat
(és nemcsak azért mert nemcsak hősiesen álltad újabb komment pakolászásom, de ezt követően a számomra az egyik legizgalmasabb csevegést folytathatjuk), 
de a purgálást nagyon hagynám. A költő ír, a színész játszik, a néző meg vagy megtisztul, vagy alszik, vagy, még nagyon sok mindent csinál és csinálhat.
És ugyanígy nagyon nem hagynám a terapizálást. Túl azon, hogy anakronisztikus, a szóhasználat azt előfeltételezi, hogy vannak normálisak és hülyék (és mint tudjuk az előbbi legfeljebb Jézus Krisztusról, és némiképp aristoról állítható viszonylagos biztonsággal), és még inkább azt, hogy ennek a normalitásnak/hülyeségnek szilárd és biztos, (akár biológiailag megalapozott) élettudományi, átriológiailag meghúzható határa van.
Most, hogy a föntieket írtam jövök rá, , hogy van ilyen határ, de az egyrészt nemcsak nem szilárd és állandó, hanem kulturális. Másrészt pedig arra, hogy a katarzis ezt a határt nem is csak módosítja, hanem fölfüggeszti. Nem olyan a világ, állítja a (jó görög) dráma, amilyennek hiszitek/tenni akarjátok. Tehát annyiban hasonló a hatása, mint ami(nek inkább a paródiái)t ma terápiának nevezünk, hogy a hülyeségből gyógyít ki, azonban nem az individuális nyavalyákból/neurózisokból stb. stb, hanem időlegesen és rövid pillanatokra is, de a kultúraként összegezhető közös ostobaságokból/előítéletekből. (Szinte látom ahogy aristo egy jó előadás végén a mellette ülő melegek hátát lapogatja sírva, és nem szexuális indíttatásból).
És azért sem lehet nemcsak terápia nem, de a kultúra része sem a katartikus dráma, mert épp annak korlátozott/hülye mivoltát és ostobaságát teszi láthatóvá. (Legfeljebb úgy, olyan színvonalon, és az még belül van a kultúrán, ahogyan Peter Weiss Marat/Sade-ja, de hol van az a görögök rémületes szépségéhez képest!)
Szóval kívül van rajta, mármint a dráma, mármint a kultúrán, hanem hol? Nyilvánvalóan nem az állat( vagy pláne a növény)világban, és nem is szervetlen anyagok között. Ezért volt jó helyen egyrészt (szigorúan csak) Dionüszosz ünnepén.
Másrészt folytatva, és idekapcsolva az előző kommentem végén elkezdett gondolatmenetet a megtestesülésnek (“Kezdetben vala a logosz… …És a logosz testté lett és lakozék mi közöttünk”) egészen sajátos értelme/mellékjelentése kezd körvonalazódni eszmecserénkben azáltal, hogy a zsidóknál olyasmi történt, amihez hasonlót is a görögök csak színpadon láttak.
június 8, 2010 @ 8:01 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#6):
Nem lenne akkora probléma a németek számára az egész helyzet, hacsak néhány gonosztevőről lenne szó. Éppen a már említett filmben is, de Pintér Béla: Devuskájában(Trafó) (sok más műben is)is többiek felelősségéről esik szó.
Válasz Lux Erik hozzászólására (#10):
Ezt írod “Nem olyan a világ, állítja a (jó görög) dráma, amilyennek hiszitek/tenni akarjátok” A katartikus dráma ( talán a verbalitás és a látvány együttes hatása miatt) mintha csak direktebben tenné azt, amit bármely más kiváló művészeti alkotás tesz velünk, hisz azokban is erre a felismerésre (is) juthatunk. Bármely más alkotás is azt a normalitást, azt a valamit ismerteti meg velünk, arra ébreszthet rá, (a kultúra korlátozott ostobaságára akár), mint a jó görög dráma, bár ez tagadhatatlanul végig vezet, kezeli az élményt, amely a dráma követése kapcsán a részünk, így vezetve el a katarzisig.
A görögöknek is ismerős kellett legyen a színpadon látottak, hiszen éppen a saját addigi (vélt) valóságuk felismerése révén éri el azt a hatást, amit. A néző a saját helyzetére vonatkozóan kap olyan értelmezést, érik olyan hatások, amelyek megteremtik a katarzis lehetőségét. De mit kezdjünk a holocaust értelmezésével? Van-e lehetőségünk ennek feldolgozására, az egész társadalom abban való helyzetének a tisztázására? Milyen katarzis adódhatna? Semmilyen. Talán az értelmezés egyéb módjait kell választanunk, talán éppen a te elemzésedet, hogy megértsük a bennünk élő zsidót és nácit.
június 8, 2010 @ 8:47 de. • válasz erre
Válasz klára hozzászólására (#11):
Esik szó, esik szó, de bizony mondom,
hamarabb mondja a győztes USA elnöke, hogy “ich bin ein Berliner” semmint a “Sieg, heil“-lel összemérhető erővel hallatszanék, hogy Wir waren Nazis.
Sőt, hamarabb készül – de ez már-már prófécia, ha nem is mennyei – a győztesekről olyan film, ami ők nácikkal összemérhető/azt meghaladó alávalóságukat álltja, semmint a német önvizsgálatra utaló filmekről (nem) elpárolog (de legalább megkérgesedik) a szirup.
Sőt, (ha már lúd!) még abban is biztos vagyok, hogy ez első ilyen film rendezője Tarantino lesz.
Röviden: persze, hogy marhaság, hogy néhány gonosztevő műve, de ez a marhaság az előfeltétele, hogy a többiek azt a tevékenységet és úgy folytassák, ahogyan az abban az időben normálisnak számít.
(Most épp nálunk zajlik egy erre emlékeztető, ehhez hasonlító folyamat, amelyben a gazemberség individuális kritériumainál jóval fontosabb, hogy legyenek gazemberek, hogy a balhé, és a szocializmusként manifesztálódott töketlenség ne közös legyen, azért írtam zárójeben, hogy ezzel ne terheljük az egyébként is szerteágazó dialógust, tehát az erre való esetleges reflexiók inkább itt)
június 8, 2010 @ 9:00 de. • válasz erre
A görög dráma azt mondja, hogy az élet tele van frusztráló gondokkal. Borzalmas. De! De, figyelj, én elmesélem, hogy én hogyan látom, elmesélem miért nem lehetett másképp és akkor megnyugszol, és lesz holnap. Nem leszel nagyon boldog, de megőrzöd a cselekvőképességedet. (Ezt én mondom, de ők csinálták) A Biblia sokhelyütt teszi ugyanezt. Ma szintén járják ezt az utat. Ma is elmesélik, hogy miért nem lehetett másképp, de hozzáteszik, hogy lehetett volna másképp. Ez már a modern kor. És ebben van a terápia. Hogy ezen gondolkodnak. Nem egyszerűen felelősöket jelöl meg a német szellemi élet színe java, hanem felveti, hogy természetes ez? Arendt nem csak azt mondja, hogy a nácik bűnösök. Hanem Klára kérdésére nevezetesen lehet-e bűnnel együtt élni azt válaszolja, hogy igen. Jól hallhatóan, világosan, igen. De miért? – kérdezi a gyógyulni vágyó közeg. És itt bejön mondjuk az e blogon gyakran tárgyalt tekintélyelvű személyiség, aminek a feldolgozását a művészet elvégezte. Úgy hogy kollektív élmény lehetett. Hozták a megtisztulást, ami alapja az újnak. A lehet-e bűnnel élni egyik legutóbbi nagy műve a Bukás. Pazar munka. De nem csak ezzel vacakolnak a németek. Ott a másik nagy kérdés, a hogyan születik a bűnös? Erre válaszol például az itt felhozott Felolvasó. Szintén kiváló dolgozat. A rideg, előítéletes, intoleráns közegnek való megfelelési vágy gyilkossá tesz, és ezt a gyilkosságot sokszorosan bünteti. A közeg azt bünteti, amit megkövetelt. Nincs hála a teljesítésért. És nincs kegyelem. Az egyetlen ember, akihez kötődne a bűnös az nem vállalja. Akarná, de nem meri.(?) Mert intoleráns a közeg. Mert nem tud együtt élni a disszonanciákkal. És ezzel nem adja meg azt, amitől más lehetne a holnap. Hogy a történet súrolja a lektűr határait? Ki nem … le? Cserébe adja a kollektív élményt. Mozgósítja a gondolatokat. Ez maga a terápia. A mai Németország nem a III. Birodalom. És ennek ott vannak az előzményei. Ott van a Vadászjelenetek Alsó Bajorországban. Ahol egy „idegenről” kitalálják, hogy bűnös (homoszexuális) és ezért üldözik. Persze nem az, hanem egy heteroszexuális beállítottságú rendes pasas, de ismeretlen, akit a csoport félelmében kinyír. Rajnát lehet rekeszteni az ilyen zseniálisabbnál zseniálisabb alkotásokkal. Mind értő okos interpretációt kapott és párbeszédet generált. Nálunk ez a hatvanas / hetvenes években virágzott aztán annyi. Ma Makknak elmagyarázzák, hogy rosszul vezeti a színészeket, Miki bácsinak, hogy visszatért.
június 8, 2010 @ 9:14 de. • válasz erre
Hogy mennyire igazad van!:)
Éppen mostanában többször felmerült, hogy a hangulatkeltés mennyire része egy rontott állapotnak?
Néha valóban közösen hozunk létre olyan helyzetet, hogy nem nagyon látszik más megoldás, mint valamilyen változtatás. Ebben benne lehet a lehetőség a “jobban” folytatásra, de, ha nem elemezzük azt, ami volt(van), akkor csak puszta helycsere(személyek) történik.Hm. Persze ez történik most is.
Pedig én reménykedtem, nem akartam tipikus magyar(árokásó) lenni, azt gondoltam, lássuk a fiúkat, de Varga Mihály bejelentette, hogy Kósa Lajos hülyeségeket beszélt és Matolcsy György hiánynövelő gazdasági programja tarthatatlan. Kósa és Matolcsy ezzel megbukott. Varga is, egyébként, mert ezek szerint nincsenek csontvázak.Egyesek szerint Kósa Lajos ezzel a bejelentésével hétezerszer nagyobb kárt okozott az országnak, mint Zuschlag.
Az “ich bin ein Berliner”-nek én is örültem. Tarantinót várom.:)
június 8, 2010 @ 9:19 de. • válasz erre
Válasz klára hozzászólására (#11):
Haladjunk visszafelé:
A holokauszt, mint most rájövök, abszolút katartikus (csak nem számunkra, de elvileg katartikus)!
Ha.
Ha és egyrészt a katarzist úgy értelmezzük, ahogyan föntebb leegyszerűsítettem: (mintegy) a kulturális szabályrendszer érvénytelenségének hatása(ként). Ha és másrészt elfogadjuk azt, amit Szent Pállal összhangba hozható módon állítottam, hogy a megváltástörténetben “a zsidóknál olyasmi történt, amihez hasonlót is a görögök csak színpadon láttak”.
Ebben az esetben először Isten fiával megváltástörténetként, azután választott népével holokausztként prezentálódik (és nem) a(z emberi) szabályrendszer érvénytelensége.
június 8, 2010 @ 10:08 de. • válasz erre
Válasz klára hozzászólására (#11 ): Katarzis és hit: a drámák
Nem egészen, és egyelőre még ne általánosítsunk ennyire vadul, hogy más műfajok és műnemek remekeinél mire juthatunk, egyelőre tegyük félre, amiként azt is, hogy a drámánál mi okozza azt, amit más műfajok és műnemek esetében nyilván más okoz.
Sőt szedjük még jobban elemeire először csak a drámairodalmat magát.
Rögtön a legkezdete, a Heten Théba ellen tiszta sor: bármit teszel rácseszel.
Ha támadsz (Polüneikész), ha védekezel Eteoklész, ha konfliktus kezelsz (Kórus). Vagy belehalsz (Polüneikész, Eteoklész), vagy ugyanazt a konfliktust élteted tovább (temetni, vagy nem temetni és kit formában, aminek kimenetelét Sophoklész átiratában ismerjük a legrészletesebben), és sodródsz bele.
Aztán jön egy nagyon furcsa esemény, ami előbb a világot, és ennek nyomán a drámairodalmat is átrendezi (és amit Lucifer egyelőre nem hajlandó külön és a helyén kezelni. Előtte is azt véli látni a görögöknél, ami utána sem egészen úgy történt, ahogyan írja. Válasz lucifer hozzászólására (#13):)
A rácseszésről (ami a görögöknél drámáikkal derengő/halványuló lehetőség egyrészt nem a színpadon, hanem valóságban) feldereng, hogy a lehető legmagasabb, emberfeletti/isteni szinten sem elkerülhető. Másrészt ez az új, zsidó derengés a mind egyetemesebb hit és Szent Pál által a katolikosz hit fényében úttá, igazsággá és életté erősödik.
Harmadrészt az ami eredetileg (a görögök számára) rácseszés volt az, az új hit által és (nemcsak) mártíriumként, a lehető legjobbal kerül a lehető legközelebbi rokonságba, ha ugyan isteni szenvedésként nem válik azzal azonossá.
pillanataiban (tehát amíg gondolatokként kifejezte a benne dúló érzéseket) még csak nem is álmodott.
Ez bizony, hogy mai szóval éljek nemcsak alapos értékzavar, sőt minden érték olyan átértékelése, amiről Nietzsche legőrültebb, de még normális
Ez a még furábbá vált, mert a megelőzőnél direktebben hitre alapozott világ furasága is és az addigiaktól eltérő volta is láthatóvá válik az újraéledő drámairodalmi hagyományban. Furasága jelenleg éppen a Hagyóra várva címen ismertté vált darabbal bezárólag.
Később folytatom. Elfáradtam, nem a gondolkodásban, az írásban, de azt is mondhatnám, eluntam a körmölést.
Franc halasztgassa, röviden:
A görög tragédiákat úgy összegezném, hogy mindenki és nagyjából mindenki szabálykövetése mértékében rácseszik.
Az említett (eredetileg zsidó) újítás következtében Shakespeare korára már az is feldereng, hogy szabályok megszegésének is vannak gazemberségként összegezhető szabályai, és változatlanul a szabálykövetők csesznek rá a legjobban, de (a viszonylag) szabályosan szabályt szegők (akik a direkt szabálykövetők rácseszésének közvetlen okai, olykor okozói) sem járnak sokkal jobban.
És az dereng fel, hogy mintha itt, és a XVI. század körül egy olyan változás venné kezdetét, ami sok más mellett megalapozza az őrült fogalmát is, és használatát is azáltal, hogy a szabályszegésnek is (gazemberségként) szabályai alakulnak ki ekkorra, és akik (egyébként a görög tragédiák egyetlen és méltó örököseként) a szabályok érvényessége mellett még a szabályok tagadásának módjaira vonatkozó szabályok érvényességét is (akár puszta viselkedésükkel) tagadják, azokkal a XVI. századra és azóta ilyetén módon őrült világ semmi mást nem tud kezdeni, minthogy őrültnek nyilvánítja, és akként kezeli őket.
június 9, 2010 @ 8:43 de. • válasz erre
A dráma és a hit nyelve a föntiek nyomán támadt egy ötletem, ami esetleg a klasszikus görög dráma, és a keresztény értelemben vett hit nyelvhasználati következményeit nemcsak a drámaszövegek és a hitdokumentumok szövegkülönbségeként képes inkább csak felmutatni, semmint megragadni.
A megkülönböztetésnek az ad értelmet, hogy Istenükkel kapcsolatban a “hit” szót a keresztények kezdték használni (a klasszikus görögség saját isteneivel, a hozzájuk való viszonyuk kifejezésére nem a hit jelentésű “pisztisz”, hanem a hozzávetőlegesen a bizalom jelentésű “eulábia” szót használta.
De ezzel is az a helyzet, mint a többi hasonló kommenttel: Ha akár ide, akár oda, ahol az ötletem felvetettem érkezik hozzá újabb komment külön lapot kap, és önálló téma lesz, ha nem, nem.
december 9, 2010 @ 5:16 du. • válasz erre
A drámai anyag mibenlétéhez – nem függetlenül kialakuló normák interiorizációs módjának pszicholúciónak nevezett rögzítésétől – támad némi kiegészítő ötletem.