Az én mint projekt
Szó volt már itt arról, hogy tükör által homályosan látjuk magunkat, ha egyáltalán látjuk, mert van tükör, melybe belenézhetünk. De végül is fel kell tennünk a kérdést, hogy ki az aki lát, függetlenül attól, hogy kifele vagy befele néz? Velünk születik a lehetőség, hogy lássunk, halljunk, tapintsunk, érezzük, ha kibillenünk egyensúlyi helyzetünkből, s mindez úgy történjen velünk, hogy egyes szám első személyben fogalmazott mondatokban írhassuk le helyzetünket. Azt is ami volt, de azt is ami van, s ami lesz. Az ily módon működő én a magja létünknek, melyben óriási energiák feszülnek, részint a legkorábbi vágyak elfojtása, részint a minden nap újratermelődő testi energiák okán. Csak a hasadó atomban felszabaduló erőhöz hasonlítható, amit az én nap mint nap megtermel. Egyes esetekben az erő teljes egészében az önmenedzselésre megy el. Narcisszusz-projekt valósul meg, csak éppen a vég más mint a mítoszban. Az önmagában hívő, önmagát mindenen felül helyező, vanitatum vanitas alapon működő én másokat pusztít el maga körül, kizsigerelve, kizsákmányolva őket, fáraóként uralkodva fölöttük. Elviselhetetlen szörnyetegek az önimádók, de nélkülük nem lenne semmi. Miközben önmagukat építik, akarva-akaratlan megvalósul valami, amit nem akartak, de mégis lett. S ha meghalnak, művük megmarad.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
október 3, 2008 @ 8:34 de. • válasz erre
Picit romantikusnak vélem, hogy a narcizmuson kívül lenne más hajtóerő, és főként, hogy ennek mértéke szerint különböznénk, mely különbözés egyik végpontján szörnyeteg szentek, szent szörnyetegek lennének (mert milyen különbség az, ahol a szent=szörnyeteg, és viszont?).
Arra hajlok, hogy a narcizmusnak vannak direkt és (csak megtanulható) indirekt(ebb) formái.
Ha a narcizmus nagyon dierekt, akkor elmebetegekről beszélünk. Ha annyira indirekt, hogy a gyakorlója sem tud róla (hogy narcizmusban is utazik), akkor hülyékről (de legalább is olyanokról, akik eltévedtek a labirintusban. Ismereteim szerint belőlük válhat, meglehetősen kiszámíthatatlan módon szörnyteg, de erről picit később). Minél tudatosabb és minél indirektebb formáról, úgy egyre kevésbé szörnyetegekről beszélhetünk.
Ha feltesszük a kérdést, hogy ki lát, amikor befelé nézünk, könnyen a tökröt tökröző tükröt tökörben tükröző tükör… – végtelen regresszusához juthatunk, miként a Vidámparkban.
Holott, és talán:
Ha befelé nézünk, akkor kívül vagyunk. Ahhoz, hogy kívül lehessünk kell külvilág, ami tanulás (az érzeteink rendezése megtanulásának az) eredménye (a fejünkben) (amit az érzetpárok létrehozásának és rendezésének megtanulása, a nyelvtanulás stabilizál úgy, ahogy). Tehát amikor kívülről nézünk befelé, ha nem is mások szemével, de azzal a közös látásmóddal (is) tekintünk befelé, amit másoktól (egész életünkben) tanulunk, és amit másoknak (is egész életünkben) tanítunk, lévén ettől a folyamatosan tételeződő és változó közöstől mindannyiunk látásmódja eltér (lévén különbözőek vagyunk).
Ha tehát befelé nézünk (valószínűleg nem nézünk sehová, csak) két struktúra hasonlítódik össze általunk. Egy inkább érzelmileg meghatározott, és egy inkább racionális, inkább tanult, de a legtöbbször – sem képletesen, sem pedig szó szerint – nem látunk semmit, mert a kettőt (szite) azonosnak véljük. (És ebből eredeztethető a valódi szörnyetegség, ami a látásmód megkérdőjelezését a világ tagadásának véli – és még jó, ha csak kő-, és nem golyózáport zúdít; és sajnos csak eleinte. Ahogy talán Aristo mondaná, a csak fenomenológiai különbségre.)
október 3, 2008 @ 9:00 de. • válasz erre
A naivitásom, a fantáziám, vagy ne adj, Isten a tapasztalat mondtatja velem, hogy a jövőt alkotók kínálatát nem csak a pusztító Narcisszuszok adják. És amiben megint csak Tamás vagyok, hogy pusztításuk mellékterméke lenne az érték. Ne menjünk messzire, ez picit olyan lenne, mintha az egy időben – a jogelőd blognál – mindent elöntő öncélúan rosszindulatú X-ről, vagy Y-ról vélnénk, ő csinálta a blogot. A blog értékei, ha lettek nem általuk lettek, hanem ellenükre. A blog túlélte őket, érték teremtődött, és ha kérhetem őket, ne higgyék azt, hogy ebben társak voltak. Egyéb terület pusztítóit is erre kérném, csak nem merem. Ellenszélnek is gyatrák voltak, hogy a szar szót ne használjam. A reneszánsz – már megint, bocs – főszereplője az alkotni tudó ember. Ezek se egyszerűek. De amikor keresik vágyott tükörképet az nem = a szenvedés keresésével.
október 3, 2008 @ 10:28 de. • válasz erre
A narcisztikus felnőtt nem tapasztalthatta a szülői elfogadás szeretet megnyilvánulásait annak idején. A nap mint nap termelődő testi energiák és elfojtott vágyakkal azt az önsajnálatot próbálja csillapítani, ami kialakult ezen hiány miatt., akár az alkotásban is. Szeretet , elfogadás hiánya van. Próbálja magát szeretni, egy rossz módszerrel. Ez kontraproduktív, pont az ellenkező hatást éri el vele. Az ilyen típusú személyiségzavarral küzdő emberek, ha tehetségesek, akkor talán a vezető, alkotó, vagy magát megmutatni tudó típusú foglalkozásokban akarják realizálni szeretethiányukat. Újra és újra írják alap meghatározottságukat, attól szabadulni nem tudnak, amíg nem ismerik fel a kontraproduktivitást. A sokszoros tükörben hol a mindenekfölött álló ént látják, hol csak a szenvedő ént, látják újra és újra. Ha kifelé néznek, a negatív visszacsatolások miatt, nem biztos, hogy önmagukat látják, csak a bántó külvilágot, ha befelé néznek, akkor is csak a megbántott bensőt látja, nem azt, hogy saját személyiségét mások rovására akarja mindenekfölé helyezni. Ha nem sikerül kilépni ebből az önfeledt állapotból, ha nem veszik észre az ismétlődést, a minta, ha nem rajzolódik ki, hogy ők azok, akik a sztrádán szembe mennek, akkor a leírt folyamat ismétlődik folytonosan. Ha mindez tehetséggel, alkotó energiával párosul , a hatalmas fájdalomenergia/belső drive valóban elvezethet értékek létrehozásához is, mert az én hibás projektjének talán lehet ilyen mellékterméke is.
október 3, 2008 @ 10:36 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#3):
Az alkotó, mint kontraproduktív… Szóval, Beethovennek is (de más alkotóknak is) voltak problémái(k), ami(ke)n pszichológusok (ha már akkor lettek volna) akár úgymond segíthettek volna – ha nem küldték volna el őket (az alkotók, és melegebb éghajlatra, és ha ebben nem lett volna igazuk – szerintem).
október 3, 2008 @ 10:47 de. • válasz erre
Nekem tele van a hócipőm az én-projektekkel, hogy kívülről megmondják: milyen is a helyes én, a jó én…
Ha úgy tetszik, kedves Hölgyeim és Uraim, itt áll Önök előtt El Lobo – A farkas , a szocialista embertípus vagy mi, a sokoldalúan fejlett énjével, vagy talán kommunista embertípus, a mindenoldalúan fejlett micsodájával – büszkén, görbe háttal, izomtalanul, roggyant mellkassal, kiköpött fogakkal, részvények nélkül!
Bevallom, “éppen ott fejlett, ahol kell” kapitalista embertípússá akartam lenni húsz évvel ezelőtt, de nem megy az Istennek se, túl nagy a pofám, egyszer még tüntettem is a városom oktatáspolitikája ellen, holott azokkal vagyok elvileg, akik a várost uralják, a pénzhez nem értek semmit, úgy lettem vállalkozó – tessenek az én énemet békén hagyni!
Mindemellett azt gondolom, hogy a blogot nekem találták ki meg az antiénemnek. Kifejezi, hogy a világ része vagyok, önmagamon is túlnyúlóan, másokhoz kapcsolódón, szeretetre méltón ámde gyűlölhetően, esendőn ámde tisztelhetően – aki Istenként is képes alkotni blogban és belefér a dologba, hogy ezt talán ha hárman-négyen látják…
október 3, 2008 @ 10:51 de. • válasz erre
Válasz El Lobo – A farkas hozzászólására (#5):
Ha rossz nap van.
Ps: óránként hárman-négyen! Legalább…
október 3, 2008 @ 11:26 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#4):
A pszichológosuk, ha kéretlenül akarták volna nyomni nekik a lehetséges megoldásokat, akkor jogosan küldték volna őket oda, ahová gondolod, de, ha lettek volna pszichológosuk, s kérték volna a segítséüket? Miért ne? A művész alkotó állapota, üzemmódja nem egyfajta önfeledtésg?
október 3, 2008 @ 11:52 de. • válasz erre
Válasz El Lobo – A farkas hozzászólására (#5):
Az én-projektelők nem tudnak erre figyelni, még megmondani sem tudják, annyira a saját projektjükkel vannak elfoglalva. Jó neked, ha blogírásból megtudsz élni, vagy az ahhoz kapcsolható tevékenységekből. (ha tudsz, nem tudom) Én több, mint húsz éve dolgozom ugyanott, olyan helyen, ahol talán nem kellett annyira szocialista embertípusnak se lenni. Talán ezért nem kapott el a hév annak idején, hogy na most itt a lehetőség. Kis belső forradalmakat csináltunk, de nem eleget, s nem személyesen belsőeket, ahhoz, hogy most itt jobb legyen a hangulat. A vezetés lövészárok két oldalán. Mindkét oldalon a saját én-projektjüket valósítják meg, miközben azt hiszik a szolgálandó közösség projektjét viszik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az egyik oldal én-projketje inkább fedésben van az üggyel, amit képvisel. Úgy látom, sokkal jobb lenne, ha nem elsősorban az -én projekt határozná meg a projekt képviseletét, de hát jut is marad is.
október 3, 2008 @ 12:24 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#7-8):
7: Nem (hiszem). Tudatosítás (mármint) az alkotó “üzemmódja” (épp ettől, és eredményének mások által történő elfogadásától minősül alkotásnak az eredmény), és ennyiben távolodás (bármilyen csekély mértékben) az önfeledtségtől.
(stb. stb.), akkor nem Beethoven (vagy Mozart, vagy más hozzájuk hasonlíthatóak) lett(ek) volna.
Ha pedig Beethoven (vagy Mozart, vagy más zeneileg értelmesen hozzájuk hasonlítható) pszichológushoz fordul(nak) (ha vannak), hogy pld “állandóan zenék zakatolnak az agyamban, és nem tudok tőlük szabadulni”
Köszönik (az utólagos segítséget), de kezelték a problémájukat. Elég sajátosan, de meglehetősen meggyőző eredménnyel.
8: nem igazán tudom követni a gondolatmeneted, igaz, nem is nekem írtad.
Úgy érzem, de inkább csak érzem, mintha úgy gondolkodnál (annak valamilyen varáinása mentén), hogy az önzés csúnya dolog, holott úgy sejtem, és emellett igyekeztem érvelni az 1-ben, csak az önzés megvalósításának módjában van különbség. Szóval álláspontom szerint a nárcizmus nem szitokszó).
október 3, 2008 @ 1:01 du. • válasz erre
Viszontálasz Klárának (#8)
A blog kapcsán az ÉN-ről.
Kérdés, hogy a blog fejleszti-e az ént. Igaz lehet-e a jelmondatom: Önépítés, önkifejezés, közösségi lét.
Igaza van-e a C. R. MILLER-DAWN SHEPHERD párosnak: “A blog, mint műfaj hozzájárul az én műveszetének kiteljesítéséhez.”
Attól tartok, hogy a blog tényleg ilyen, sőt kitépi az ember kezéből az önépítés irányítását – és erre Lux Erik nyilván megjegyzi majd, hogy akkor az már nem önépítés, hanem “blog által történő épülés” lesz.
Na, de van-e ilyen?
október 3, 2008 @ 1:09 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#9):
Az én-projekt megvalósításában lehetséges alkotás? Szerintem igen, ha nem is teljesült még abban a szakaszban a mások általi elfogadottság.
A zeneszerzők vélhetően nem a zakatolással fordultak volna pszichológushoz, hanem személyes kapcsolataik problémásságával. A probléma kezelése (talán) mégiscsak az alkotói folyamatban való feloldódás(?) lenne.
8.-ra
Én-projekt , ha nem narcisztikus alapon szerveződött volna, akkor azzal tudnának foglalkozni hatékonyan, ami a dolguk, de így mivel az én-projekt megvalósításán dolgoznak másodlagos a feladat, amivel megbízták őket. Igaz, ez komplex vezetői feladat, s nem művészeti alkotás, amiről az előbb szó volt. Így?
október 3, 2008 @ 1:18 du. • válasz erre
Válasz El Lobo – A farkas hozzászólására (#10):
Szerintem is igaz a jelmondat.
De hogyan tudja kitépni az önépítés irányítását a blog? Úgy érted elhatalmasodik a mindennapjainkkon? Vagy talán úgy, hogy lehetőséget ad a kommunikációra a személyes visszacsatolás nélkül, s így az én-korrekciókra is?
október 3, 2008 @ 1:24 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#11):
A mások általi elfogadás az, ami a művet művé teszi, az elfogadás okaként felhozott magyarázatok sokadlagosak. Kinek ezért, kinek azért tetszik, de a (mások) tetszés(é)től mű, és nem dilettáns próbálkozása a “mű”.
Értem.
Drága pszichológusom, az X. szimfóniámmal/szonátámmal kínlódom, a határidő is szorít, már a napirendem is régen felborult, de nagyon élvezem, amit csinálok, viszont azóta az emberi kapcsolataim meg is ritkultak, és felszínesebbé is váltak; tudna ez utóbbiban segíteni? 
– valahogy így? 
Nem egészen világos számomra, hogy mi oldódik fel szerinted az alkotótói folyamatban.
És szerinted mégis mi a dolgunk, amivel hatékonyan lenne jó foglalkoznunk (ha ez a “k.” “én projekt” és/vagy a narcizmus nem zavarna be)?
október 3, 2008 @ 3:02 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#13):
A mű művé válásában igazad van. Az alkotói folyamat ettől (talán) elkülönül.
Drága pszichológusom, Ivan Iljics vagyok , nem tudom tudom miért utálnak a feleségem barátai, a gyerekkori ismerőseim kerülnek, a szomszédok nem köszönnek. Nekem magamnak barátaim sose voltak, mert kedves édesanyám mindig mondta, hogy én különb vagyok azoknál a gyerekeknél, ne barátkozzam velük. Hát én ezt nem értem! Pedig mindig odaadatam nekik a használt ruháimat. A hálátlanok!A szomszéd utcában lakott Fjodor Mihajlovics, micsoda egy önző ember volt már gyekként is, nem csinált az semmit kérem csak olvasott, vagy a kocsmában hallgatta a város történt bűneseteket. Ott ült az csöndben kérem. Barátai neki se voltak, de aztán csak egyre írt, csak írt. Most meg látom milyen híres író lett belőle! Mit csináljak, hogy megjavuljanak a kapcsolataim, szeretre vágyom. Fjodor Mihajlovicsot miért karják a szalonjukban mostanában egyre többen fogadni, engem meg a kutya se hív. Ki érti ezt?
október 3, 2008 @ 3:13 du. • válasz erre
Referálhatunk -e az én-ről egy te-nek. Hm. rögtön két – jogos – kérdés is felvetődik. Az egyik az,hogy ez egyáltalán lehetséges -e, illetve ha lehetséges is, értelme. Bármiféle empátia, kifejezőkészség, fogalmi pontosság esetén is ott tornyosul a kérdés: átadható -e az, hogy milyen valminek/valakinek lenni? Képzeteim, érzéseim, talán elmondhatóak, de elmondható -e az hogy milyen nekem-lenni? Mit jelent az énség számomra.
A másik kérdés, hogy miként vagyok én a másikra való reflektáltságomban? Hogyan hozom magamat abba a helyzetbe, hogy “megértsem” a másikat, hiszen – nyilván – ő is így ért meg engem.
Nagyjából kétféle – teoretikus – megközelítés között választhatunk. Az egyiket talán – Heal után – “elmélet elméletnek” nevezhetjük, ez a funkcionalizmus az elmefilozófiában, a másik a Vico óta ismert szimulacionalizmus.
Az első azt mondja, hogy a pszichológiai fogalmak megértése annak megértésében áll, hogy léteznek a személyeknek bizonyos belső állapotai, amelyeket tipikusan ilyen és ilyen külső események okoznak, s amelyek egymással kölcsönhatásban állva további belső állapotokat és eseményeket okoznak, illetve végül egymással kombinálódva a viselkedést okozzák. Egy adott mentális állapot fogalmával rendelkezni annyi, mint megérteni az állapottal társított adott oksági-magyarázó szerepet. Amikor felhasználjuk a pszichológiai fogalmakkal kapcsolatos megértésünket, például amikor előrejelezzük, hogy egy másik ember mit fog gondolni vagy tenni, ezt az elméleti tudást alkalmazzuk. A szimulacionalizmus szerint viszont, saját magunkból kiindulva, mintegy modelláljuk magunkban a másikat, így következtetve annak érzéseire reakcióira. Mindkettő mellett és ellen is lehet érvelni, a helyzet azonban az, hogy az analitikus metafizika szabályai szerint nincs igazán koherens válasz. Ha engem kérdeztek, azért nincs, mert e modellekben az én és a te két külön entitás, valamiféle monasz – melynek, mint tudjuk, nincs ablaka a világra. Egészen más a helyzet, ha másikra, mint az ént alkotó, konstitutív tényezőre gondolunk. Ekkor a két résztvevő nem áll mereven, kölcsönös negációban egymással, hanem valamiféle mozgásként képzeljük el viszonyukat, mely mozgásról kapott pillanatfelvételek nem érthetőek a mozgás egészének értése nélkül. A tükörben, legyen az egyén, vagy társadalom nemcsak magamat látom, hanem “őt” is és az, hogy mit gondolok róla milyen képzeteim vannak a “tükörről” meghatározza, hogy egyáltalán mit láthatok benne. mint ahogyan engem sem hagy érintetlenül amit a “tükörben” látok (például leveszem a lyukas pulóvert) tehát a mozgás folytonos és kölcsönös. Az önkép kritikája minden esetben a tükör kritikája is egyben.
Persze az antropológiai különbségek nagyok. Van aki tényleg csak magára kíváncsi és olyan tükröket választ, melyek csak őt tükrözik, megint mások csak a tükörre kíváncsiak és olyant választanak, melyben csak a tükör maga látszik.
Én mondjuk, a magam részéről, arra vagyok kíváncsi: hogyan lehetséges ez az egész…
október 3, 2008 @ 4:44 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#14):
Folyamatok vannak, amelyek közül – teljesen mindegy, hogy 0.09, vagy 99.99%-ban egyeznek-e meg egymással – egyesek eredménye alkotás, mások eredménye dilettáns kisérletezés. Mert a folyamat pszichológiai leírás/értelmezés tárgya, a másik a(z erre, hogy mű, vagy nem mű, és ha mű, akkor milyen) közvélekedést alátámasztó (vagy vitató) esztétikai ezáltall a közvélekedést (inkább tudattalanul, mint tudatosan, mert az esztétikát önálló zárt rendszerként elgondoló) erősíteni, vagy gyengíteni igyekvő értelmezés .
Az első, legfontosann ok, és különbség Ön és Fjodor Mihajlovics között, hogy Ön képzelt, ő pedig egy olyan valóságos személy, aki épp az Önhöz hasonló, és még érdekesebb személyek kitalálása okán érdekes a szalonok számára.
A másik, hogy Fjodor Mihajlovicsnak sincs már – Önhöz hasonlóan – postai címe, ahová a meghívásokat kézbesíthetnék, de neki volt (amiként a meghívásai is múlt idejűek, ha ez mond Önnek valamit).
október 3, 2008 @ 5:26 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#15):
Ha (az én és te fogalmából indulunk ki, és azt olyan jelentéssel vesszük adottnak, amilyennel használod – kb egyik mikrokozmosz a másiknak, amelyek közül az egyik ráadásul kitüntetett – és) arra keresünk választ, hogy noha képzeteim, “érzéseim, talán elmondhatóak, de elmondható -e az hogy milyen nekem-lenni?”, akkor a kérdés nehezen megválaszolható volta összefügg a kérdés nehezen definiálható tárgyával (mit értsünk azon, hogy “milyen nekem lenni”?
A föntiektől függetlenül gondolkodom az általad írtakról (a föntiek csak mintegy előzetesen jutottak eszembe).
október 3, 2008 @ 5:27 du. • válasz erre
A nárcizmus az alkotás belső féke és a pusztítás motorja.
– akkor mennek a süllyesztőbe. Erre is tudnék példát mondani. Meg arra is, hogy az egész kóceráj megy a túróba, de ez túl negatív szcenárió.
Ha jól értettem az Én egy kint s bent megvalósuló projekt. Egy olyan belső projekt, ami meghatározza a külső projekteket. Ha az Én kivitelezése túlságosan narcisztikusra sikeredik, akkor ez a narcisztikus Én az egész benne lévő energiát csak magára akarja fordítni, ami rajta kívül van azt pusztulásra ítéli. A környezet persze lázad a parazita ellen, de erről ő semmit se tud, ezzel egy pillanatra sem szembesül, hiszen, akármit mutat is a tükör, ő csak a saját szépségét látja. Különben is a környezet azért van, hogy őt ünnepelje. Aztán tovább megy, őt csak a pusztítandó gonosz nem ünnepli. És ezen a ponton hajlandó energiát megvonni szeretett Én-jétől. Pusztítja a neki nem parádézó gonoszt.
Ez a csak magával foglalkozó Én alkalmatlan teremtésre. A kristálypalotáról beszél, de mindenki tudja, egy tyúkólat se tud összehozni. Az ok egyszerű és kiiktathatatlan. Még ha vannak is kvalitásai egyszerűen nem bír energiát fordítani az önmagán kívüli dolgokra. A vicc, hogy mindettől függetlenül az ilyen alakok szép karriert futhatnak be. Sőt vannak időszakok, amelyek tálcán kínálják nekik a karriert. És nem csak az Arbaton suhannak luxus limuzinokban. Erre számolatlanul mondhatnék példát. Így van ez mindaddig, amíg nincs valós teljesítményigény velük, vagy csoportjukkal szemben. Ha ez bekövetkezik – mert jön a reneszánsz
október 3, 2008 @ 5:31 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#18):
Megmondanád mit értesz nagyjából (azon a) nárcizumuson, ami “az alkotás belső féke és a pusztítás motorja”; és mi az, ami nem nárcizmus (és eszerint az alkotás belső motorja, és a busztítás féke)?
Csak azért kérdezem, mert azt sejtem (mint az már az 1. kommentben is írtam, hogy valójában talán önmagunkkkal csatázva) a kersztény hagyomány romantika által a nemes önzetlenség és a rút önzés közötti – nem biztos hogy helyénvaló – distinkcióját védjük.
október 3, 2008 @ 5:42 du. • válasz erre
Hát, hogy őszinte legyek Erik, amit e mondat alá írtam. De majd sztoriba ágyazva is elmondom. Ha lesz még rá idő.