Az irigy
Az irigység színe a sárga. Szerve az epe. Kétféle irigység van. Az egyik féle irigység a másik ember ellen irányul, aki szebb, okosabb, sikeresebb, gazdagabb mint az, aki őt irigyli. Jago így irigyelte Othellót. Shakespeare azonban csavart az irigységen, mert belekeverte a csoportközi viszonyt is. A fehér irigyli a feketét. A kollektív irigység neve a ressentiment. Pusztító vihar ez, mely nem kímél senkit, aki útjába kerül. Kontrollálhatatlan, szabályozhatatlan. Persze nem lehet mindenki győztes. Kellene egy Vesztesek Akadémiája.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg, vagy csak abban az esetben, ha írójuk újra elküldi azt a Dühöngőbe (vagy a felület jobb oldalán, de csak a Dühöngő és a Magasztaló között találhatóak közül valamelyik másik, általa választott rovatba).
A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) a kommment megjelenése (és csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirat) jelzi. El nem fogadást értelemszerűen az, hogy nem jelenik meg. Minderről valamivel bővebben itt olvashatnak.
Címkék: csoportlélektan, gyilkos indulat, Jago, lincselés, orgyilkos, Othello, ressentiment, társadalomlélektan, tömeglélektan
december 8, 2010 @ 11:48 du. • válasz erre
“…ressentiment embere nem őszinte, nem is naiv, és még önmagával szemben sem becsületes és őszinte. Kancsal a lelke; szelleme kedveli a búvóhelyeket, a kitérőket, a köntörfalazást, a kiskapukat, minden rejtőzködő dolog az ő világára, az ő biztonságára, az ő vigaszára utal. Ért a hallgatáshoz, semmit sem felejt el, tud várni, tudja magát átmenetileg becsmérelni és ért a megalázkodáshoz is…” /Nietzsche/
december 9, 2010 @ 8:07 de. • válasz erre
Életünk az ügyeiket megoldani nem tudó, ijedt reményvesztettekkel terhes, akikben dolgozik a ressentiment. Nekik nem a lehetőség, hanem a megvalósulatlan tökéletessége a vonzó. Sőt maga a megvalósulhatatlan tökéletesség. Giccs és ábrándos vegetálás. És hát a megvalósultat, az életet pótló büntetés! A bosszú! Ez édes bírna lenni, de nagyon. Csukjuk le, akasszuk fel! Vegyük el! Neki nem jár! A büntetés a tehetetlenek bónusza. Váratlan-e, ha azt találom mondani, hogy ressintement, nem csak az egyént, de a csoportot is a feladatokat megkerülő, öncsalásos pályákra löki. A ressentiment emberének a csoportja béna, az se képes alkotásra, az is hol mereng, hol balhézik! Miről? Mindegy. Mi ellen? Mindegy. Neki, joga van a „non coronat a köbön”-höz! Joga van! Mert már megbűnhődte! Mert jár neki! Neki jár! Tessék, megérteni! Csirkefogók és gengszternek állt papok küldenek aztán ehhez jópofa érdekideológiákat. Reváns! Reváns! Közben a közösség előtt a feladatok ott állnak árván, gazdátlanul. Út a süllyesztőbe.
december 9, 2010 @ 11:03 de. • válasz erre
Talán Shakespeare nem csavart egyet (az irigység következményeinek drámai leírásán), hanem leírta azt a kanyart, amelyen az irigység (talán nem csavarodik, hanem) részben csoportközi viszonyként összegződik, részben és ezáltal új csoportot hoz létre. Az új csoportban az addigi második (vagy épp a sokadik, de a Shakespeare által leírt esetben az addigi második Jago lesz első, az első pedig kizáródik (csoporton kívüli lesz).
Mindez azonban Shakespeare leírása szerint (és valószínűleg ebben is igaza van) nem egyszerűen egy (tetszőleges) csoportban zajlik le, hanem olyan csoportban, ami egy nagyobb csoport alrendszereként (is) funkcionál.
Azt gyanítom, hogy ebben az esetben a csoportlélektan(i mechanizmus) és a tömeglélektan(i mechanizmus) nem közvetlenül egymással összekapcsolódó (és mutatis mutandis elvileg többé-kevésbé egymásból, ha nem is levezethető, de magyarázható) szemei a láncnak, hanem kettőjüket az köti össze, amit társadalom lélektannak nevezhetünk:
Jago (individuál pszichológiai eredetű) gyilkos indulata irigységgé finomodik (az irigység kerülő útját találhatja meg), ami csak olyan alrendszerként működő törvényes csoportban lehetséges, ahol a(z or)gyilkosság már nem legitim.
Jagó ebben a (törvényre alapozott) legitimitás mentén működő (társadalom lélektani) mechanizmusban találja meg azokat a(z individuál pszichológiai) kapcsolókat, amelyek egy olyan tömeglélektani mechanizmust indítanak be, ami (az orgyilkosság tömeglélektani megfelelőjéhez) (Othello meg)lincselés(é)hez vezetne, ez azonban csak (majdnem mester)műve egyik fele.
Az általa, Jago generált lincshangulathoz olyan (mások számára véletlennek/értelmetlennek látszó) elemeket szervez, amelyek törvényes formát rendelnek Jago (és általa generált módon mások lincshangulattá transzformált) gyilkos indulatához.
Jago műve sikerül, és tökéletes(en működik)!
Más kérdés, hogy Shakespeare (naivitásból, de ezt épp róla elég nehéz feltételezni, így azután valószínűleg ) a Lucifer által kárhoztatott (sőt aljasnak vélt) okból egy olyan esetet írt meg, amiben a fentebb általam leírt mechanizmus ugyan hibátlanul, de (csak a működésbe hozója szándékához képest!) egy hajszálnyival eltérő iránnyal működik.
Pont Othello ússza meg, és Jagót is elkapja a gépszíj…
Kétségtelen, hogy az addig remekmű így némi “aki másnak vermet ás” (Lucifer által okkal kárhoztatott hamis papok által generált erkölcsösködő) népi bölcsességre emlékeztető felhangot kap.
Ezért azonban ne kárhoztassuk Shakespearet! – egyrészt ilyesmi is meg-megesik (nemcsak ritkán, de egyre ritkábban).
Másrészt Shakespeare a piacról élt, és az ő korában még ilyen (a jó, ha nem diadalmaskodik, és nem is nyeri el a jutalmát mesékre, de legalább a gonosz megbűnhődik típusú) (nyilván a papok generálta) ostobaságokra volt kereslet.
Azóta viszont – a felvilágosodásnak is köszönhetően – sokat javult a helyzet. Az ilyen ostoba tanmesék iránti kereslet határozottan csökken. – Istennek legyen (és az ember mind felvilágosultabb szellemének) hála!
december 9, 2010 @ 3:10 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Nagyon jó, és elgondolkodtató, ha nem is hibátlan,
amit írtál, ezért is gondolkodtam eddig a válaszon (és előtte tisztáztam, amivel a bejegyzéssel nem értek egyet).
Tehát nem hibakatalógusként (hanem általam) pontosítandó(nak) vélt pontokként:
1/ Elnagyoltnak, és pontatlansághoz vezetőnek gondolom, hogy vagyunk mi (a ressentiment mentesek) és vannak az ügyetlenek, akik számunkra terhesek. Legfeljebb fokozati különbséget vélek az emberek között állíthatónak nem ressentiment létét, hanem csak a mértékét illetően.
Álláspontom szerint az én “ideáltípus”, ahogyan az ő(k) is csak (csak a gondolkodásunkban létező!) ideáltípus(ok), a valóság a kettő közötti (Te-ként ismerős) átmenetekből áll.
2/ Tehát és a fentiekből következően a giccs is és a vegetális is közös sajátunk, (és nem meglétük, vagy hiányuk által) csak a mértékükben különbözünk.
3/ A büntetés és a bosszú (talán, sőt valószínűleg) egy tőről fakadnak, de épp azáltal és nagyjából annak mértékében különböznek, ami a giccset a nem giccstől elválasztja (a szentimentalizmus megléte, illetve hiánya által). A büntetés giccses a bosszú (nagyon) kevéssé szentimentális. Elsődlegesen nem az).
A bosszú már nem (annyira) a tehetetlenség megnyilvánulása (ahogy már az autoagresszió sem egészen az, hanem az agresszió külsővé – lelkiből testivé – válásának a kezdőpontja. Talán).
4/ Azzal, hogy (főleg csak) mereng és (főként legfeljebb) balhézik egyetértek, de azzal nagyon nem, hogy csak (és kizárólag mereng és balhézik, mert akkor gyakran véres valóság helyett bohózat lenne a ressentiment következménye. Annak véljük, és röhögünk rajta egészen addig, amíg arcunkra nem fagy – és csak jó esetben a – röhögés).
5/ A “csirkefogókkal” egy majdnem (vagy akár egy majdnem teljesen összetett) előtaggal a “gengszternek állt papokkal” (egy ugyanilyen szerkezetű előtaggal, és) egy is utótaggal történő kiegészítéssel (és kiegészítés után) értek egyet (akkor viszont annyira, hogy azzal is kiegészítem, hogy minél őszintébb hittel, azaz mennél jobban elhiszik, amit féltudatosan elhitetni akarnak, annál inkább – nem a süllyesztőbe, de – lefelé vezet az út).