Barbárok, magyarok
Erdélyi diáktól kaptam egy szakdolgozatot, hogy olvassam el és véleményezzem. A szakdolgozat a machiavellizmusról szól, nagyon érdekes és figyelemreméltó, különösen az a törekvés, hogy a szerző hasznosítja az evolúciós szemléletet, s a biológiai szempontból felfogott férfi-nő viszonyba ágyazza a machiavellizmusként azonosított gondolkodásmódot, melynek nem a szelídség, az őszinteség és a visszafogottság a sajátja. Mivel három nemzeti csoportból toborzott személyeket hasonlít össze, a dolgozat egy ponton jellemzi a magyar társadalmat is, azt állítván, hogy „tradicionálisan nem individualista ország”. Ez az állítás Romániára biztosan igaz, beleértve Erdélyt is, de a töröknek hajdan szállást adó mai Csonka-Magyarországra biztosan nem áll. Minden bajunk forrása nemzetközileg is páratlan mérvű individualizmusunk, mely a legkisebb falutól a legnagyobb hatalmú minisztériumig áthatja a magyar élet minden izét és porcikáját. Az individualizmus, szigorúbb néven nevezve a barbarizmus adja a magyarság kulturális antropológiai megértésének kulcsát. Mit gondoltok erről?
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
január 23, 2009 @ 11:09 de. • válasz erre
Hát az individualizmust barbarizmusnak nevezni – számomra elég érdekes.
Az lenne?
január 23, 2009 @ 11:33 de. • válasz erre
Egyéni – másokétól megkülönböztethető célok kijelölése-, követése-, és megvalósításaként vitathatatlanul sok szépnek, és nemesnek (egyáltalán a – sokszínűség/változatosság értelmében vett – gazdagodás) forrása.
Talán ha az intenciót (az individulitás, és az individualizáció célját is) tekintetbne kezdjük venni, egy a barbár tömeg/mindenképpen értékes egyéniség primitív kettősségénél árnyaltabb képhez juthatunk (esetleg) el.
Azt sejtem most, hogy a győzelem/győztesnek lenni barbár cél, a kiűnés, kitűnőség jóval kevésbé.
A győzelem és a kitűnés talán azáltal különbözethető meg, hogy ez első (célként) negligálja a szabályokat, az utóbbi kevésbé (mert ne legyenek illúzóink, maguk a szabályok is változnak. Tehát nem barbár esetben maga a szabálysértés – módja? – is szabállyá válik) (ha Aristo másként nem gondolja).
Egy ilyen felfogás mellett magyarázható, hogy épp a (volt) hódoltsági területeken lenne különösen erős individualitás. A győzelem ilyen helyeken első közelítésben a puszta túlélés, csak éppen ez könnyen olyan érzettorzuláshoz vezet, hogy egy klasszikus poarafrázist idézve, könnyen megeshet, hogy “hol sírjaink domborulnak, unokáink felborulnak”. Rögzülhet az élet/halál harc mintázata, és olyankor is előjöhet, amikor másoknak már rég másról van szó, vagy épp eleve nem arról van szó: vö: “ha egy magyar utánad megy be a forgóajtón, garantált, hogy előtted jön ki”. (Vagy amit Joe Eszterhas idéz, mint büféfeliratot Hollywoodban: “ha magyar vagy, akkor is fizetned kell a levesért”.)
Ez, az innen eredeztethgető elbarbárosodás akár az öngyilkosságok magas számával is összefüggésbe hozható, mint “végső megoldás”, a vereség utolsó elkereülési módja, ha legalább én győzöm le magam… Ellenség már sehol, a “megoldás” meg maradt…
január 23, 2009 @ 11:46 de. • válasz erre
Csepeli György – most ilyen komolyan – igazságai, keserű igazságok. A mostani, nevezetesen, hogy az üres individualizmus szigorúbb néven nevezve a barbarizmus adja a magyarság kulturális antropológiai megértésének – és teszem hozzá mai vergődésének – kulcsát is ilyen keserű igazság. Ha van, aki ebben kételkedik azt akár végig is vezethetjük mondjuk a magyarság elmúlt ötszáz éves történetén. De ennek önmagában nem látnám sok értelmét, ebből a vezetett nem tanulna, hanem, mert a pusztán mélybe vetni testét nem tudja, felakasztaná magát. A keserű igazsággal nem lehet magára hagyni a magyart. Ráadásul itt nincs is vége a történetnek. Én az identitásunk felépítésében, újraépítésében látnám a megoldást. (Ez bizony közösségi feladat.) A múlttal nem, mint trenddel vacakolnék – amit bizony a jóindulatú konzervatívjaink hol ünnepelve, hol elborzadva megtesznek – hanem a hagyományt készletnek tekinteném, amiből válogathatok, amiből építkezhetek. És ezt vidáman tenném, mert, ahogy mindenből lehet kalapács, úgy mindenből lehet malter.
január 23, 2009 @ 11:59 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#3):
Mi a feltételes mód oka, mi gátol nemes, sőt kitűnő tettedben?
január 23, 2009 @ 12:14 du. • válasz erre
Tulajdonképpen nem tudom. A gyufát így is, úgy is kihúzom, kihúzhatom.
január 23, 2009 @ 12:26 du. • válasz erre
Akkor meg egyrészt légy szi’, másrészt meg milyen gyufára, és miként történő kihúzására gondolsz?
január 23, 2009 @ 2:33 du. • válasz erre
Hankiss Elemeér a 80-as években írta le értékválasztási minták nemzetközi öszehasonlítása alapjén a “negatív modernizáció” jelenségét. Innen veszem a “barbár individualizmus”-t, melyről itt, meg másutt írok.
január 23, 2009 @ 3:27 du. • válasz erre
Érdekes és tanulságos is lenne, ha a múltban úgy válogathatnánk, mint tyúkanyó abban a bizonyos kendermagban. A helyzet ennél némileg bonyolultabb. Mindenek előtt ott van az az érdekes felismerés, miszerint a múlt – mi vagyunk. Az elmúlt eseményeknek nincs léte, a szó tulajdonképpeni értelmében nem léteznek, ami létezik az a fejünkben lévő képzet ezekről az eseményekről. Ennek figyelembevételével mondhatjuk tehát, hogy mindenképpen “válogatunk” a múlt eseményeiben, hiszen rengeteg olyan van közöttünk amiről nem tudunk, amit másképpen tudunk, mint ahogyan történt. Csakhogy semmi sem garantálja, sőt inkább minden ellene mond, annak hogy ez a “válogatás” szuverén döntésünk eredménye. Lehet válogatni sőt nem is lehet nem válogatni ezt a válogatást azonban valaki más végzi helyettünk, mi – jó részét – készen kapjuk. Lehet persze tanulni, változtatni az ismereteket, de a heideggeri hangoltság nem változik. Az általunk ismert történelmi “tények” összefüggéseinek milyensége – egyáltalán az összefüggések meglátása – ennek a kérdése. Lucifer barátunknak is van “történelme”, saját és külön bejáratú – az a sors mely úgy állítja őt elénk ahogyan most látjuk. A dolog története maga a dolog, jegyezte meg Hegel – igen helyesen. Tehát – a fentiekre tekintettel – inkább mondható, hogy nem én választom a történelmet, hanem a történelem választ engem, holott a történelem (is) – én vagyok, alany és tárgy, omega és alfa egyszerre.
Ami az individualizmust illet, szerintem az igaz. A véleményem ott tér el az előttem szólókétól, hogy ez nem biztos, hogy rossz dolog, legalábbis nem teljesen az. Ez volt az oka annak, hogy nálunk nem volt ájult öröm és imádat a kommunista és fasiszta vezérek iránt, hogy semmilyen hülye ideológiát nem vettünk komolyan a nyugat elmúlt száz évének divatos ideológiai kilengései – néhány holdkórostól és imposztortól eltekintve – a magyarok többségét csak röhögésre ingerelte. Minket már a vallásháborúk, melyek vérbe és pusztulásba taszították Európa nagy részét, elkerültek, mert nem volt kellő számú elmebeteg, akit annyira érdekelt volna a dolog. Nálunk nem volt inkvizíció ahogyan, falvakat városokat elnéptelenítve, egész Európában volt. Nálunk nem volt Szent Bertalan-éj és kristály éjszaka, nem azért mert jók vagyunk, hanem mert ahhoz túl individualisták vagyunk, hogy csapatostul garázdálkodjunk. Az olyan ájult ijedelemmel emlegetett 2006.-os ősz viccnek is kevés egy átlagos párizsi, vagy berlini szezonhoz, vagy akár mostani görögországi eseményekhez képest. És ennek az az oka, hogy ha te felvonulsz barátocskám akkor én nem, ha te belépsz én kilépek, ha te a-t mondasz én b-t. Csakazértis. Talán ezért is éltünk túl mindent, mert képtelenek voltunk a hősies és falkaszellemű népek kollektív öngyilkosságára.
Ne felejtsük el, hogy az individualizmus: úri tulajdonság. A magyar úri nép volt, mindig is, részben ezért gyűlölnek bennünket a környező, kollektivista szláv népek. “Odi profanum vulgus” – mondja Horatius és mondja minden magyar, a legalacsonyabban álló is. Amiért a pogánylázadások fékezhetetlenségével és elszántságával harcolni tudtunk az a függetlenség volt, minden individualizmus alapja, egyedül ezért voltunk hajlandók feladni az individualizmusunkat 48-49.-be. Persze ezért azután nem is megy nekünk a modernitás, amely hangyaszorgalmú, fegyelmezett, alkalmazkodó rabszolgák tömegeit igényli a mindenható és uniform technika kiszolgálásához. megítélés kérdése, hogy sírunk vagy meghatódunk az “Ugocsa non cornat”-szerű anekdotákon. Nem tehetek róla, de nekem ez bizony szimpatikus. Polgárosulni kívánó honfitársainkban ez bizonyára megütközést kelt, a polgári erények közösségi erények, eredetük az “Ora et labora” protestáns erényeiben fogantak, hogy jön ide Koppány, vagy Ajtony? A dzsentri? Az individualista, az úri Magyarország – mely részben illúzió volt kétségtelenül – itt kísért közöttünk.
január 23, 2009 @ 3:28 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
“Hankiss Elemér szerint a “negatív modernizáció” a jellemzõ erre a térségre, mert- csak a nyers individualizmust és a centrum fogyasztási szokásait vettük át, de nem vettük át a teljesítményelvet.”
január 23, 2009 @ 3:52 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#8):
Az első bekezdésedben írottakra azt mondanám, hogy nagyjából. “Csak” nagyjából, mert Te leglább olyan jól tudod, mint én, hogy ami heideggeri magaslatból néztve hangoltság, az személyenként – nem olyan magaslatból szemlélve jelentősen – változik, ha nem így lenne, akkor egyrészt nyilván nem írnál erre a blogra, ha pedig mégis írnál, de a különbség jelentéktelen lenne, akkor mindenkinek csak annyit írnál, hogy “egyetértek”.
és nemcsak ennyit. 
Szerencsére írsz,
A második bekezdésben írottakkal jóval kevésbé tudok egyetérteni. A magyr nép Rákosi imádatának mértékét és ráadásul jelentősen eltérőúnek minősíteni a lemngyel nép Gomulka, vagy a németek (1953-as) Ulbricht (volt ott egyáltalán a főnök akkor?) imádatától, vagy annak őszinteségétől – számomra nem megyőző. Ennél is kevésbé, hogy mindezt a mi speciális individualizmusunkból véled levezethetően. Amiként 1944-et “sem van” hajlamom komolytalannak tenkinteni. Amiként tartok attól is, hogy a vallásháborúk viszontagságától főként a török hódoltság, és annak veszélye “óvott meg bennünket”. OK, az erdélyi türelmi rendeletek, de annak felvetésére a központi hatalom gyengeségére, és (szerintem főként csak ebből táplálkozó) “bölcsességére” hivatkoznék.
A harmadik bekezdésben írottakat, különösen Vata, vagy épp Koppány horatiusi ihletettségét, erős túlzásnak vélem.
január 23, 2009 @ 4:01 du. • válasz erre
Nem tekinthető kutatási alapműnek: Soha nem érjük utol Európa fejlett felét.
Ebben is inkább Aristo okfejtése bizonyul abból a szempontból, h nem a individualizmussal van a gond. A probléma oka inkább az, h a csoportérdekek figyelembevétele nem érvényesül.
Persze elsőre ez két ellentétes dolognak tűnik, de korántsem 1 összegű játéknak tekinthető, az északi és főként protestáns országok kultúrájában megfigyelhető h mindkét tényező értéke magas, tehát nem zárja ki a csoportérdek érvényesülése a egyéni érdekekét.
Miért lenne jobb, ha az egyéni érdekek helyett a közösségit helyeznénk előnyben?
sok roma közösség problémája ez, ott nem érvényesül olykor kellőképpen az egyéni érdek, de az átlag magyar csoportérdek érvényesülési szintjénél sokkal magasabb közösségekben élnek.
- Talán kezdjük ott, az én érdekem, h a csoport érdeke is érvényesüljön?
- Talán a csoport érdek is, h én érvényesüljek?
január 23, 2009 @ 5:39 du. • válasz erre
Nos, az, hogy a múltból szemezgetve össze lehet hozni egy identitást, ahhoz Aristo bátyám 8-as bejegyzését követően nem férhet kétség. Úgy megcsinálta, hogy csuhaj! Esetleg olyan jávorpalisan ripityom! Ugyanezt kell csinálni, csak hasznosan. Be kell mutatni, hogy a magyar paraszt szorgalmas, tud kooperálni, tanulni, lásd TSZ melléküzemág, háztáji, agrárértelmiség. A parasztságnak voltak sikerei, ha nem is rettegtek tőlük, mint kalandozó őseiktől, de volt tekintélyük a világban. Rá kell mutatni, hogy a magyar hivatalnoki kar nem csak korrupcióra képes, hanem önálló munkára is, emlékezni kell olyan időkre, amikor nem adták albérletbe a jogszabályalkotást, hanem csoportteljesítményként megcsinálták, amikor hatékonyan válaszoltak a kihívásokra stb. (Az egész 87-es adóreformban nem volt annyi hiba, mint idén az áfa törvénybe.) Ebben ugyanúgy lehet hinni, mint az előző másikban. A különbség csak annyi, hogy ennek van értelme, ezt van értelme farigcsálni, csinosítgatni, mert öntudatot ad, stb.
A példák tendenciózusak – de nem tendenciózusabbak, mint a többi! – azt kívántam jelezni, hogy mindenből lehetne építkezni. Persze nem ezt fogják látni benne, hanem jön a gyufa kihúzás és én leszek Szamuely ultra liberális unokája. Egy vicc. Egy rossz vicc.
Azt meg tényleg el kéne már felejteni, hogy a közösség az egyenlő a mámoros csürhével, vagy a kényszerszervezetekkel.
január 23, 2009 @ 6:02 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#12):
Jávor Pál hégeliánus is volt? – ezt nem is tudtam. Nahát!
El lehetni éppen el lehetne felejteni, (“hogy a közösség az egyenlő a mámoros csürhével, vagy a kényszerszervezetekkel“) de nem hiszem, hogy okosabb lennék tőle. Nemcsak azért mert azt, hogy = senki sem állította, tehát nincs mit elfelejtenem. (A szalonspicc, még OK? Vagy néha bebaszni is szabad? Nyilvánosan is, vagy szigorúan zárt körben, vagy egyáltalán nem?) Főként azért mert a mámor határának méricskélésénél kilátgástalanabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Még akkor sem, ha a csürhe és a közösség szétválasztását üdvözölném.
Amiként a kényszerszrvezetek közösségképző hatását sem szívesen mellőzném, ha épp gondolkodni van kedvem.
január 23, 2009 @ 6:50 du. • válasz erre
Erik! A 8-ban le van írva a dicső múlt, mint a magyar individualizmus terméke. Az nincs odaírva, hogy a pimf csoportminőségek miatt pimf teljesítmények születtek, hogy ez az individualizmus nem a gazdag, hanem az elhanyagolt, magányos ember individualizmusa. Arról se szól a fáma, hogy ez az üres individualizmus bizony a fejlődés, a konszolidáció ellehetetlenülésének szomorú következménye, hogy ez a szomorú következmény ma is itt van. Le is íródott az általad jelzett Hankiss dolgozatban. Az van mondva, hogy az individualizmus megmentett a vallásháborúktól, az inkvizíciótól és a kristályéjszakától, a borzalmas közösségi cselekvésektől. Ez azt sugallja, hogy a közösségi cselekvés az a kényszerszervezeteken belüli cselekvés, vagy a csürhévé züllesztett emberek cselekvése. De ilyet hála a jó istennek nem csinál az úri magyar. Vagy csak ritkán „ezért is éltünk túl mindent, mert képtelenek voltunk a hősies és falkaszellemű népek kollektív öngyilkosságára.”
A szöveg egyébként zseniálisan van megfogalmazva. Oda vagyok érte. De egy betűjével se értek egyet. Ettől függetlenül remek.
január 23, 2009 @ 7:00 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
Köszönöm, így értem.
Azt hiszem, nem véletlenül volt/van annyi kiváló koponyánk. Az élet minden területén. A magyar kalandot kereső és szerető típus. Individualista. Talán azért is van annyi gond mostanában, mert tisztelt vezetőink megpróbálják ránk erőltetni a globalizációnak nevezett egyen-gondolkodást, egyen-érzést, egyen-életmódot, egyen-produktivitást.
Visszafelé megy a világ, nem előre.
Rovarosodunk. Kezd a bolygó affelé alakulni, hogy egypár kézben összpontosuljon a pénz, a hatalom, az irányítás. Hangyakirálynők és az ő szorgos dolgozói. Nem az indivaidualitással van a baj, mert az fejlettebb forma. A baj azzal van, hogy a világ megy visszafelé. Vezetőink pedig megpróbálják kiszolgálni a hangyakirálynőt.
Szürke massza, vagy önállóan gondolkodni és tenni is kész ember?
Ha barbárság, vállalom: barbár vagyok.
január 23, 2009 @ 9:07 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#14):
Persze, olvastam is, írtam is, hogy nem OK, de pont az ellenkezője sem.
január 24, 2009 @ 9:15 de. • válasz erre
Sokkal nagyobb felzúdulást vártam. öregszem.:)
Van itt valami, valami ami már hosszabb ideje nem hagy nyugodni. Nem csak az itt jelenlévők, az ide idézett Hankiss, hanem rengeteg más, tisztességes és okos ember gondolkodásában folytonosan visszaköszön valamiféle búsongás ( ami egyébként magyar átok szerintük, ha nem ők csinálják) afölött, hogy mi, magyarok nem “haladunk”, nem felelünk meg az “elvárásoknak”, nem alkalmazkodunk a megváltozott világhoz. Lemaradunk. Ezt nagyon határozottan állítják, mi több, biztosak benne, afféle konszenzuális igazság közöttük. E határozott vélekedéshez képest jóval homályosabb, hogy tulajdonképpen mi is az, amiről lemaradni látszunk, hová kéne felzárkózni és ami égképp homályban marad: miért is lenne ez jó nekünk, ha “felzárkóznánk”, “fejlődnénk”, “alkalmazkodnánk”? Nincs válasz arra sem, hogy miképpen kéne ezt csinálni, mennyire rögös, mennyi lemondással járna az az út, amerre menni kéne. Ha csak egy kicsit is komolyan vesszük a gondolkodást, mint feladatot, nem mehetünk el szó nélkül ezen kérdések mellett.
Hogy végiggondoljuk a fenti dilemmát, mindenek előtt azt kéne megvizsgálni, mire is alapozzák e bölcs férfiak lesújtó véleményüket? Két, eltérő irányú érv-rendszerrel találkozunk. Az egyik abból indul ki, hogy gazdaságilag vagyunk elmaradva, ennek igen erős – napjainkban szinte megdönthetetlennek látszó – számszerű érvei vannak, a sokat emlegetett GDP, korunk szent Grálja, a “fejlődés” mértéke és értéke, a győzelem vagy kudarc biztos megítélője. Csakhogy. Úgy tűnik ebben igazán és szinte kizárólag a távol-keleti országok sikeresek, mint Kína, vagy Dél-Korea, akik rendre felülmúlják bármely nyugati országot, a klasszikussal szólva: nem kicsit, nagyon. Mármost, lehet én egy anarchista vagyok, de megmondom őszintén, nem szeretnék a Samsung összeszerelő-szalagja mellett dolgozni, egy marék rizsért Dél-Koreában, igazából nem csak ott, de itt Magyarországon sem, sőt, itt még kevésbé. Ha Dél-Koreában élnék, nyilván, dél-koreai lennék és kevésbé bántana – talán – hogy ugyan azt a mozdulatot kell ismételgetnem milliószor napjában. Komoly formában el kell gondolkodni azon, hogy ha fejletlenségünk, lemaradottságunknak ez az alternatívája, ez áll szemben vele, akkor vajon megéri -e “fejlettnek” lenni?
A másik érvelési-irány azt veszi alapul, hogy rosszul élünk. Felmérésekre hivatkozik, miszerint a magyar pesszimista, kiábrándult és rosszkedvű, olyannyira, hogy mint olvasom – ó irgalom anyja ne hagyj el – már az EU-ban sem hiszünk, nem örülünk neki felhőtlenül, boldog arccal, ahogyan kéne. Ilyen iszonyatosan rossz a lelki állapotunk, ettől még engem is elhagy a lélek. Ide jutottunk. Már az EU-t sem. Szörnyű. Bár, mondhatnánk, hogy a modernitás alapját képező kétkedésben élen járni, vajon nem a modernizáció, a modernség jele -e? De félre ezzel. Kétségtelen és napi tapasztalat, hogy majd mindenki rosszul érzi magát és erre jó oka van. Mi vajon ez az ok? Ha megkérdezzük 100 honfitársunkat, hogy vajon mi baja van, 90 azt válaszolja, hogy nincs elég pénze, ebből kifolyólag nem tudja mindazon kívánatos dolgokat – autó, plazmatévé – megszerezni magának, melyekre szüksége lenne, tehát ismét ott állunk a GDP-nél. Úgy tűnik tehát, a két érvelés tulajdonképpen egy, kevés időt töltünk a szerelő-szalag mellett. Felzárkózni tehát valójában azt jelenti, hogy valamiképpen dél- koreaivá kéne válnunk. Bár a bennünk rejlő ázsiai gének ebben valamiképpen segítenének mégsem valószínű, hogy sikerülhet. Az a benyomásom, hogy frusztrációnk és sikertelenségünk oka az, hogy valami olyant szeretnénk elérni, ami eleve reménytelen, ami nem sikerülhet és mi magunk vagyunk az okai, mikor ezt célként kitűzzük. De miért teszünk ilyet? Miért kergetjük a délibábot? Nos azért mert mindenki azt mondja, hogy ez a délibáb a valóság, maga a mennyország. Polgárosodott-iparosodott- modernizált honfitársaink vagy 200 éve, a reform-kor óta, nem fáradnak ostorozni bennünket, tunyának és maradinak nevezni, hogy nem követjük a fejlett nyugatot, balkániak vagyunk (ázsiait már – a GDP-ügy okán – nem mondanak, pedig mekkora divat volt…) lemaradunk és katasztrófa lesz. Nem lesz plazmatévé, bezárnak a plázák, még a Tesco is elhagy bennünket, vagy mit tudom én, de szörnyű lesz. Nos úgy tűnik emiatt lettünk azután frusztráltak. Azt mondják biztos kiváltója az ügyetlenségnek és depressziónak, ha az eleve balkezes gyereket rákényszerítik a jobbkezességre. Valami ilyen törtét és történik velünk is. A tetejében, ez már nem is annyira jó példa, amit követtetni kívánnak velünk, minden tele van a gazdasági válság kapcsán a paradigma váltás szükségességével. Mintha olyan szekér után futnánk, amely már régen a szakadékban van.
január 24, 2009 @ 10:33 de. • válasz erre
Hát ez nem nehéz kérdés. Réges-régen fiunk közölte, hogy ő eleget tanult, eleget adaptált, eleget innovált befejezte, mindenki kapja be. Nem pont így, de majdnem. Én mondtam neki, hogy a kapitalizmusban folyamatos az alulképzettek kizsákmányolása, ha ezt az utat választja, könnyen egy futószalag mellett találja magát, vagy a híd alatt. Szóval lehet, hogy ő fogja bekapni. Aztán voltak más orientáló megjegyzések is, de ez most tényleg nem érdekes. A lényeg az, hogy a történelemből nem lehet kiszállni, tudomásul kell venni, hogy ott mi történik. Nem azért kerül egy nép a futószalag mellé, mert jól csinálja a kapitalizmust, mert jól adaptálta, hanem mert rosszul. Esetleg most még rosszul. Aztán még egy megjegyzés a kínai csodatevő rabszolgák nagy növekedést produkálnak, de nem nagy értéket – gazdaságilag értem tudod, db*ár! – a teljesítményük sehol sincs, mondjuk egy lichtensteini munkáséhoz képest.
Aztán még egy és befejezem. A magyar középosztálynak, például nem az a fő baja, hogy nem vehet plazma tv-t, hanem hogy bizonytalanságban él. A bizonytalanság frusztrálja, ami egyre szembetűnőbben a negatív modernizáció terméke.
január 24, 2009 @ 11:11 de. • válasz erre
Pontosan erről beszéltem. A gyerek meg a “felnőtt”, aki tudja és aki nem. Ez a családban elmegy, hiszen a gyerek – a végén – nem nagyon tud mit csinálni, csakhogy kihez képest vagyunk mi gyerekek? Kitől tanuljunk? És mit? A “fejlett” nyugattól, amely éppen most készül saját kardjába dőlni, úgy hogy a markolatot a kínaiak tartják?
Hogy Lichtensteinben mit termelnek, termelnek -e egyáltalán valamit azt nem tudom. Tudomásom szerint ott főleg bankok és off-shore cégek vannak, amelyek pénzügyi válságot és adóelkerülést termelnek. Hogy ennek mennyi az értéke, azt könyvelő legyen a talpán aki megmondja.
A történelemmel nem lehet szembe menni. Ez kétségtelen. Egy baj van: honnan tudjuk, hogy merre megy? Így azután – társutasként is – könnyen szembetalálhatjuk magunkat vele. Továbbá, ha a jól és a rosszul sikerült “kapitalizmus” folytán egyaránt a futószalag mellett találjuk magunkat, akkor minek izgulni?
Kérdezem: minek a bizonytalanságában él a “magyar középosztály” – ha van olyan? Ha megnézed, a plazmatévé jövőbeni létének a bizonytalanságában, az pedig nem a “negatív”, hanem a predikátum nélküli modernizáció terméke.
január 24, 2009 @ 11:51 de. • válasz erre
Valóban nem lehet kiszállni a történelemből, de a történelem mi vagyunk. Rajtunk is áll, merre kanyarog.
Én csak egyet tudok, azt hogy ez így lesz igaz:
“Majd ha az ember kivágja az utolsó fát,
megmérgezi az utolsó folyó vizét,
kifogja az utolsó halat is,
akkor rádöbben, hogy a pénzt
nem lehet megenni.”
(Algonkin indián jóslat)
És ehhez képest magasról nem érdekel a produktivitást istenítő globalizmus, és az sem hogy megfeleljek egy totálisan ember és földellenes irányzatnak.
“harcolni” sok féleképpen lehet. A férfiak régen a nyílvesszőket tették a tegezükbe, mikor harcba indultak. Én a fakanalaimat kötöm a hátamra, és mindennap fölülök a lovamra, és teszem a dolgom. Sok ember meg tud változni, ha inspirációt kap, én ebben hiszek, és eszerint élek.