Behálózhatatlanul
Tegnap véget ért Nyiri Kristóf három napos konferenciája. Az Akadémia egyik legszebb terme, a Felolvasóterem adott hajlékot a záró szekciónak. A Vág partján árválkodó ködbe vesző várak képek tekintettek a résztvevőkre, akik a mobil kommunikáció okozta etikai problémákkal szembesültek. Palló Gábor az igazolhatatlan ám egyben elvethetetlen félelmekkel foglalkozott, melyeket a mobil technológia, a GMO vagy a klíma változás kapcsán valamennyien átélünk. A megoldást az etika pragmatikus irányában látta. Charles Ess nagy lélegzetű előadásban az új kommunikációs technológiák széles körű elterjedése és a társadalmi szervesülése nyomán keletkezett etikai dilemmákat vette sorra, melyekre a jelen magyar politikai élet történései kiváló illusztrációkat szolgáltathattak volna, ha Ess professzor és közönsége érdeklődött volna a jelen magyar politika iránt. Efféle érdeklődés körükben azonban nem mutatkozott. Az előadás Orwell és Huxley jóslatainak szembeállításával ért véget. Mindkét szerző egyet értett abban, hogy az új világban nem lesz semmi, amiért élni érdemes, s Orwell szerint emiatt az új világot nem fogjuk szeretni, Huxley szerint viszont igen. Úgy tűnik, az utóbbi jóslat fog beigazolódni. A magam eőadásában a blogomon 2006. áprilisa és 2008 júliusa között keletkezett névtelen hozzászólásokat elemeztem kvalitatív eszközökkel. Miközben beszéltem akkor jöttem rá, hogy jóval többről van szó. A névtelenség nem speciális eset, hanem az internet közvetítésével létrejött kommunikáció lényegi meghatározója, mely akkor is hat, ha azt hisszük, hogy nem vagyunk névtelenek, mint például ebben a szövegben, melynek írója én vagyok. De nem tudhatom meg soha, ki vagyok, mert nincs tükör, mely megmutatna engem vagy mást, lépjen be a chat room-okba, fórumokra, blogokra valódi névvel, álnévvel vagy név nélkül. Maradunk valamennyien a kibertér torzszülött törpéi, akiket sosem hívnak meg majd az infásnő születésnapjára, mert senki sem kíváncsi rájuk. De ha nem lépünk be a kibertérbe, akkor sem járunk jól. Minden, ami érdekes, az új világban történik, ott köttetnek az üzletek, ott születik a politikai győzelem (vö: Obama), ott kovácsolódik az új ember.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található.
szeptember 28, 2008 @ 12:22 du. • válasz erre
A bevezetőben említett névtelenséget (vagy egyik öszetevőjét)nevezhetjük szeméytelenségnek (vagy esetleg a névtelenséget a személytelenség részének tekinthetjük)?
Mert ha igen, a metakommunikáció hiányaa köznapokban megszokottnál érzelemmentesebbé, bizonyos értelemben racionálisabbá tenné ezt a kommunikációt.
Azért csak bizonyos értelemben, mert a köznapokban megszokott (metakommunikatív eszközökkel kifejezett) érzelmek hiánya ugyanakkor ezeknél elemibb (kontorollálatlanabb) érzések megjelenítésének (ha nem is feltétlenül nyitna utat, de) teremtene lehetőséget.
szeptember 28, 2008 @ 12:32 du. • válasz erre
Igen, a névtelenség a személytelenséghez vezető egyik út. A mindennapi érintkezésben a névtelenség nem teszi érvénytelenné a szerepeket, melyek szintén személytelenek, de éppen metakommunikatív jelzésekkel tesszük személyessé azokat. Kikacsintunk az álarcból, legyünk tanárok, rendőrök, orvosok, betegek stb. A kibertérben zajló kommunikációban nincs semmi, ami hitelesíthetne vagy hitelteleníthetne bennünket. Elveszünk benne. A névtelenség végleges, visszafordíthatatlan személytelenedéshez vezet, mely felszabadíthatja bennünk a legvadabb indulatokat, kiengedheti az elfojtások révén felhalmozódott energiákat. Kommunikálnunk egyszerre kell tárgyszinten és viszonyszinten. Erre a kibertér nem ad lehetőséget. A puszta információcsere persze lehetséges, de annak nincs exisztenciális eleme. Az csak a 2X2 józansága.
szeptember 28, 2008 @ 12:45 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#2):
Megkockáztatható, hogy a személyesség lenne az, ami a mindennapi érintkezésben (talán) moderálja a (személytelen) szerepeket?
a köznapiaknál közelibb – indulatoktól vezérelt, ettől kíméletlenebb) pontosítása (is) zajlanék? (A kollektívet azért használom, mert a kibertérben is létrejön az egyetértésnek, vagy az egyet nem értésének legalább a látszata, és ennek alapja mi más lenne, ha egyszer nem a személyes.)
A kibertérben pedig (sok más mellett) a szerephatárok (személytelen, ezért elemi – kollektívhez
Ráadásul a kibertér, nem a mindennapi érintkezés (munkamegosztástól úgy, ahogy formált) terének a direkt leképeződése, tehát az itteni, a kibrtérben levő szerepek eleve – és épp ettől – jóval bizonytalnabb, elmosodóttabb határúak, ami (talán nem is) olaj (hanem benzin) a (kollektív, mert minden személyben égő) tűzre.
szeptember 28, 2008 @ 1:21 du. • válasz erre
A könyvnyomtatás feltalálásakor is úgy gondolták, hogy elvesznek az addigi értékek. Valamelyest így is történt, de nem lettek újabbak?
Most talán a metakommunikáció hiánya teremthetne egy új nyilvánosságot, a józanság, a tárgyszerűség, az értelem a viszonylagos “érdekek nélküliség”, nyilvánosságát, amit a névtelenség éppen hogy támogatna. A szöveg, az írott szó a 2×2 józansága is képes létrehozni egyfajta személyességet. Talán a virtuális térben zajló kommunikáció még egy lehetőség az eszmecserére. Ezzel a lehetőségek gazdagodása jön létre, nem azok veszendőbe menése. A társas élet színterei megmaradnak. Talán azok is “szóhoz” jutnak, akik nem tudnak az egyéb nyilvánosságokban jelen lenni, ilyen-olyan okból. Ezek az okok nem biztos, hogy a negatív viszonyrendszert támogatóak lehetnek. Igen, az is igaz, hogy megjelenhetnek a kontrollálatlan érzések, de megteremtődnek ezek kanalizálásának módjai is.
A virtuális tér használata rajtunk múlik, hogy a rendelkezésre álló spontenaitás, (ami az élő beszélgetésekhez közelít) előnyként éljük-e meg, vagy hátrányként. Nem beszéd, de mégsem közlésre szánt szó, ami itt teremtődik. Köztes állapot, ami mégiscsak inkább lehetőséget teremt a meggondoltabb érvelésre, a gondolatok cseréjén át való kapcsolódásra.
szeptember 29, 2008 @ 8:13 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#4):
Mint Sztálin mondta, “ahol gyalulnak, ott hullik a forgács“?
Egyrészt persze, “a metakommunikáció hiánya teremthetne egy új nyilvánosságot, a józanság, a tárgyszerűség, az értelem a viszonylagos “érdekek nélküliség”, nyilvánosságát, amit a névtelenség éppen hogy támogatna“.
Másrészt: “a köznapokban megszokott (metakommunikatív eszközökkel kifejezett) érzelmek hiánya ugyanakkor ezeknél elemibb (kontorollálatlanabb) érzések megjelenítésének (ha nem is feltétlenül nyitna utat, de) teremtene lehetőséget“, és “A névtelenség végleges, visszafordíthatatlan személytelenedéshez vezet, mely felszabadíthatja bennünk a legvadabb indulatokat, kiengedheti az elfojtások révén felhalmozódott energiákat. Kommunikálnunk egyszerre kell tárgyszinten és viszonyszinten. Erre a kibertér nem ad lehetőséget“.
szeptember 29, 2008 @ 10:05 de. • válasz erre
A helyzet azért nem ennyire egyértelmű. Kétségtelenül van egyfajta “elszemélytelenedés”, van a metakommunikáció hiánya, ezek azonban felerősítik egy másikfajta, a metakommunikációhoz hasonló jelzésrendszer fontosságát, jelesül a stílusét. A “mit állít” és a “mit mond” különbségére gondolok itt. A mit állít az valóban a 2×2, a ráció. A “mit mond” erősen összefügg a “hogyan mondja” képzetével. Most nem kizárólag a “stílus maga az ember” közhelyére gondolok, hanem arra folyamatra, melynek során – ha sokat olvassuk valakinek a szövegeit – egyféle közeli, személyes viszony jön létre,hiszen az olvasás, valamiképpen interakció az író és olvasó között és ezen aktus katalizátora a stílus. Az értelem , a ráció szembe állítható az énnel, jól megkülönböztethető attól, hiszen az én számos más, irracionális vonást is hordoz, aligha különböztethető meg azonban az éntől, a teljes éntől az ízlés. Némi túlzással és filozófiai igényesség nélkül, talán állítható, hogy az ízlés maga az én. Az író személynek tulajdonított stílus pedig nem más, mint az író által használt, rá jellemző nyelvi fordulatok, a szóhasználat és az olvasó ízlésének egymásra hatása. Miután a stílusnak ilyen szubjektív tartalma van, óhatatlan valamiféle “csak nekem szóló” értelmezés, a kommunikáció egyedi, intim vonásának létrejötte. Szó sincs tehát valamiféle egymással beszélgető gépekről, puszta kognitivitásról. Bizonyos értelemben még a személytelenség is vitatható. Egymás véleményét, stílusát értékelve óhatatlanul valamiféle képzetünk alakul ki a másikról – és mi más egy másik ember ismerete,mint a róla alkotott képzetünk? Persze itt lehetetlen egy csomó tapasztalati referencia, nehéz, vagy lehetetlen meggyőződni a másikat jellemző ténybeli “igazságról”, de – gondoljunk bele – mennyire lehet ezen tények, munkahely, család, név, lakcím alapján egy embert megítélni?
Szerintem van tehát a netes kommunikációnak is, főleg ha hosszabb kifutású, tartós, “személyes” vonása, vagy ha nincs is “valójában” gondoskodunk róla, hogy legyen a fejünkben, ez bonyolult fejtegetések nélkül is belátható – egyszerűen ilyenek vagyunk.
szeptember 29, 2008 @ 10:12 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#6):
Hát persze!
Hogy erre nem gondoltam… 
Szerencsére megírtad, 
köszi.
de mielőtt kifejteném, megemészetem (amit írtál).
Ps: Mindazonáltal (és persze),
Ps2: Emésztés( végé)től még messze, de nem akarok kérődzővé (vissza?)változni:
Szóval, talán van az a folyamat, amit Csepeli Györggyel vázoltunk (1-3), de szemben tételezésünkkel nem korlátlan, hanem határa valahogy úgy (és most) képződhet azáltal, hogy amiként az (eredetileg hangos) olvasás (némává és ezáltal) belsővé vált, (talán! valami “belső írás” körvonalazódásával) a netet használók (pontosabban azon belül a blogolók és talán a chatelők is) valamennyivel közelítenek ahhoz az egzaktság minimumhoz, amit eddig “nyomdakész”-nek volt szokás nevezni.
szeptember 29, 2008 @ 10:35 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#6):
Szerintem is. Ez itt nem a kiüresedés negatív forradalma. Oldalak százai bizonyítják csak itt a blogon.
szeptember 29, 2008 @ 10:39 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#8):
Talán sem nem nagatív, sem nem pozitív, hanem mi tesszük ezzé, vagy azzá. ?
április 25, 2010 @ 8:40 de. • válasz erre
Véletlen, hogy e bejegyzés megszületése után ennyi idővel tévedtem (újra) ide.
Megérte, mert most megvilágosodott előttem egy KETTŐSSÉG, amely jelen van az interneten.
Egyfelől a rejtőzés, a névtelenség – a dezinhibíciós effektussal -, másfelől az akár szélsőségességik vitt, már-már a hétköznapi értelembe vett exhibicionizmus jelenvalóságát “élvezhetjük”.
(Döbbenetes élmény volt számomra, amikor Marian Cosma egyik-másik gyanúsítottjának képét az internetről – internetezés közben mutatták meg, vagy úgy, hogy monitor előtt ült az illető, vagy a saját iwiwes oldalán mutatta meg magát valamilyen erősport űzése közben.)