Beke Kata
A 70-es években írtam egyszer egy cikket. A 61-es villamos vonalán utaztam, s az egyes állomások nevén elmélázva történelmi traumáink kibeszéletlenségéről írtam. Beke Kata kedvesen és kritikusan hozzászólt a cikkhez, hiányolva, teljesen jogosan, a megfelelő történelem oktatást az iskolákban. Eljött a rendszerváltás, s belőle államtitkár lett, aki gyorsan lemondott, mihelyt beleütközött az első akadályba. Egy kisebbségek kutatásával foglalkozó közalapítvány kuratóriumában találkoztam vele személyesen, már a 90-es évek közepén. A közalapítványt hamarosan ellopták tőlünk, de ő megmaradt bennem. Felkészült, okos, empátiás volt mindig, s ami a legfontosabb, finom iróniával nézte a világot, mely lehetett volna az övé, de nem fogadta el olyannak, amilyen lett. Kívül maradt, miközben nagyon is bent volt mindenütt, ahol volt hit és lélek. Hirtelen halt meg.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.
április 26, 2011 @ 3:23 du. • válasz erre
Eltávozásának vesztesége azáltal is nő (és ezzel sorsa halála után is folytatódik, hogy nem lehet résztvevője egy olyan beszélgetésnek, ami lemondását (ebben a kommentban) az értelmiségi lét kereteihez való ragaszkodással véli magyarázhatónak, ami tiszteletreméltósága mellett nem, és elsősorban nem a politikai alkalmasság kérdését veti fel (amint azt tárgyalni szokás), hanem az értelmiségi lét kereteire kérdez rá egyrészt, másrészt az értelmiségi és a politikai létezés határának szakadék és/vagy fuzzy voltát feszegetné, ha a beszélgetés lefolytatható lenne.
Élesebben fogalmazva azt, hogy értelmes-e (és ha igen honnantól) a határ szakadékként való tételezése.