Család és politika
A család nem egy a társas színterek közül, hanem a legfontosabb, mintája mindegyik más társas színtérnek. Ha akarjuk, ha nem, legalábbis a nyugati kultúrában, anyánk Klütaimnesztra, apánk Agamemnon és ott leselkedik Aigoszthosz is. A család maga az ambivalencia, minden intenzív pozitív és negatív érzés ott gomolyog a szereplőkben, akiket a vérség, a közelség elszakíthatatlanul egymáshoz láncol. Nem meglepő, hogy sokan szabadulni akarnak ebből a viperafészekből (Mauriac), de nem tudnak. Ráadásul, a család nem pusztán életvilág, benne van a Rendszerben, mely folyamatosan hat rá. Mi, akik a családban élünk, egyfelől saját, családi eredetű elfojtásaink tudatlan áldozatai vagyunk, másfelől a családunk története és a történelem egybefonódása révén keletkezett hálóban vergődünk. Ez a kettős kötés okozza, hogy a politikai szereplőknek szembe kell kerülniük a nem politikai szférából származó, onnan táplálkozó indulatokkal, életmintákkal, melyek hordozói közvetlen hozzátartozóik. Ha a politikusok ezt fel is tudják dolgozni, családtagjaik nem feltétlenül képesek erre. A nyilvánosság előtt élvén, a politikusok efféle konfliktusai ideális anyagot képeznek ellenfeleik számára, akik persze hasonló hálókban vergődnek. Ez a szféra a politikai antropológia pszichológiai alvilága, mellyel nem könnyű együtt élni.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Címkék: Agamemnon, Aigiszthosz, család, Klütaimnésztra, Mauriac, politika, viperafészek
január 28, 2010 @ 11:47 de. • válasz erre
Megpróbálom. Valamire csak jó lesz. Az életvilág és a rendszer közötti harmóniát – nagyjából harmóniát – annak kell megteremtenie, aki nyakig ül az életvilágban, annak kötöttségeiben, ellenmondásosságában, aki az életvilág által gúzsba van kötve. Különösen, ha olyan az, az életvilág. Itt és most nem tudom milyen. Erre térjünk vissza. De a rendszer sem bánik a kesztyűs kézzel a szereplőkkel. Ott is ott a történelem, a kötöttség, az elszabadult, lefojtott indulatok. Miközben ott más a logika. De a célfüggvények is mások. A hűség / kötődés sem ugyanaz. Az egy másik világ. Mindenesetre a politikus az, aki így ettől szenved, akinek át kéne lépnie a saját árnyékán, hogy egyrészt ne szenvedjen, másrészt, hogy sikeres legyen. De azzal, ha átlép az árnyékán, az életvilágon kívülre, rendszeren kívülre? a semmibe lép, ott pedig nem lehet sikeres. Tehát valami olyat kéne megtennie, amit semmi sem motivál, és ha megteszi, pórul jár. Leszámítva, ha ajánlható egy olyan „átépítés” ami kezeli a problémát. Ha ajánlható.
január 28, 2010 @ 1:48 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Félek, hogy ahány élt, annyi életvilág, és bár ezek absztrahálhatóak (életvilággá), de ez rossz absztrakcióhoz, olyan üres általánossághoz vezet, mely az életvilágba tartozóknak/az életvilágot alkotóknak csak kisebb részére igaz (annyira, amennyire).
A rendszer ellentéteként pedig…
A Gemeinscaft Gesellschaft ellentétet is jóval használhatóbb megközelítésnek vélem. Abban az értelemben, hogy mindkettő (egymásra épülő) “rendszer”, csak a Gemeinschaft az a része a rendszernek, amelyekben a családi analógiák katalizálói, a Gesellschaft pedig az a(z erre épülő) része, amelyben a családi analógiák és megközelítések akadályozói a Rendszer működésének, és működtetésének.
A Gemeinscaftra és Gesellschaftra osztódó rendszeren kívül pedig nem életvilág van, hanem a fejlődéspszichológia által leírt módon kialakuló, és individuál pszichológiailag leírható emberek, akiknek megnyilvánulásai mentén és megnyilvánulásaitól a két egymásra épülő nagy alrendszer kisebb részrendszerei folyamatosan alakulnak (ki és át).
Egy harmadik (vagy sokadik) kérdés, hogy a kért alrendszer aránya is folyamatosan változik. A Gemeinschaft részaránya ha nem is lineárisan, de csökken, a Gemeinschafté, ha nem is lineárisan, de nő.
Még azt is megkockáztatom, hogy az ember (elvi/individuál pszichológiai szabadságfoka végtelen, a Gemeinschaft színterein rész rendszereiben durván, de maximum 50%, a Gesellschaftben kevesebb mint 50%.
A lottószámokat sajnos nem tudom.
január 28, 2010 @ 9:12 du. • válasz erre
Az ember genetikailag individuálisan jobban kötött annál, mint Lux sejtetni engedi. Nem lesz belőle pl. Mozart sosem, annyira nem lehet szabad. A szociológiai kötés is elég erős, még a Gesellschaft-ban is. Aki a kunyhóban született, az sokkal kisebb szabadságfokkal vág neki az életnek, mint aki palotában. Jó, ha 2-3 % szabadsága marad. De megmarad viszont a képzelet, az álmodozás meg a vágy. Radnóti a bori táborban éjszakánként hazarepült, míg véget nem vetett ennek a vircsaftnak Abdánál egy keretlegény. Ki volt a szabadabb?
január 29, 2010 @ 12:55 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#3):
Egyrészt persze. Másrészt abból indultam ki, hogy az individuumnak (ha eljut addig, hogy a mama kedvencéből és/vagy apja átkából – illetve és általában a kettő keverékéből azzá legyen) a szabadság 50%-a ugy adott, ahogyan Dosztojevszkij hósének, Kirillovnak adott. (És a végtelent módosítom is több mint/legalább 50%-ra.)
A Gemeinschaft, a családi skill(ek) ezt a kirillovi 50%-ot uralja (uralják), és ezzel csökkentik (legalább-közel ennyivel) a szabadság részt.
A Geselschaft (alkalmazkodás és ravaszság árán) elvileg a hatékonysághoz, és ezáltal a szabadság növekedéséhez vezet (mindaddig, amíg ezzel valaki csakugyan nem akar élni, tehát inkább potenciálisan), de jóval többen akarnak Napóleonok lenni, mint ahányan csakugyan azzá is lesznek (és nemcsak egy zárt osztályon), tehát az össz (az átlagos) szabadság (mennyisége) igencsak csökken. Ilyesmire gondoltam. Illetve amikor a fentebbieket írtam, még nem gondoltam, csak felderengett.
Mozart persze, valamivel innen, vagy túl Napóleonon.
január 30, 2010 @ 1:12 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#4):
Kicsit úgy éreztem, hogy a bejegyzést csak mániám az előző kommentemben részletezett pontosítására használtam, holott a három említett név és főként történetük szintúgy, legalább annyira a mániám (volt?).
Most végre a két mánia összekapcsolódott a fejembe, és összekapcsolódásuk abban összegezhető, hogy az egyik (családi) poklot, egy másik (tőle folyamatosan függetlenedő társadalmi) pokollal sikerült az évezredek során enyhíteni is, de ki is egészíteni.
A családi típusú poklot az inceszt tilalom betartásának kényszerűbbé tételével az erre alapozottan kiépülő főhatalom, és az azáltal, arra alapozottan (ki)teljesedő Gesellschaft enyhítette, aminek alapítója az említett Agamemnon.
Egyrészt azonban ennek, és a valóban neki örömet is okozó főhatalmának az árát előbb a családja fizette meg Iphigénia személyével, azután Trója, végül – ismét a család közvetítésével – és ugyan Aigiszthosz hathatós közreműködésével, de közvetlenül a kedves felesége, Klütaimnésztra által közvetlenül ő maga.
Megkockáztatható, legfeljebb majd korrigálom,
hogy mintha a nők biológiai okok miatt kezdettől kevésbé találnák a helyüket a Gesellschaftban, és vagy annak rombolóiként lépnek színre (mint Klütaimnésztra Iphigénia feláldozása előtt), vagy kisajátítják az árát, és a kisajátításra alapozottan pusztítanak, amihez olykor néhány, Aigisztosz utód, nagyon feminin – ebből gyaníthatóan látens homoszexualitásukkal kínlódó – csődör segítségét is igénybe veszik, akik ettől sem lesznek férfivá, csak még nyomorultabbá, és boldogtalanabbá. Asszonyok ura helyett, azok szolgája: kövületek az emberré válás hajnaláról.