A kudarc kultúrája
Amennyire nem tanácsolnám senkinek, hogy Magyarországon magashegységi vagy tengerészeti kutatásokat folytasson, annyira ajánlatosak a kudarccal kapcsolatos szociálpszichológiai kutakodások e földön. Az itt élők világát a kudarc mélyen áthatja, életüknek nincs olyan mozzanata, melyet ne hatna át az eljövendő, eljött vagy éppen zajló kudarc tudata. Nem mintha a kudarc kiiktatható volna az életből. Hiszen a halál eleve árnyékot vet a sikertudatra, s akkor még nem beszéltünk a balesetekről, katasztrófákról, betegségekről és sok más nyomorúságról. A magyarok kudarchoz való viszonya abban különleges, hogy kizárja a siker örömét, s az igényszintet a kudarchoz rögzítve, a kudarcban leli meg az öröm forrását. Ez persze bevallhatatlan és kimondhatatlan, miáltal kommunikációképtelenség jön létre, amit a magyarok nyelvükre fognak. Az öröm silány, alpári érzés, mellyel szemben ott a bánat, a fennkölt szomorúság, a tragikus pesszimizmus, a balsors ártó keze. Jó így élni, mert nincs tétje semminek.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található.
szeptember 10, 2008 @ 9:41 de. • válasz erre
Elképzelhető-e siker a bukás, a halál nélkül? Érdekes lehet-e valami, amit biztosan túlélünk, vagy ami velünk együtt halhatatlan? Beszélhetünk-e sikerről, ahol babra megy a játék, ahol nincs szükség tehetségre, rátermettségre, alkotásra, és hát a reményre? A válaszok maguktól értetődőnek gondolom.
Pif tanár úr mesélte, hogy más nemzetek fiai előtt búsongott a nehéz a magyar sorson. Fájt neki, amikor megmosolyogták. Ma úgy véli, hogy búsongani mindenkinek lenne oka, nem ebben vagyunk különlegesek, hanem abban, hogy az elmúlt bő kétszáz évben mi intenzíven búsongtunk. És ezzel kondicionáltuk magunkat a kudarcra. Nem túl elegánsan a bukás biztos sikerére játszottunk. Az elmúlást dicsőítettük. Ezt lehet csinálni, de nem kötelező, még nekünk se. Mondok egy nevet; Koplárovics. Ha valaki nem emlékezne, akkor ő az a magyar ifjú, aki révén a 91. percben legyőztetett a MU, a Manchester United. Két boldog reményteli hetet adott a szurkolóknak. Két boldog hétig ügyesség, finesz, küzdeni akarás, hit, stb. járt a közbeszédben. A mázli is, de akkor nem egyedül! Nem hitte el senki, hogy a ZETE jobb, mint a Manchester, de két hétig pozitívan gondolkodtunk! Más sablonok jöttek elő, nem csak a búsongás sablonjai jutottak szóhoz. Az újak nem szervezték az életünket, de szóhoz jutottak. Lett egy talpalatnyi föld, ahol az optimizmus megvethette lábát. Egy kis időre. Ez lett ennek a srácnak az életműve. Most már csak a mienk hiányzik.
szeptember 10, 2008 @ 11:14 de. • válasz erre
Öröme, sikere, bánata, kudarca minden mentálisan egészséges embernek van. Bármelyik megélésére való képtelenség súlyos tünet. Mégpedig a gondolkodás “alulműködésének” tünete. Én bizony az óvódáktól egészen az egyetemekig bezárólag – na és az otthonokat se felejtsük ki -, azt látom, hogy gondolkodni egyszerűen nem tanítanak. Már csecsemőkortól elkezdődik az állandó “foglalkoztatás”, ami szinte rögzíti az állandó, önmagán kívül kerülés állapotában való létezés gyakorlatát. Nem hagyjuk szemlélődni, nem engedünk elég időt a belső és külső folyamatok, hatások benne történő “összeérésének”, aminek az lesz a következménye, hogy előbb-utóbb elvész a képessége az összefüggések felismerésére. De mivel az ember már csak olyan, hogy élni akar és minden valószínűség szerint élni is fog, ezért mindenféle mesterséges manipulációkkal teremti meg a maga számára az öröm, siker, bánat, kudarc illúzióit. Aztán ezért van az, hogy “örörmében” több a bánat, mint az öröm, “sikerében” több a kudarc mint a siker. Igy pedig az ember igen nehezen lesz/lehet a maga ura, ami aztán meg is látszik a társadalmunkon, a világunkon, melynek a kultúrája: nem más, mint a nincs idő, a kevés idő, a pillanat túlontúli felértékelődése.
szeptember 10, 2008 @ 12:23 du. • válasz erre
Tisztelt látogatók, figyelmükbe ajánlom a kommentek dátuma mellett levő, “válasz erre” linket.
szeptember 10, 2008 @ 1:05 du. • válasz erre
Válasz Szerkesztő hozzászólására (#3):
Ugye, ha nem az előző bejegyzések egyikére, hanem az indító posztra kívánok reagálni, akkor nem kell a “választ erre” linkre klikkelni. Vagy tévedek?
szeptember 10, 2008 @ 1:08 du. • válasz erre
Válasz Malvina hozzászólására (#4): nem téved, sőt, ha valamelyik kommentre reagál, akkor sem kell az említett linket használnia, csak lehet.
szeptember 10, 2008 @ 1:24 du. • válasz erre
Köszönöm a válaszát.
szeptember 10, 2008 @ 2:21 du. • válasz erre
Válasz Malvina hozzászólására (#6):
Ha nekem írta, szívesen, ha nem, akkor fölöslegesen,
de nem gond. 
szeptember 10, 2008 @ 2:37 du. • válasz erre
Válasz Szerkesztő hozzászólására (#7):
Önnek írtam, csak elfelejtettem ráklikkelni a “válasz erre” linkre. Fene azt a szertelen fajtámat!
szeptember 10, 2008 @ 8:56 du. • válasz erre
Sokat beszéltünk már a posztban felvetett témáról itt a blogon is. Valóban, szerintem is így működünk. A kudarc orientált kondícionáltság a második jobbágyság kialakulása óta az Elbától keletre folytonosan újraírja önmagát. Nálunk különösen. Nekem is eszembe jutott Pif tanár úr története (sőt szoktam mesélni is másoknak azóta), de én nem pontosan úgy emlékeztem, mint Lucifer, hanem, hogy Pifnek volt egy aha élménye, s mintha megértette volna, hogy csak kondícionáltságunk ilyen, hiszen valójában minden népcsoport átélhetné kudarc orientáltan is saját történelmét. A történetből éppen az a tanulságos, hogy más nemzeteket is értek tragédiák, bukások, vesztett ügyek, de valamiért mégsem ezt a vesztes tudatot örökítik tovább. Miért? Ők miért nem, s mi miért igen?
Talán lehetne változás, ha a szociálpszichológia következtetései ebben a témakörben nemcsak a szűk elit számára lenne elérhető, hanem belevonódna akár már a középszintű oktatásba is. Emlékszem azoknak a kutatásoknak az eredményeire, amiket azokban a magyar falvakban végeztek, ahol kiugróan magas volt az öngyilkosok száma, s arra az egyszerű magyarázatra, ami ennek okát értelmezte, vagyis a példa közvetlenül “öröklődik”, azaz mintává válik. A problémás élethelyzetre adott válaszok közé egyszerűen beépül. A hibás működés értelmezése talán segítség lenne. Értelmezési lehetőség ennek a blog komplexumnak a működtetése is. S abban is biztos vagyok, hogy Pif is ennek a megváltozott attitűdnek a tudatában tanít az ő iskolájában.
szeptember 10, 2008 @ 10:43 du. • válasz erre
Az ember általában nem valahol van, hanem valahonnan valahova tart. Így a bánatos kultúránk csak egy átmeneti megálló, és várhatóan minden pillanatban indulhatunk a sikereink felé. Az úton az alkotás, köznapian a munka terel és csábít. Akinek van dolga, azt a nyafogás helyett a tervei, a józanész, a hősi múlt feletti sírva vigadást segítő tudatmódosítók helyett, az értelem támogatta bizakodás kíséri. A váltást a sikeres társaink mintái adhatják. Félek, ez iskolában taníthatatlan, ezt az életnek kell kitermelnie, amit aztán úgymond felszívunk. Ezért bosszantott az olimpiai kudarc. (Megint a sport.) Egy össznemzeti tréninglehetőség ugrott. A sportsikereket tudniillik nem csak a politika, meg sportszergyártók kamatoztathatják, hanem mi is. A sport fontos ügyeket – kalkuláció, kooperáció, taktika, önuralom stb. – fogadtat el. No meg az elkötelezett lelkesedést! A sport kapcsán olyan minták kerülnek előtérbe, erősödhetnek meg, amelyek a gazdaság, a piacképesség megamaradást alapozó racionalitását, hatékonyságát támogatják. Egy Kemény Dénes interjú egyszerűen azzal, hogy elmeséli; dolgozik, elemzi a konkurenciát, összeállítja a csapatot, kidolgozza a taktikát, többet segít, mint száz fejlesztő program.
szeptember 10, 2008 @ 11:08 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Nem vitatkozom Veled, mert fogalamam sincs a válaszról, csak “hangosan” gondolkodom arról, amit írtál, hogy az olimpiai kudarccal “egy össznemzeti tréninglehetőség ugrott.” Biztos-e, hogy a sportsikereink arra terníroznak, hogy normálisabbak, sikerorientáltabbak legyünk.
Mintha pont a sportban alakítaná ki a kudarc kultúrája a maga – elég speciális – siker kezelési/elviselési technikáit. Niyilván figyelted, hogy ha kikapunk, akkor a sport sajtó szerint is vagy drámai, vagy megalázó vereséget szenedünk, de a győzelmeknél is. Túl azon, hogy ha olykor győznek a “mieink,” “nekünk nyernek” (és nyilván nekünk kapnak 20 milliót, amit félre ne értsd, amúgy helyénvalónak gondolok), de általában olyankor, ha a mieink győznek “valóságos csoda” történik”, “leiskolázzák a világot”, “leckét adnak” (“megmutatják”). Eredetileg ennyit/ilyesmit akartam írni, de most még az jutott eszembe:
Mintha a kudarc kultúrája a letagadhatatlan sikereket “csodaként” kitolná/ kitolni igyekeznék a (saját) realitás(á)ból, hogy maradhasson a szinte semmi, a szürkeség, mert a kudarc is (hasonlóan technikával) kikerül a realitásból (és a kudarc kultúrájában erkölcsi kérdéssé válik) a moralitásba (kerül át, mint a megalázó vereségek).
Hogy is írta Ady:
“Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve”.
(Csak azt említeném még meg, ami másoknak talán természetes, de nekem csak most tűnt fel: a kudarc kultúrájában múlt sincs (főleg nem folytatható hagyományok), a multat is álmodják csak, álmok helyettesítik, és még jó, ha legalább olykor nem lázálomok..
szeptember 10, 2008 @ 11:30 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Igen , a sikeres társaink mintái kellene, hogy megsegítsenek bennünket, de mégsem ez történik. Újra és újra nem. Talán nincs elegendő sikeres történetünk? Vélhetően nincsenek releváns különbségek az egyes nemzetek között e tekintetben. A diagnózis megfelelő, amit a posztban Cs. Gy. felvetett. Nem gondolom, hogy átütő sikereket érnénk el, ha az oktatásba jobban beépülne a szociálpszichológia, talán csak annyi történne, hogy ezen a területen IS tennénk valamit a negatív kondícionáltság felszámolásra. Mindenki ott, ahol tehet, ott kellene , hogy tegyen.
szeptember 11, 2008 @ 12:40 de. • válasz erre
Atkinson vizsgálatai szerint az emberekben az olyan feladathelyzetek, amelyekben a cél elérése bizonytalan, két egymással ellentétes motívumot keltenek. A cél elérésének motívumát és a kudarc elkerülésének motívumát.
Ahogy így körülnézek, ezt bizony igazolva látom, mint ahogy azt is, hogy a bizonytalanság mértékével az előző jellemzően fordítottan, az utóbbi viszont egyenesen arányos. Márpedig , ha megnézzük , nálunk sajnos még a legegyszerűbb szolgáltatói intézményi folyamatok, ügyintézések végkimenetele is a legtöbb esetben igencsak bizonytalan kimenetelű. Legjobb esetben is szinte csak úgy, hogy a konkrét ügy háromszoros energia- és időfelhasználással ugyan végül abszolválódik, csak éppen a hozzájuk kapcsolódó határidőkből történő kicsúszás miatt lehetetlenedik el az ember. És itt nem a bürokrácia a kulcskérdés, bármyilyen divat is mindent arra kenni. Az egy igen fontos intézmény.
Ma már egy lakáscserét, egy autóvásárlást, egy biztosítási kártérési ügyet, egy bírósági pert ,ügyet, cégalapítást, utazásszervezést stb. olyan fokú bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal / folytonos jogszabályi és egyéb változások, korrupció/ lehet végigvinni, hogy az ügymenet közben a kudarcelkerülési motívum egyre erősebb fokozódása következtében a cél elérését segítő sikerorientáltság érzése aránytalan mértékben lecsökken. Ezért pedig az aktus befejeződését – kvázi “sikeres” végét – követően egyértelműen a kudarc érzésére emlékezünk vissza, mert valóban jobban hasonlít már az egész egy nagy kudarchoz – mégha formálisan – akár több éves késéssel- sikerrel jártunk is. Hiszen a kudarctól való felfokozott félelem uralta az egész folyamatot, nem pedig a sikerorientáltság. Ez pedig a későbbiekben mint tapasztalat, már eleve meghatározza az egyéb, a későbbiekben tervezett cselekedeteinkhez való hozzállásunk pozitív vagy negatív voltát. íés így tovább, és így tovább… Márpedig egyelőre sajnos egy csepp javulásra sem számíthatunk, hiszen momentán egy valami bizonyos nálunk, az pedig maga a bizonytalanság.
szeptember 11, 2008 @ 8:33 de. • válasz erre
Az én fejembe azt rakták, hogy ha egy csoport bajban van, akkor rajta azok a jelentős személyek segíthetnek, akik pozitív mintákat hordoznak. A sikerhez ez persze nem feltétlenül elég, lehet őket rosszul, vagy sehogy se használni. Kellenek a szemek, akik ennek lehetőségét meglátják és a szájak, amelyek kimondják, tudatosítják. A szem és a száj a média, ami tragikus állapotban van. Ezt n-szer kibeszéltük, de azért egy-két példa. Brrr1. Nyilvánvalóan mellettünk téved a bíró. Kommentár csak így tovább előrébb jutottunk a győzelemhez! Brrr2 Győzünk, egy szerencsétlen azt vizionálja, hogy megaláztunk egy egyébként sikeres nemzetet. Brrr3 Kemény Dénes arról kezd beszélni, hogy hogyan dolgozik, hogyan kockázta ki a konkurencia meccseit, akkor egy lökött beléfojtja a szót, meg is lett az eredménye, gratulálunk. Pont az alapos munka – minta – felmutatása ugrott. Négy másodpercen múlt nemzetünk felemelkedése!:) Itt nem lehet az interjúalanyra mutogatni. Kemény és fiai nagyon tudnak nyilatkozni. Azt is. Szórakoztatóan beszélnek önmagukról, értékeikről!
Most már mindegy, ott maradt a célját megfogalmazni tudó, azért tudatosan dolgozni tudó, a társakat megválasztani tudó, azokat motiválni, kooperációra bírni tudó, az energiákat, forrásokat hatékonyan felhasználni tudó, a megmaradás receptjét tudó ember parlagon, zárójelben. Ez az Erik jelezte média. De ennek van alternatívja.
szeptember 11, 2008 @ 5:03 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#11):
A “leiskolázzuk a világot” és a “mi maid megmutatjuk a világnak” mellé szerintem az is hozzátartozik, amit éppen az elmúlt 10 prcben hallotam az MR Kossuth adóján a Magyar Női Karrierfejlesztési Szövetség /szerintem gittegylet/ elnöknőjétől, miszerint a világot bejárva elmodhatja, hogy a magyar nők a legtehetségesebbek és a legszebbek. Azon túl , hogy igen, én az vagyok, de a jelenlévők ugye mindig kivételek
, vajon milyen mérési módszerekkel juthatott az elnöknő erre a végkövetkeztetésre? Mert ha ezt az állítást ugye tovább gondoljuk, nota bene a nők esetleg ebből kiindulva indulnának a világot noszarajta maguk alá gyűrni, hát a kudarc élménye bizony többnyire előre garantálható lesz.