Délibábok országa
Sok van mi csodálatos, de a magyar mentalitásnál nincs csodálatosabb. Utolérhetetetlenek vagyunk abban, hogy a valószínűt felcseréljük a valószínűtlennel, s a valószínűtlent viszont valószínűnek tartsuk. Várjuk, hogy berepüljön a sült galamb a tátott szánkba, mely azonban sosem röppen felénk. Ezzel szemben amit nem várunk, az csőstől szakad a nyakunkba. Amire számítunk, de nem következik be, az jó, míg amit nem várunk, de bekövetkezik, az rendszerint rossz, sőt a legrosszabb. Ezáltal kellemetlen helyzetbe kerülünk, melynek előnye lehetne, hogy megtanuljuk, így nem lehet élni. De nem tanulunk. Újra meg újra hiszünk a délibábnak, de nem hiszünk a saját szemünknek.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
február 10, 2009 @ 12:37 de. • válasz erre
“Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs…” – mi is?” Πολλα τα δεινα, κουδεν ανθρωπου δεινοτερον πελει. (Polla ta deina, kuden anthrópu deinoteron pelei)… …az itt használt, és valóban az ember nagyságának kifejezésére szolgáló δεινοσ (deinosz) nemcsak a “bámulatos, rendkívüli, hatalmas, ügyes, különös,” hanem ugyanígy a “félelmetes, rettenetes, megdöbbentő, ijesztő, szörnyű, siralmas” jelentéssel is bír.”
Hölderlin ungehauerként fordítja.
február 10, 2009 @ 1:22 de. • válasz erre
Igy is mennyire különc nép a magyar. Mennyi mindent tettünk hozzá a Föld kultúrájához, technikai fejlődéséhez, a tudományról nem is szólva.
Jé… Tényleg. Most hogy belegondolok. Mindig az egyéni teljesítményeink tűnnek ki. Egyénileg, egyénekben jók vagyunk. Csoportban már nem tudunk működni. Ez érdekes. És elgondolkodtató.
Vajon miért? Talán pont ez a bizonyos mentalitás neveli ki a zsenijeinket? Azt mondják, ahol nagy a sötétség, ott nagy fényre is van szükség, ha látni akarunk… Talán ezért.
február 10, 2009 @ 8:19 de. • válasz erre
A délibábok iránti igény vitathatatlan. E téren a kínálat is meglehetősen gazdag. De azért mégiscsak volt egy párhuzamos, a valóságfeltárást, a megismerést fontosnak tartó vonulat is. Itt van a mai napig köztiszteletnek örvendő Keleti Károly, de emlékezhetünk Lóczyra, vagy a vitáktól a mai napig nem mentes Telekire. A valóság megismerése iránti igény ott volt, használták a tudást. De mindez ott volt a szociográfia aranykorában is, ami újra éledt a hatvanas, hetvenes években. Ugyan ebben az időben a szociológia, a közgazdaságtudomány magához tért és a térségben a lengyelekkel együtt élenjárt a valóság megismerésében. A valóság érv volt. Ilyen jellegű munkák bestsellerek voltak.
Az, hogy ez a hagyomány megszakadt, vagy csak háttérbe szorult azt nem tudom. Valószínű az utóbbi. Kétség kívül nincs rá igény. Tegnap kutatók kétségbeesetten magyarázták a „cigány bűnözést”. Mondataikat elsöpörte a délibábok iránti igény. Senkit nem érdekelt.
február 11, 2009 @ 12:45 de. • válasz erre
Holnap valami jobbal kell jönnöm. Addig is ajánlom interjumat a zoom.hu-ban.
február 11, 2009 @ 2:40 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
Kerstem, hogy kitegyem a linket, de nem találtam… :-/
február 11, 2009 @ 1:30 du. • válasz erre
Wait and see. Addig is ajánlom a Cigányok és gádzsók c.cikkemet a honlapomról, melynek röviditett változata megjelent a Népszava múlt és előzőleg múlt hétvégi mellékleteiben.Kár, hogy a cikk lényegében szamizdat maradt, mert hasznos ismereteket igyekeztem összeszedni. A zoom.-os riporter sem olvasta, aki egyébként nagyon comme il faut volt.