Filozófusok asztala (és székeik):
Diogenész szalonjában a Szofista észrevételek egy-egy bejegyzéshez rovat jogutódja
A feti asztal, és a szalon létrehozása előtt blog rovatszerkezetének egyszerűsítését határoztuk el Csepeli Györggyel. Ehhez néhány technikai problémát kellett megoldanom, és némi időre van szükségem. (Mindezt csak azért írom, hogy ez az újabb rovat nem tovább bonyolítja a már régtől “kevesebb több lenne” alapon működő rovatrendszert, hanem egyszerűsödésének első állomása.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.
február 18, 2011 @ 1:08 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (Tücskök és hangyák#38):
Amennyire (ilyen terjedelem alapján) meg lehet ítélni kedves barátom,
két kivétellel egyetértek az általad írottakkal, két Spinoza (remélem, hogy) barátunkra vonatkozó kivétellel.
Az első: nemcsak, hogy Spinoza nem volt jobban őrült az Értekezés írására mentálisan vergődő Descartes-nál, de jóval kevésbé, mint a mindkettőnk által nagyra becsült (remélem hogy) Nietzsche (barátunk). Amit azonban ennél is, és jóval fontosabbnak tartok az átrialógiai (a pszichiátria és pszichológia közös és ostoba előítéletiből gyúrt) kategóriákat a szellem területén annyira sem tartom alkalmazhatónak és megfelelőnek, mint a politikusokra. Ez az egyik.
A másik: az, hogy (remélem, hogy) Spinóza (barátunk) igyekezete az etika területén nem vezetett teljes sikerre (bár óvakodnék attól, amiként ezt Te sem teszed, hogy teljesítményét sz**nak nevezzem), korántsem jelenti azt, hogy az igyekezetét, és főként annak intencióját lesz**ozóknak (nemhogy vele szemben, de bármi) igazuk lenne. Sőt, megkockáztatom, hogy az etika (ha egyáltalán van valami olyasmi, amire ez a szó egyáltalán) referál, az (ha valamilyen, akkor) sokkal inkább matematikai, semmint másmilyen. Nem matematika, és még kevésbé geometria (bár inkább arra, semmint a számelméletre hajazhat), hanem (bármit is jelentsen!)
matematikai.
Hajlok azonban arra, hogy (korántsem véletlenül, és korántsem véletlenül az ebben az összefüggésben) a nemcsak az úgynevezett józan eszét (hol volt ő már – szerencsére! – akkor attól!), de a mentális képességei javát is elvesztő Nietzschének (ha nem is) igaza volt (de igazat talált):
Van is, meg nincs is (amire az etika szó referál), éppen ezért helyes viszont ezzel kapcsolatban és éppen azt kérdezni, hogy milyen (nem pedig azt, ahogyan azt dogmatikusok egyedül üdvözítőként kizárólagossá hirdették: hogy mi az). A helyes válasz erre és álláspontom azért matematikai, mert, mint már írtam, van is, meg nincs is (ahogyan az abszolút és a relatív között van hagyományként rögzülő, de sosem rögzült történeti, és ahogyan az általános és az egyes között van is, meg nincs is, ami mindkettőt különösként élteti), és – ismereteim szerint eddig – egyedül Nietzschében volt meg a vakmerőséggé erősített bátorság, ahhoz, hogy így, történeti( hagyomány)ként merjen (ha nem is feltétlenül) a matematika (örvényébe, de annak napjainkig tartó) kezdeteire nézni (és hogyan is tehetett volna különbséget az annak megfelelők között, aminek a nyelvként és beszédként történő elkülönítésre vonatkozó előadásokat csak jóval – nemcsak elborulása, de fizikai – halála után rendezték “sajtó alá”, és tették közre).
Mindezek nyomán és mentén aligha azt ildomos mérlegelni, hogy ki volt őrültebb: Nietzsce-e, az említett saussurei distinkció nyomán a (nemcsak a mélystruktúrákig eljutó, de más fölötte érdekesen hangzó intellektuális helyekre is elsodródó Chomsky, vagy a Nobel díjas John Forbes Nash, aki arra a kérdésre, hogy hogyan hihetett olyan marhaságokban, amikbe vetett hite (pontosabban az annak nyomán elkövetett tettei) miatt évtizedekig elmegyógyintézetben ápolták olyasmit felelt, pontosan úgy jelentkeztek, ahogyan a matematikai felismerései szoktak.
február 18, 2011 @ 2:27 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
Nem tudom. Az őrült jelző nem filozófiai, hanem sima olvasói reakció. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valami görcsöset, a téboly határáig feszített fegyelemmel írottat olvasok. Vannak rossz írók a nagy filozófusok között, mint Kant, vagy Brentano, de ennyire szárazon, ennyire személytelenül, nemlétező módon írni..Olyan az egész min egy keresztrejtvény.
Hegel, aki szintén nem egyszerű olvasmány, ki-ki tekint a szövegből, metaforákat ír, a Filozófia történetben még anekdotázik is, Husserl néha egészen költői, még az idős Wittgeinstein is költői képeket használ időnként. Nem tehetek róla egyszerű olvasóként az a benyomásom, hogy itt valami nem normális, szinte ijesztő.
Nyilván én sem vagyok normális, én ugyanis szeretek filozófusokat olvasni, jegyzetelés, kereszthivatkozások és egyéb faksznik nélkül, csak úgy, az olvasás kedvéért. (Hegel ezért bizonyára hozzám vágná a tintatartót) Szórakoztat, dühít, meghat, mint Dosztojevszkij, vagy Thomas Mann. Ezért azután vannak – hogy úgy mondjam – “olvasói” benyomásaim is.
február 18, 2011 @ 2:44 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#2):
Nemcsak ahogy olvasol, amit most írtál némiképp (komolyan) megható. Folytatom a válaszom, most csak annyit, hogy kész szerencséd lenne, ha Hegel csak a tintatartóval követné a gonosz elüldözésének (nem is csak lutheránus, hanem echte) lutheri hagyományát.
(Nem Neked a látogatóknak írom, hogy mint arról Asztali beszélgetéseiben azok lejegyzője beszámol: Luther azt tapasztalta, hogy az őt kísértő gonosz altesti szagok kibocsátásával is elüldözhető, és élt is az általa felfedezett eszközzel…)
február 18, 2011 @ 5:28 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#2):
Nietzschével kapcsolatban az Ecce homo címválasztása, tematikája, és némiképp nyelvezete alapján támadt nagyon hasonló, addig eleven benyomásom, amíg meg nem tudtam, hogy nagyjából ennek írásával egy időben Nietzsche az Ím ígyen szóla Zarathusztra kiadási jogait akarta visszavásárolni, mert úgymond csak ez a könyv milliókat ér.
Úgy és abban az értelemben, ahogy a – csak ebből a szempontból Thalész bölcsességéhez közeli – gátlástalan parasztok használják (és szerzik) a milliókat (nemcsak szót).
Ki is az őrült? – tettem fel magamban a kérdést, és válaszul meglehetősen éles distinkció kezdett körvonalazódni a fejemben a “hülye” és az őrült között (mely utóbbit nem csak a hülyék, de az ostobák, ha lehet a hülyéknél is gátlástalanabbul és előszeretettel használják).
Nem egészen oktalanul (de rendkívül ostoba módon: azaz a maguk módján).
Kihagyva jó néhány (azóta sem precízen kimért, és főleg nem megtett logikai) lépést (nem arra, hanem) olyasmire jutottam, amit némiképp (számomra!) hihetővé erősített Heidegger (Mi a metafizika? – Tatár György által csak a címére kiterjedő újrafordítása szerint Mi a frász az? értelemben:) Mi metafizika? valamint és a Gelassenheit tanulmánya alapján nem kizárható, olyasféle hipotézis, hogy a filozófia eredendően egy (álláspontom szerint a zene és a matematika eredettéhez közeli preverbális állapot) hangulat(ának az) artikulációja.
Ebből (vagy inkább csak egy ilyesfajta módon körvonalazható álláspontból) következnék valami olyasmi, amiről (az ilyesfajta okokból általam a Költőként emlegetett) József Attila (a fene sem vitatja, hogy borzalmas kontextusban, de a katedrafilozófiához vetve briliáns elmeéllel) a “világ gyémánttengelye” metaforát használva emlegetett. (Amit nem állhatok meg, hogy ne laposítsak el akként, hogy a filozófusok azokból a gödrökből másznak ki, és mutatnak kiutat, ahová mások úgy esnek bele, hogy azt sem tudják, hogy hol vannak/hová kerültek).
február 23, 2011 @ 12:42 de. • válasz erre
Válasz Kálmám hozzászólására (Caligula és Teréz Anya#7):
A “vallásos és/vagy tudományos beállítódású” is megér számomra egy-két misét, visszatérek rá, csak most fáradt vagyok hozzá, emlékeztetőül tettem ki. Egyelőre magamnak.
február 24, 2011 @ 12:41 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (Derülő#73):
február 26, 2011 @ 11:32 de. • válasz erre
Válasz Kálmán hozzászólására (Pályázók#8):
Nevezhetjük éppen bundának is, és hihetjük látszatnak is a “tömeglélektani gravitációt”, a regresszió szükségképpeni (mert a megértés, és ezáltal az embervilág alapját képező) intencióját, de az ehhez képest “rendes bajnokság”-ot sajnos csak az angyalok világában írták ki.
február 26, 2011 @ 11:56 de. • válasz erre
Igen. Róma után is a középkor jött. Majd elmúlik. El fog.
Ellentétben a gravitációval a tömegek hangulata két irányú. A pesszimizmusból kifogy az erő. Irracionálisan, látszólag minden előzmény nélkül, sőt épp a legborzalmasabb helyzetben, alul marad az optimizmussal szemben. Ez fog történni, mert mindig ez történt, kivétel nincs.
február 26, 2011 @ 12:14 du. • válasz erre
Válasz Kálmán hozzászólására (#8):
Ps: nem vagyok a természettudományok, sőt még a tudományosság feltétlen hívője sem, de mielőtt az átrialógiával örömmel kiönteném a tömeglélektant is, örülnék, ha a szimpatikus optimista/pesszimista distinkció némi diszciplináris köntösbe bújhatna, hogy a pőre metafora voltát némiképp vonzó (ha nis szuper) modellként mutassa.
február 26, 2011 @ 2:02 du. • válasz erre
“örülnék, ha a szimpatikus optimista/pesszimista distinkció némi diszciplináris köntösbe bújhatna”
http://rstb.royalsocietypublishing.org/content/365/1538/281.full
http://www.socionomics.org/pdf/herding_integrativereview.pdf
február 26, 2011 @ 3:52 du. • válasz erre
Válasz Kálmán hozzászólására (#10):
március 9, 2011 @ 12:27 du. • válasz erre
Válasz Kálmán hozzászólására (Az ellenség neve#6):
Kitettem válaszom a Facebookra (szokásom, hogy ott felhívom a figyelmet az aznapi megjegyzésre, és a frissítésénél egy-egy rövidebb hozzászólással, vagy komment részlettel színesítek.
Amikor kitettem, az ötlött fel bennem, hogy a nem a legtájékozatlanabbakból álló Facebook látogatóinak nem a legolvasatlanabb részéből összetevődő ismerőseim közül a Csányi nevet látva hányan gondolnak a bankelnökre, és hányan az etológusra (aki pedig sejtésem szerint többször volt látható a képernyőn az előbbinél. Amennyire a bankelnökre vonatkozó hipotézisem helyes, annyira az asszociációk útját nem annyira az ismertség, semmint az illető fontosságába vetett hit határozhatja meg.
március 9, 2011 @ 3:56 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#12):
Krisztina: Nekem az utóbbi ugrott be először. Amikor végigolvastam mosolyogtam. Magamon?
Erik Lux :-) Köszönöm válaszod.
Ps: Értékelésével nem akarom azokat megzavarni, akiknek még lesz kedvül válaszolni.
Mónika Én a Vilmosra gondoltam elsőre.
Klára Hát megvallom, nekem kontextus függő teljesen. Nem tudnám megmondani melyikőjük jutott először eszembe.
Erik Lux KI A CSÁNYI? – ennek Te vagy a kontextusa.
Klára Igen a Csányi, ha beszélnek róla tudom, hogy melyik, de, ha csak annyit mondanak Csányi, akkor visszakérdezek: melyik?
Mónika én nem kérdezek vissza, nekem a Vilmos jut eszembe (de lehet, hogy ez munkahelyi ártalom)
Klára Én meg egy időben sokat foglalkoztam azzal, hogy valamilyen alapítványi pénzt találjak a külföldön tanuló fiamnak, ezért aztán óhatatlanul találkoztam a bankos Csányival, holott az etológusnak hallgattam előadásait is.
Edit: Én a színész Csányira gondoltam.
Ilona: Én az anyai nagymamámra gondolok mindig e név hallatán,vagy ha olvasok róla! Őt Csányi Annának hívták,és a sors fintora,hogy mindkét esetben a szálak a Jászságban vezetnek.
március 28, 2011 @ 10:44 de. • válasz erre
Válasz Kálmán hozzászólására (Demokrácia és előítélet#1):
Nem vitatkozva, hanem azon gondolkodva írok, hogy ha a blognak lélek és matematika lenne a címe (és a lélek zárójelben lenne), akkor egyetértenék felvetéseddel. Mert abban az esetben és matematikai értelemben tételnek sem nevezhető bejegyzés csak egy bizonyítatlan sejtés (lenne), tehát elő (ha nem is a farbával, de a) bizonyítással!
Arra gondolok, hogy noha a blog nem matematikai, de a jobb (a valóban)
beszélgetések (és reményeim szerint ez a blog is) abban az értelemben matematizálódóak (hogy logikus úton) a tétel – bizonyítás egyszerűsége és ezáltal átláthatósága és ellenőrizhetősége felé haladnak. Azonban – és ez az ellenvetésedtől ihletett sejtésem: – nem a bizonyítás számonkérésével, hanem ellenvetésekkel, amiket (a matematika nyelvén akár) ellensejtéseknek nevezhetünk, és a beszélgetés során egyik vagy másik (de valószínűbb, hogy a kettő ötvözeteként – és más beszélgetők felvetései nyomán nem is egy harmadik, hanem egy köztes, és – közös álláspont körvonalazódik.
április 1, 2011 @ 10:51 de. • válasz erre
Válasz Pálfi Zsolt hozzászólására (Dialektika#16):
Szívesen beszélgetek Veled is mással is, ha a beszélgetés ahhoz hasonlóan zajlik, ahogyan most írtad (interpretáció- reflexió), és nem úgy ahogyan ezt megelőzően (a tárgyhoz szorosan nemtartozó állásponthoz való ragaszkodás mellett az álláspont kifejtése), egyrészt.
Másrészt, és a föntiekből is következően meghatározott tárgyakról, és nem szertelenül csapongva (abban az értelemben, ahogy most két egymással nehezen kibékíthető – az első bekezdésben jelzett – beszélgetésmód mellett harmadikként megjelenik az örömelv. (A testi örömöt már ezt megelőzően a magam számára – nem abszolút módon, de – elválasztottam a lelkitől az utóbbiból most beszélgetésünk hatására elválóban van az intellektuális öröm, de egyik sem tekinthető szoros értelemben sem dialektikának, sem előítéletnek, sem pedig babonának (bár kétségtelenül, ahogyan minden mindennel, a felsoroltak is összefüggenek egymással), márpedig a bejegyzések témái ezek. Itt ezekről beszélgetek, ha van kedvem, ha másról van, akkor írok egy bejegyzést, vagy keresek egy olyat, ahol közelítőleg arról van szó, amiről szívesen csevegnék, de nincs kedvem bejegyzést írni róla. Példának okáért ezért szoktam benézni az általad működtetett felületre, és olykor-olykor beleszólni az ott folyó disputába.
június 6, 2011 @ 8:21 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (Egyedül #2):
Kedves Klára, remélem elnézed nekem, hogy megváltoztattam a hozzászóló nevét, és a Tied csak beküldőként tüntettem fel. Túlságosan is illik a bejegyzés témájához.
június 6, 2011 @ 8:38 de. • válasz erre
A témához Karinthy biztosan szellemesebben szólt volna hozzá, mint én Karinthy-val. Ezért ugyan tetszik szellemes kritikád, hogy a hozzászóló ő, s nem én, de nem tudom vállalná-e? )
Az “egyedül” életérzésére annyi mindent lehetne írni, de mégis Karinthynál jobban? Van úgy, hogy egy vers tolul oda, ahol a gondolatokat és kifejezéseket kezdenéd összerakni a mondandód közléseként. De , igen, igazad van, mégsem versekben beszélgetünk itt! Elnézést!
június 6, 2011 @ 8:42 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#16):
Egyszerre írtunk, ezért nem láttam ezt a reakciódat. Azt viszont ebből örömmel látom, hogy ezt a verset te is értékeled, ha jól értem a gondolatodat, hogy a vers illik a bejegyzés témájához. Bár!Nem vagyok biztos benne, hogy nem talán arra utalsz inkább, amikor “Túlságosan is illik a bejegyzés témájához.
” írod, hogy a jelenséget véled hasonlónak, az önmagunk kifejezés képtelenség érzetének párhuzamára utalva?
június 6, 2011 @ 8:47 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#18):
A két általad felkínált jelentés közül a harmadik. A “túlságosan”-nal azt akartam mondani, hogy túlságosan (semhogy ne játszanék el azzal, hogy a költő írta. Annál is inkább, mert csakugyan a költő írta).
június 6, 2011 @ 9:09 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#18):
Válasz Klára hozzászólására (#17):
Kedves Klára, mindkét kommentedből úgy tűnik számomra, hogy (mint mindenki) jelentésként változatlanul hajlamos vagy a referenciát a személyes vonatkozásaidra szűkíteni. Szerencsémre azokénál jóval kisebb mértékben, mint akik (nem ennek, hanem az ehhez vezető okok következtében) ezen a blogon számomra részben zavaróan fölöslegesnek bizonyultak, részben pedig aki(k) (remélem kölcsönösen) szórakoztató ironizálásokban, és ezáltal tisztázásokban (sajnos inkább az egyes, mint a többes számhoz közelebb) partner(ek).
Mindezt csak azért írom, mert a kommented áthelyezésére is reflektáltál, így sietek leszögezni, hogy az újabb áthelyezésnek (az előzőéhez hasonlóan) két fő oka volt, a bejegyzéssel felvetetthez képest az áthelyezetteket melléktémának véltem, ám kellően érdekesnek ahhoz, hogy Másutt reflektáljak rájuk.