Eichmann és a kognitív disszonancia
Ha nem előbb és nem másutt, 1961-ben Jeruzsálemben Eichmann szembesülni volt kénytelen azzal, hogy milliók meggyilkolásának volt tevékeny részese, s emiatt el fogják ítélni, ki fogják végezni. Míg ítéletére várt, börtöncellájában leírta mindazt, amit a maga mentségére leírandónak tartott. Írása hosszú éveken át hozzáférhetetlen volt, de az izraeli hatóságok a titkosítást feloldották, amikor David Irving rágalmazás miatt beperelte Deborah Lipstadt-ot, aki történelemhamisítással vádolta Irving-et. Eichmann könyve magáért beszél. A szerző nem tagadja a Holocaust-ot, hiszen ahhoz önmaga létezését kellene kétségbe vonnia. A letagadhatatlanon belül azonban tagad mindent, amit letagadhat. Ha elismerné bűnösségét, azzal maga szolgáltatna érvet bírái számára arra, hogy halálra ítéljék. Célja az írással bírái befolyásolása, akiknek be szeretné bizonyítani, hogy nincs köze a Holocaust-hoz, következésképpen személye és a Holocaust összekapcsolása lehetetlenség. A szöveg alapján nehéz eldönteni, hogy Eichmann számára a Holocaust-ban való részvétel kognitív disszonancia forrásai volt-e vagy sem, de a történelmi források ismeretében nem tűnik a valóságtól elrugaszkodott feltevésnek, hogy Eichmann-nak nem lehettek aggályai szerepével kapcsolatosan. Utólag, megtapasztalva a per hangulatát, tanácsosnak láthatta, hogy amennyire lehet, önmagát kivonja az eseményekből, s ne bűnösként, hanem áldozatként láttassa magát. A kognitív disszonancia redukálása rá, Eichmann-ra marad, mivel mások a kapcsolatban semmiféle ütközést nem látnak. Eichmann beveti a kognitiív disszonancia redukálásához szükséges összes klasszikus módszert. Hivatkozik a hitre, melynek jegyében az SS-hez csatlakozott, s ez a hit magasabb célok teljesülését ígérte számára, melyek Németország megaláztatásának végét ígérték, ami neki mint németnek fontos volt. Sosem mulasztja el elmondani, hogy ő csupán egy egyszerű referens volt, aki mindig csak azt tette, amire felettesei utasították. A maga akaratából semmi olyat nem tett, amiért felelősségre lehetne vonni. Amit lehet persze letagad, s megmásít. Önmagát mint a zsidók barátját, a zsidók hazához való jogának élharcosát állítja be, akinek köszönhető, hogy Herzl Tivadar hamvai Jeruzsálembe kerültek. S ha már semmi sincs, amivel elháríthatná magáról a felelősséget, akkor a véletlenre hivatkozik, mely éppen őt küldte oda, ahova ha szerencséje lett volna, főnökei mást küldtek volna. Önvallomása legbizarrabb helye, ahol önmagát sajnálja amiatt, hogy látta „a poklot, a halált és az ördögöt”, s szánalomra tart igényt mert mint maga írja „néznem kellett a kivégzések tébolyát, hiszen egyike voltam a szügyhámba fogott lovaknak, és a lovas kocsi hajtója parancsainak és akaratának megfelelően nem tudtam se balra, se pedig jobbra kitörni.” Meg sem fordul a fejében, hogy mit érezhettek azok, akiket kivégeztek, miközben ő nézte őket.
Eichmann, A. é.n. Tárgyalástól az ítéletig. Feljegyzések a börtönből.Budapest: Trifer. 289-290.o.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Kérem, látogassák a fentebb jobbra az Oldalak felirat alatt található állandó rovatokat. A két félteke rovatban szerzett tapasztalataikat az ott kért módon jelezzék, ha idejük engedi.
szeptember 2, 2010 @ 3:07 de. • válasz erre
Íme, ez is az ember! Eichmann tett valamit, amire külső / belső indítékai késztették és mindenkor úgy gondolkodott, hogy ezt elfogadja, elfogadják, tiszteljék, horribile dictu szeressék. Először, ahogy egy hatalmasnak, aztán ahogy egy fenyegetettnek kellett. Először, hogy igyekezetét szolgálja majd, hogy életben maradhasson, hogy megbocsássák neki a bűnét, ami meglátása szerint nem is bűn, inkább csak valami mulasztás volt. Vagy talán inkább egy rajta kívülálló, egy tőle független történés lehetett az, amit neki felhánytorgatnak. Ő tulajdonképpen egy félreértés áldozata. Érvel és gondolkodik, mint egy Karinthy diák. A gonosz banalitása.
szeptember 2, 2010 @ 8:44 de. • válasz erre
Azt hiszem, Eichmann és társai (múlt időben irom!) nem bűneik jellegében, hanem mértékében különböztek. Ebből adódik a “gonosz banalitása” kifejezésnek nemcsak a banalitása, de a pontatlansága. Ugyanannak a (korántsem) banalitásnak!- hanem ostoba tévedésnek voltak nagyobb részben elszenvedtetői, és (a másik totalitárius rendszer híveivel, és mindkettő eltűrőivel együtt a KÖZÖS) áldozataiknál jóval kisebb részeben elszenvedői.
Jelen időben a világ (de csak kezd!) kezd elkülönbözni Eichmanntól és (nála valóban nagyságrendekkel ostobább, és ennek megfelelően a bűnben még mértéktelenebb) társaitól. Jószerivel csak a halálbüntetés tilalmával (és ezzel egyén és közösség viszonyának az előbbi javára történő emancipálgatásával), de a gyilkos ostobaság (ha nem is annyira közvetlen formában) még ebben a szóhasználatban is tetten érhető módon tombol. Önvédelem és a biztonság növelése helyett még a jogalkotók is a just talio infantilis, mert mértéktelen képzetkörében gondolkodnak és élnek.
Ez az eltűrés is, majdnem olyan ostobán infantilis (gyerekesen primitív) tudatállapot rögzítője, mint )a bosszúszomjat fügefalevélként takaró) just talio. Mintha mindazt kezdettől tudtuk volna, aminek fényében utólag már tűrhetetlennek látjuk azt, amit megtörténte idején kisebb-nagyobb részben természetesnek, ezt kiegészítő részben pedig elkerülhetetlennek, mert megakadályozhatatlannak véltünk.
szeptember 2, 2010 @ 11:24 de. • válasz erre
Én viszont azt hiszem, hogy Eichmannál és társainál szóba sem jön a kognitív disszonancia vagy bármi hasonló. Ugyebár kognitív disszonanciáról (leegyszerűsítve) akkor beszélünk, ha az egyén cselekedetei, amiket egy adott cél meg kell tennie, ellentétben állnak az önképével. Például főnökként ki kell rúgnom egy-két embert (nincs rá más ok csak nincs pénz a további foglalkoztatásukra), ami csúnya dolog, ugyanakkor azt gondolom magamról,, hogy, “én jó ember vagyok”, következésképpen a teendőm belső feszültséget okoz, szenvedek attól, hogy ki kell rúgnom őket. Nem írom alá teljesen Hannah Arendt híres, “a gonosz banalítása”-tételét sem, amely épp az Eichmann-per kapcsán született, Arról azonban meg vagyok győződve: Eichmann szavai legfeljebb utólagos önmentegető hazudozást mutatnak. Arendt Eichmannt a parancsot legjobb tudása szerint és minuciózus pontossággal végrehajtó, törekvő, és ezért a maga szűk területén invenciózus “kishivatalnokként” állítja be. A tárgy lényegtelen, a lényeg a feladat. (Ezért banális a tett, hisz “hétköznapi”: mindenkinek vannak megoldandó feladatai. Én azonban sokkal hosszabb folyamatot látok emögött, és Eichmann távolról sem az egyetlen német, aki skrupulusok nélkül ezreket küld a halába vagy alkalomadtán saját kezűleg gyilkol, és akkor még nem beszéltem a véres munka újabb kori folytatóiról Ratko Mladic legényeitől az ugandai mészárosokig.
Arról a hosszú folyamatról beszélek, amely a bűnbakképzéssel, majd az uszítással kezdődik, és amely addig bombázza az átlagembert ezzel a propagandával, amig a magáévá teszi, és maga is elhiszi, hogy a szóban forgó népcsoport ártalmas, nem jobb a kártevőknél, meg kell tőle szabadulni bármi áron, azaz dehumanizálja “az ellenséget”. Daniel Jonah Goldhagen híres, ellentmondásos – és magyarul sajnos soha meg nem jelent történeti műve – a “Hitler’s Willing Executioners” – egy német rendőri egység útját kíséri végig dokumentumok, naplók, hivatalos okmányok alapján a megszállt Lengyelországban, amelynek kifejezetten a “zsidótlanítás” volt a feladata, és tömegkivégzéseket hajtott végre. A tagjai derék német kispolgárok voltak, még csak nem is megszállott nácik vagy SS-tömeggyilkosok. Közben élték rendes német családapai életüket. Akadt közülük, akit taszított a feladat (kognitív disszonancia), de a többség olyan könnyel végezte, mint a patkányirtást -hiszen tudta, hogy erről van szó. Közben fényképeket készítettek és küldözgettek haza, eldicsekedtek teljesítményükkel, stb. Goldhagen ezt a német társadalom általános lelkiségére, az uralkodó ideológiára és a megelőző száz év német szellemtörténetére vezette vissza, amely már a romantikától fogva a “Blut ind Boden” spiritualizmusát tette a középpontba, és amelyre a nácik sikerrel tudta támaszkodni.
Vagyis “minden a szavakkal kezdődik”. A szörnyűséges ruandai népirtást megelőzően a hutu rádió hónapokon át arról beszélt, hogy “itt az idő a csótányok kiirtására”. A minta azonos.
No, most itt abbahagyom.
szeptember 2, 2010 @ 11:48 de. • válasz erre
Válasz jános hozzászólására (#3):
Majdnem aláírom, amit írtál.
Annyit próbálok pontosítani (de inkább a saját fentebbi kommenembe foglaltakon), hogy a “gonosz banalitásából” a gonoszt nem elvitatnám, hanem pénzszűkítését/ Eichmannra és elítélt társaira való szűkítését vitatnám. Nem kollektív bűnösségé tágítanám vissza ezt a gonoszozást, de olyan kollektív bűnrészességgé, ahol bűn és a bűnrészesség határa szinguláris.
Amiként ugyanilyen (számomra túlzottnak tűnő) koncentrálást vélek kihallani a holokauszt a németség sajátjaként való feltüntetésében. Valóban ott kezdődött, de korántsem olyan elszigetelt, másutt elképzelhetetlen specialitásként, ami legalább csak a(z akkori háborús) frontvonalak egyik oldalán lokalizálható.
A bűnbakképzéssel egyetértek, az uszítással kevésbé, azt hiszem nagyobb részben hívekről, és hívőkről és (sajnos) nem racionális (ezért általánosabb) ostobaságról talán helyénvalóbb beszélni.
Messzire vezet, de azt hiszem járhatóbb (mert nem gondolati labirintusban való eltévedéshez és tévelygéshez) vezető út, ha az emberölés tilalmát tekintjük alapelvnek, amely alul a háború természetesen (jelenleg abszolút elkerülhetetlen) kivétel, ami az emberjogi zűrzavarok (nem helyett, hanem) mellett a hadijog egzaktabbá tételéhez vezethetne, és az általad is kedvelt 24-ben kiélezett (kínzással kapcsolatos) dilemmákat is jelenleginél akár kezelhetőbbé tenné/tehetné.
szeptember 2, 2010 @ 9:54 du. • válasz erre
Ott van a kognitív disszonancia, csak talán egy kicsit rejtetten, de ott van.
1. Eichmann megbecsülést akar és ezért a csoport értékrendjével összhangban gyilkolt. Eichmann élete zavartalanul boldog.
2. Változik a kor, a csoport, más értékek mentén kell élni. Itt Eichmannt ugyanazért, amiért eddig hősnek, most tömeggyilkossá minősítik. És ezzel megszületik a disszonancia, amit redukálni kell.
3. Megoldás
3.1. Meg/visszaváltoztatja a csoport, a világ értékrendjét, hogy újra harmonikus hős lehessen. Erre nem volt esély.
3.2. Hűséges marad egy letűnt korhoz, hogy így egy idegen világban őrizze meg a korábbi harmonikus hős mivoltát. Közönség nélkül. Nagy bravúr, előny nélkül, mert ez esetben simán felkötteti magát. Ez nem volt perspektíva.
3.3. Változik a változó világgal és távolságot tart az egykori önmagával szemben. Ez a beilleszkedés, a disszonancia redukció stratégiája. Egy banális stratégia. A kishivatalnok, az izzadó tenyerű kamasz stratégiája. A gyakorlati haszna, ha itt haszonról beszélhetünk, nem sok volt, legfeljebb annyi, hogy önmagát a bitófa alatt nem gonosznak, hanem áldozatnak láthatta.
Igazából most értettem meg Arendtet, illetve az urát, mert ha igaz ő javasolta a sok vitát kiváltó címet, ami szerintem – az ellenvetések meghallgatása után is – egy telitalálat. Több annál. Ennek az embernek az egész élete ilyen egyszerű banális, titokmentes borzalom volt. Higgyünk a szemünknek.
És végezetül, ha ma kellene nekem a kognitív disszonancia redukcióra izgalmas és elemzésre érdemes és banális példát keresni, azt én nem a Balkánon, vagy Afrikában, hanem a Nyugaton például a minap megjelent Blair könyvben tenném. Az Irakról szóló fejezetekben. Ha Bush írna egyet ott is ezek a banális stratégiák lennének a csemegék. Biztos bennem van a hiba. Irigy vagyok.
szeptember 2, 2010 @ 10:56 du. • válasz erre
Hacsak úgy nem,
de mégsem: a kishivatalnok és a kamasz(ok) életstratégiájának (közel) azonosként tételezése nagyobb disszonancia lenne, mint ami Eichmann köré (lenne) konstruálható (de nyilván félreértettem ezt a két mondatot: “Egy banális stratégia. A kishivatalnok, az izzadó tenyerű kamasz stratégiája.” – lelkem rajta!). 
szeptember 3, 2010 @ 12:07 de. • válasz erre
Gondolod, hogy Eichmannak volt egy különbejáratú, exkluzív, kizárólag tömeggyilkosok számára rendszeresített kognitív disszonancia redukciós stratégiája? Olyan, amiről a kishivatalnok és a kamasz csak álmodhat? Tömeggyilkolt és egyelőre úgy tűnik, hogy ezen kívül semmi extra nem volt benne. A gondjait úgy oldotta meg, mint bármelyikünk. Kínos ez neki is, nekünk is.
szeptember 3, 2010 @ 7:59 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#7):
Igen! – de csak annyira, amennyire jelenleg egy ép eszű ember azt gondolja, hogy a Föld gömbölyű. A sajátként elmondottak mellett János álláspontját érzem az enyémhez közelebbinek, a Tiéd azért kevésbé elfogadható számomra, mert leegyszerűsítve a kamaszok gondolkodási mechanizmusát a kishivatalnokokéval a lehető legellentétesebbnek vélem (mely mechanizmusok egy része valóban olyanná alakul, melyet többé-kevésbé a kishivatalnokokéval azonosíthatunk később).
Azzal inkább Veled értek egyet, hogy semmi extra nem volt benne, de a “semmit” túlzásnak, a kishivatalnokot pedig pontatlannak vélem, vezető bürokrata volt abban az értelemben, ahogyan T. Parsons ír a bürokratáról. Azzal viszont kevésbé, hogy “kivéve hogy tömeggyilkos”, nem a tömeggyilkossá tevő extremitás, a gonosz – csak látszólag paradox módon banális – megtestesülését látom benne, hanem egy a nácizmus hatalomra jutása előtt is mind gyilkosabbá váló, és bukása után is gyilkos, mert gonosz mechanizmus szerves részét, és számomra ez az igazán kínos, de hát kinek a pap, kinek a papné.
Véleménykülönbségünk valószínű oka (eltérő személyiségünkön túl, az ebből következő) eltérő felfogásunk. Többek között a kognitív disszonancia redukciójáról. Te adottnak és (majd hogy nem mérhetően egzaktnak) veszed a kognitív disszonanciá(ka)t, ami(k)nek vagy feloldási, vagy redukciós készlete – ebből következően szintén – adott. Számomra jóval elmosódottabb (de semmiképpen sem egzakt) határokkal a viselkedés(t támogató magatartást meghatározó saját (szelf) működés egyik kiegészítő (nem a legfontosabb) mechanizmusának, a gondolkodásnak a (nagyon relatív önállósággal rendelkező) része. Ez pedig (számomra meglehetősen valószínűnek tűnő módon) a felvilágosodás( hagyományá)hoz való eltérő viszonyunkban gyökerezhet, de nem nem akarlak meggyőzni a saját felfogásomról, mert az erről való vitát már nem a tárgyhoz tartozónak vélem. (Te úgy gondolod, én így, miért pont ebben, és miért kellene egyetértenünk.)
szeptember 3, 2010 @ 9:07 de. • válasz erre
Eichmann és a kognitív disszonancia! Ó jaj! Eichmann nem érezte magát bűnösnek egy percig sem és jegyezzük meg – a manapság uralkodó ,liberális a “jog uralma” felfogásnak megfelelően – nem is volt az. A “jog uralma” szerint bűncselekmény az, ami elkövetése pillanatában valamely érvényes törvényt szeg meg. Ez Eichmannra nem állt, sőt, ő a birodalmi törvények betűjének leghűségesebb követője volt. Továbbá erősen vitatható volt az őt elítélő bíróság illetékessége is, hiszen törvénytelen eszközökkel, Argentína nemzetközi szerződésekben rögzített szuverenitását megsértve, került Izraelbe. (Érdekes módon az izraeli bíróság egy 19.századi angol jogesetre hivatkozott, mely úgy esett, hogy őfelsége egyik hajója a Boszporuszon horgonyozván, a matrózok a partra mentek bulizni egy kicsit. A buli elfajult, az egyik matrózt leszúrták. Társai a hajóra hurcolták a késelőt, ahol halálra ítélték. Ekkor hangzott el az, hogy “a bíróságnak nem tiszte vizsgálni, hogyan került elé a vádlott, csak arra kíváncsi elkövette -e a terhére rótt cselekedetet. ” Miután így rendezték a nemzetközi-jogi környezetet a szurkálós muzulmánt – a török hatóságok ordibálása közepette – felhúzták az árbocra.) Na ez volt a hivatkozott precedens. Eichmann kivégzése bosszú volt a javából, amivel semmi baj nincs, az emberi cselekedetek mozgatója ez, öröktől fogva és valószínűleg, míg ember él a földön az is lesz. Csak ne kellene végighallgatni azokat az irtózatosan ostoba és nyakatekert eszmefuttatásokat, melyek melyek “jogi” alapra kívánják helyezni az eseményeket. Eichmann ítélete – a liberális jogfelfogás szerint – justizmord volt, amint arra védői is rámutattak.
Ami Arendtet illeti, ő egy nagyon okos nő volt – filozófusnak ugyan annyira nem, de ez egy másik történet – ezért éles szemmel észre is vette, hogy a “történeti” etika-felfogás nihilizmushoz vezet, a “jog uralma” pedig hülyeségekhez. Innen datálódik Kanthoz fordulása, hiszen a derék Immanuel tett egy értékeltető kísérletet az etika levezetésére a puszta ész törvényeiből. Persze az erkölcsi apriori is metafizika végeredményben, Kant nem segít a hitet “mint olyant” elutasítóknak. Arendt, aki helyeselte Eichmann felakasztását, egyébként elutasította a halálbüntetést. Na ez a kognitív disszonancia.
szeptember 3, 2010 @ 9:46 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9):
Mélyen, de részben értek egyet azzal, amit a bosszúról írtál, épp a napokban hasonló belátásra jutottam (amit a fenti kommentemben alkalmaztam is). Megköszönném, ha (időd engedi) vetnél rájuk egy futó pillantást.
Azt sejtem, hogy Hammurabi árnyékától nem látjuk a mostanra valóban )az árnyékban a láthatatlanságig) elkeskenyedő ösvényt az azóta tartó jelen dzsungelében. Tehát abban egyetértek Veled, hogy a bosszú emberi természetünknek (nagyon) mélyen gyökerező része, de a leírt gondolatmenethez vezető ismereteim alapján nem vélem szubsztanciálisnak. Csak és egy mindössze egy 5000 éves, kodifikált hagyományon kellene módosítani, ami azért nem teljesen (de meglehetősen) valószínűtlen, mert mind nagyobb – általad briliáns módon összegzett – nyilvánvaló hülyeségekhez – ha még nem is vissza a dzsungelba, de labirintusba – vezet,
szeptember 3, 2010 @ 10:19 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9):
Persze, hogy nem érezte magát bűnösnek, mert végrehajtotta a kognitív disszonancia redukció. A disszonanciát alapvetően nem a jogi minősítés / procedúra okozta, hanem az új környezetében jelentős támogatottságot élvező mértékadó körök értékelése. Disszonancia egyébként mindenkit elér, mindenki használja a redukciós technikát. Fajra, nemre, rangra tekintet nélkül. Hasonlóan az összes elhárításhoz. A lelki elhárítási mechanizmusokra gondolok. A kommentedben is van egy kettő!
szeptember 3, 2010 @ 10:39 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#11): értem álláspontod, de mint föntebb már írtam, érdemi vitának erről és itt nem látom további értelmét, viszont földobtál egy labdát, amit nem volt szívem nem leütni, sorry!
szeptember 3, 2010 @ 12:36 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#11):
Ezt most nem értem. Ahhoz, hogy “disszonancia” lépjen fel, főleg “kognitív” kell lenni egy pillanatnak, mikor észreveszi az illető a disszonanciát elvei és az általa cselekedettek között, majd ezt elhárítja, arra azonban emlékeznie kell, hogy milyen érvek, érzések alapján tette. Nem látom nyomát sem, hogy Eichmann valaha is gondolt volna olyat, hogy amit tesz az helytelen, márpedig, ha ez így volt, nem állt fent a disszonáns helyzet. Kiegyensúlyozott, vidám érzésekkel küldi a zsidókat a lágerekbe, mondhatni a jól végzett munka örömével.
szeptember 3, 2010 @ 12:38 du. • válasz erre
Ps. Disszonancia akkor lépett fel – de nagyon – mikor ezért felakasztották.
szeptember 3, 2010 @ 4:48 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#14):
szeptember 3, 2010 @ 4:55 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#13):
Válasz aristo hozzászólására (#14):
Ha szabad válaszolok. Nem biztos, hogy szabad. Hiszen már szóltam!
A disszonancia a csoportértékelés (=superego) és a tett között van. Az egyén – Herr Eichmann – egyszer úgy gondolja, hogy ő egy rendes ember, mert úgy és azért gyilkolt, amiért csoportja (=supe-rego) elfogadja. De a történelem forgandó. Új csoportban találja magát, (= új super-ego) és új értékeknek kell megfelelnie. Itt már nem örülnek – és ő sem örül !!!!! – az egykor szorgalmasan végrehajtott öléseinek. Az általa elősegített öléseknek. Más a csoport, más a super-ego! (A modern kor gondja, de ezt a vonalat itt, és most hagynám. Akkor is, ha ez a kettőnk közötti gondok egyik alapja.)
Eichmann tragédiája, hogy egy életen belül változik, mond mást a csoport, parancsol mást a super-ego. Itt, az új világban, azt mondják rá; gyilkos. Közmegegyezés alapján. Pedig ő hős volt, ő hős szeretne lenni! Mert ő hős volt! Az egykor derék hivatalnok ezt a minősítést nem viseli és disszonanciaként éli meg. Amit redukálni szándékozik. Ezért változtat emlékein, hozza összhangba a jelennel és mondja azt, ő egy peches emberként gyilkolt. Ő tul. kép. nem is gyilkos, csak rosszkor volt rossz helyen. Rosszul! Neki semmi köze az emberirtáshoz. A vádakhoz sincs köze. Rajta csak bosszút állnak. És ő ezt lehet, hogy valóban így is hiszi. Ez a disszonancia redukció nyújtotta teljesítmény. Az ebben való hit. Bárki képes rá. A pozitív önképért bárki, bármire képes. Csepeli Gyuri szárazon előadja azt, amit Arendt és kora magába roskadtan vett tudomásul. Íme; az ember!
Amikor először olvastam nem gondoltam, hogy ezt ajánlanám a legjobb bejegyzés címre. Íme, az ember! De egyre inkább úgy gondolom, hogy ez az. Lassan egy életmű. A kognitív disszonancia redukció.
U.I Amikor E-t felakasztották E. harmóniában volt önmagával.
szeptember 3, 2010 @ 5:42 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#16): a labda, az labda, a reflex pedig reflex. Újra csak elnézésed kérdem.
szeptember 3, 2010 @ 7:53 du. • válasz erre
Lucifer gondolkozik velem kongruensen. A többiekkel nem értek egyet. Ez annyiban kognitív disszonancia számomra, hogy a blogom tehetséges szerzőinek tartom őket. Mit csináljak? Mondjam, hogy Lucifer és én tévedésben vagyunk? A többiek vannak tévedésben? Netán nem is értenek ahhoz, amiről beszélnek? Isten őrizz! Ez a blog a kognitív disszonancia indukciójáról szól. Minél többen minél több-ben nem értenek egyet, annál jobb.
szeptember 4, 2010 @ 8:59 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#18):
Válasz Csepeli György hozzászólására (#18):
szeptember 4, 2010 @ 9:45 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#16):
Ebben a formában, ahogyan bemutatod a kép meglehetősen egyoldalú. Maga Adolf Eichmann nem is létezik másképpen mint bizonyos elvárásokra adott válaszok összessége. Eichmannak bizonyára volt véleménye arról mit csinál, nem csak abban a tekintetben, hogy jól csinálja -e, tehát kellő hatékonysággal szállítja a zsidókat a táborokba, hanem hogy ez helyes eljárás -e amit a zsidókkal tesznek. Ha ezt helyes eljárásnak tekintette, akkor nyilván kártékony, vagy veszélyes elemeknek is tekintette őket. Ez esetben ott és akkor semmiféle disszonanciát nem tapasztalt tette és saját értékítéletei között. A kérdés mármost az, hogy addig amíg 1962.-ben ugyan ezek a zsidók, vagy gyermekeik bíróság elé állítják megváltozott -e Eichmann véleménye nem arról ami tett, hanem zsidókról. Ha ez megtörtént és a világ túlnyomó részéhez hasonlóan, ő is úgy látta, hogy ártatlanokat küldött a halálba, akkor valódi disszonancia léphet fel, ez azonban nem az elvárások és elvárások közötti disszonancia, hanem Adolf barátunk korábbi és mostani álláspontja közötti. Ekkor – lehet, hogy a “világ” hatására – de ő maga változott meg. Ennek semmi jele sincs. A bíróság előtt hazudozik, sunyít, próbálja kisebbíteni a bűneit, ebben semmiféle disszonancia nincs, ezek egy gyáva, rajtakapott bűnelkövető tökéletesen logikus és szokványos reakciói. Nem bán meg semmit, a zsidókat ért jogtalanságok feletti sajnálkozása hamis, a bíróság szívének meglágyítását szolgálja. Nem a “bűn” banális – ahogyan Arendt gondolja – hanem Eichmann. Bizonyára nem támadnak ilyen gondolatai, ha Streicher perének és kivégzésének tanúja. Eicmann nem volt méltó a bűneihez, ahogyan Nietzsche mondaná.