Ekhnaton fia
Torinoban mindig történik valami. Hol Nietzsche őrül meg a főtéren, hol a Krisztus testének és arcának lenyomatát őrző Dóm ég le. Most éppen egy szemnyitogató kiállítás van a Palazzo Bricherasio földszintjén és első emeletén Ekhnatonról, a forradalmár fáraóról. Nem könnyű róla kiállítási anyagot összeszedni, mert utódai mindent megtettek, hogy emléke feledésbe merüljön. Összetörték szobrait, a föld színévé tették egyenlővé fővárosát, kikaparták nevét ahonnan csak lehet. De nem tudták leszedni a Napot az égről, mely makacsul hirdette és hirdeti mind a mai napig Ekhnaton igazát. Ő volt az, aki a sok isten helyett egy istent hirdetett, akit a Nap erejével mért. Mózes föltehetően ezt az istent reciklálta, s látta el a harag, a félelemkeltés, fenyegetés, bűntudat felkeltésére való képesség összes jegyével. Egyiptomból kijövet az írásban megkapott parancsok olyan kőtáblán érkeztek, melynek design-ja egyiptomi. Ekhnaton Istene kedélyes, szeretnivaló, sugarait senkitől sem megtagadó erő, aki nem kellett a megélhetési papoknak, akik köré az egyes istenekre szakosodott iparágak települtek. Amikor a szerencsésen megmenekült leplet (pontosabban annak másolatát) néztem a Dómban, akkor jutott eszembe, hogy hátha Ekhnaton fiát látom, aki azért jött, hogy az egész emberiségnek bemutassa apja Istenét, a megbocsátó, mindenkit szerető és befogadó erőt, a Napot. A próbálkozás, mint arra Húsvétkor szinte emlékeztetni sem kell, nem volt konfliktus mentes. A büntető isten rövid távon győzött, de a háborúnak még nincs vége.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
április 10, 2009 @ 5:03 de. • válasz erre
És hát igen, a kartusok általában párosak, mert csak két név játszott igazán. A mózesi kőtáblák, mint Isten névjegye?
április 10, 2009 @ 6:18 de. • válasz erre
Igen, azt hiszem pontosan azt látta.
És sajnos, még mindig győzelemre állnak a papok. Jó meló. Nem kell aggódni a holnapi betevő miatt, és lehet uralkodni a hívők elméje és lelke felett.
Az isteni és az emberi egy. Nincs szükség közvetítőkre.
Tanítókra lenne, de azok meg nem “papok”.
április 10, 2009 @ 6:56 de. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#2):
A bejegyzés témája a Ekhnaton (és Jézus esetleges összefüggése), és nem a papság szerepe. Észrevételed köszönöm.
április 10, 2009 @ 8:58 de. • válasz erre
Jézus tanításainak az a nagy teljesítménye, hogy mint a nap mindenkire süt, mindenkit éltetni kíván. A melegséggel tápláltak esendők, néha ki akarják sajátítani, veszekednek, de aztán meghallják a szót, ami békéssé szelídít őket. Ezen a papok se – a megélhetésiek se – tudnak rontani. Ezért lett világvallás.
április 11, 2009 @ 10:26 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Meg, ha másodlagosan is, de azért, mert voltak papok (megélhetésiek, és nem megélhetésiek, sőt olykor szentek), aki gondoskodtak arról, hogy ezek a szavak máig ne csak elvileg legyenek olvashatóak, mint az apokrifek, amik közül azt a négyet kiválasztották, amelyeket (még :-/ ) szinte mindenki ismer (ebben a kulturkörben).
április 11, 2009 @ 10:31 de. • válasz erre
Azok a gonosz papok!
Hihetetlen, hogy a sok felvilágosult ostobaság közül talán a legbornírtabb tartja magát a legerősebben. Ekhnaton fáraóról azt véljük tudni, hogy igazi felvilágosult uralkodó volt, egy egyiptomi II. József. Ezen kívül tudjuk azt, hogy feleségét Nofretiti királynőt, a jól fizetett udvari szobrász, szépnek ábrázolta, tudni véljük továbbá azt is, hogy szerették egymást és fiatalok voltak és a gonosz, csúnya, öreg és konzervatív papokkal gyűlt meg a bajuk akik a fejődés útjába álltak. Mi kell még a romantikus fantáziának!?
A valóságban a jó fáraó valószínűleg őrült volt egy kicsit. “reformjai” – mutatis mutandis – feldúlták az ország békéjét, erőszakkal akarta megváltoztatni népe hitét, ami önmagában is ostobaságra, vagy őrültségre vall, utódai nem győzték helyrehozni amit lerombolt. Mindezzel – természetesen – nagyszerűen beteljesítette haladó emberről alkotott képet, hiszen eközben a “jót” akarta és – mint tudjuk, – az a legfontosabb. Közben az északkeleten ébredező Hettita birodalom már fente a harci kocsik kerekeinek kaszáit, hogy azután, a valóban nagy uralkodó, II. Ramszesznek legyen kivel csatáznia. De ez őt nem nagyon érdekelte. Amúgy semmi bizonyíték arra – a történészek nem is hiszik – hogy egyistenhívő lett volna.
A király – különösen a fáraó – nem lehet próféta, annak rossz vége szokott lenni. Különösen nem egy alapvetően földművesekből álló országban, akik közismertek – azóta is – makacs konzervativizmusukról. Ekhnaton története két tanulsággal is szolgál. Az egyik az, amiről beszéltem, hogy nép hite nem változtatható meg rendeleti úton. A másik pedig az, hogy nem célszerű mai tévképzeteinket, egy több ezer évvel ezelőtt élt, kevéssé, töredékesen ismert ember sorsába beleerőltetni. A történelem nem a “haladás” és a “maradiság” erőinek harca, bármennyire szeretnénk is így látni.
április 11, 2009 @ 10:37 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#6):
Egyrtészt persze!
És köszönöm. 
Másrészt, utódai jól helyrehozták, nem mondom!
Harmadrészt tényleg – ismereteink szerint elsőként – felismerte, hogy egy az Isten, ami nem kis intellektuális teljesítmény, hogy ettől kicsit megzakkan(hatot)t, valószínű. Hivatásos gondolkodókkal is megesett ilyesmi (valamivel kisebb) problémákkal kínlódva.
A visszavetítésről írottjaiddal viszont annyira egyetértek, hogy ki is terjeszteném az általad a harmadik bekezdésedben írottakra.
És szép lesz, mert harmadnapon feltámad. 
Szép Húsvétot!
április 12, 2009 @ 10:56 de. • válasz erre
Az egyiptomi társadalom – hasonlóan a például a kínaihoz – az un. “vízközösségen” alapult, ami azt jelenti, hogy az adott terület igen nagy létszámú lakosságát csak az öntözéses mezőgazdálkodás viszonyai között lehet fenntartani. Ez, egyrészt óriási, központilag irányított munkálatokat igényel az öntözőművek, fenntartására, megépítésére és működtetésére, másrészt elmélyült mérnöki ismereteket, ezek megtervezésére. Az így létrejövő társadalmak hihetetlenül stabilak, hiszen semmi értelme a belvillongásoknak, az közösségi munkálatok elhanyagolása automatikusan éhínséghez vezet – és ezt mindenki tudta is. Mi – ahogyan azt némileg nagyzolóan hinni szeretjük – nem ezeknek, hanem a görögöknek a szellemi utódai vagyunk. A görög földműves, aprócska földjét maga műveli, a többiekre nincs szüksége hozzá, joggal igényli hát – eltérően egyiptomi kollégájától – hogy maga is húzza annak hasznát, rendelkezzen jövedelme felől – individualista tehát. A görög kereskedőről nem is beszélve, neki a többiek nemhogy semlegesek, de konkurenciát jelentenek. Másrészt, természetesen, szükség van a többiekre, munkamegosztás van és háborúk, melyek az egész állam erejét, összefogását igénylik.
Ebből fakadóan, az első pillanatoktól kezdve, fennáll egy igen nagy társadalomelméleti probléma, jelesül, hogy miképpen tartható fenn valamiféle egyensúly a társadalom széthúzó-individualista és az összefogást kikényszerítő közösségi jellege között. A “vízközösségi” társadalmakban ez a dichotómia nem áll fent, a közösség primátusa egyértelműen adott, egyetlen szubjektum létezik csupán: a despota, aki lehet őrült, ostoba, vagy akármi, de léte, a rá való hivatkozás elengedhetetlen, hiszen “alulról” nem jöhet semmiféle kezdeményezés ami ne fenyegetné létében a közösséget. Az individuális társadalmakban ezt másképpen gondolják. Despoták – vagy legyünk stílszerűek : türannoszok – itt is vannak/lehetnek létük azonban nem szükségképpeni. Sőt. A változások igénye jellemzően “alulról” jön, olyannyira, hogy a nagy reformátorokról is hajlamosak vagyunk azt gondolni, pusztán megértették az “idők szavát”. Még döbbenetesebb a különbség, ha a tudás, a tudomány szempontjából vizsgáljuk. Az individualizált társadalomban a tudás szükségszerűen dekotextualizáltá, nagyjából mindenki számára “beláthatóvá” válik, hiszen az emberek egyenként tartanak igényt arra, elvárják, hogy számukra, mindenki számára belátható és “logikus” legyen. nagyjából ez is volt az amit, összefoglalóan, görög gondolkodásnak hívunk és ami máig meghatározza vélekedésünket. Az egyiptomi, vagy kínai társadalom nem igényli ezt, a tudás jól megfér a mítosszal, a babonával, nem igényel belátást, csak kivételezett kevesek tudhatják a dolgokat a maguk valósága szerint, a narratívákon kívül, mondhatni racionálisan. Az “egyszerű” emberek számára a hit és a tudás kézenfekvő módon egy, szétválasztásra nincs szükség, annak haszna nincs, ezáltal “értelme” se.
Nem értjük tehát Ekhnaton fáraót és korát. Az “egy az Isten” elképzelése csak a görög-zsidó-keresztény kultúrában hordoz, a kijelentésen túli, mondanivalót. A vágy a “végső ok” megismerésére: az individuum vágya, önmagának megokolására, melyhez számára nem elégségesek a többiek hasznára váló létezés tényei.
április 12, 2009 @ 12:21 du. • válasz erre
Világos. És hát remek.
Vannak konkurens magyarázatok is, amelyek alapja, hogy Ehknaton -nak praktikus gondja volt a papsággal, konkrétan, hogy visszaéltek a helyzetükkel, a hatalmukkal és nyomorba taszították a népet. Ehknaton meggyőződése az volt, hogy a papság önzése veszélyezteti a birodalmat, a közösséget. A megoldást abban látta, ha lecseréli a papságot, az elitet és ebben fontos momentum volt a papság delegitimációja. Sok isten helyett egyet javasolt. Az előterjesztés egyébként jobban illeszkedett magához az uralmi struktúrához is. De ez nem jelent semmit.
április 12, 2009 @ 1:52 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#8):
Válasz lucifer hozzászólására (#9):
Individuumok vannak, “vízközösségek” kevésbé. Az egyptomiakat még kevésbé értjük, mint az antik görögöket, akiknek számos olvasatuk van, Egyiptomon belül, pedig Ekhnatont! Persze, hogy nem…
Abban, hogy az “egy az Isten” csak a zsidó-görög-keresztény világban hordoz – bármit jelentsen is!
– “a kijelentésen túli, mondanivalót”, tekintettel a mondat szándokosan muszlim ihletettségére, nem vagyok egészen biztos.
Azzal, hogy a zsidók mennyire Ekhnaton nyomán, azzal bajlódjon Assmann, de hogy nem volt senki, azt számomra a fennmaradt szobrok is valószínűsítik, mert olyan – csak mai szemmel! – dekadenciát keveset éreztem, mint az Egyiptomi múzeumban, az ő korának emlékeit bámulva.
április 13, 2009 @ 10:22 de. • válasz erre
Ahoz, hogy miképpen látjuk a világot – és benne az ember történetét – a görögök az egy gondolatát, az ok és okozat megkülönböztetését, általánosabban fogalmazva, a metafizikát, adták hozzá. A zsidóktól származik a “történelem” gondolata, a kezdettől a vég felé tartó mozgásé, melyet valamiféle eszkaton végez be. A kereszténység radikális fordulata a történelem korszakokra oszthatósát vetette fel. Így igaz ez már Orosiusnál – aki Ágoston tanítványa volt – egészen a kései Joachimitákig, mint Lessing, Fichte vagy Schelling. Egyik sincs meg a másik nélkül. Mai szemünkkel nézve a metafizikai konstrukciók öncélú okoskodások egy valahonnan valahová tartó gondolati folyamat horizontja nélkül és a történelem a mészárlások, bánat és nyomorúság monoton egymásutánja, ha nem pillantanánk meg az egymást követő korszakokat, mint a “fejlődés stációit”, vigaszként mindarra, amit elszenvedni kényszerülünk, in medio umbrae mortis – a halál árnyékának völgyében.
Ezek mind szükségesek ahhoz, hogy az “egy az Isten” kijelentés értelmet nyerjen – túl azon, hogy egészen egyszerűen nem több, hanem csak egy Istent hiszünk. Amint az ateizmus-teizmus vita, úgy a politeizmus-ateizmus vita is csak egy radikálisan keresztény perspektívából értelmezhető, a világ és az istenség viszonyának “új” (2000 éves) gondolatából, miszerint oka van a bánatnak és örömnek is a parúzia, vagy az arra való várakozás szempontjából.
De lehet, túl messzire mentem, túl sok ókeresztény auktort olvasok mostanában…:)
április 13, 2009 @ 12:05 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#11):
Külön köszönöm, hogy nem szórakoztál el – lett vona mivel!
– Ekhnaton általam látni vélt dekadenciájával. Amit most azzá szelídítek, hogy elképesztőek annak a kornak a szobrai, valósággal kiüvöltenek – OK, különlegességükkel – a megelőző, és az őt követő évezredek szobrai és domborművei közül, miközben azok letagadhatatlan rokonai (az ember semmi másnak nem képes őket látni, mint egyiptomiaknak, tehát (legalább esztétikailag) valami különleges történ(hetet)t akkor).
Gondolatmeneteddel abszolút egyetértek. Annyival egészíteném ki, hogy (feltehetően) a (valahonnan valahová tartó) történelem felismerése (vagy csak (elő)fogalmának bevezetése) nem független az “egy az Isten” felismerésétől. Az utóbbi (talán) az előbbi előfeltétele:
Mert számtalan, pláne tisztázatlan összefüggésű, és erőviszonyú, okozó számtalan irányba terelheti az eseményeket, ha egy, “csak” azt az egyet (aki amúgy végtelen, mi meg végesek stb. stb.) kell kiismerni…