Elégia
Mikor vált az ember emberré? Amikor megszólalt, vagy amikor számolni kezdett. A szavak bármit jelenthetnek, a számok azonban mindig ugyanazok. Rajtuk keresztül visz az út a létbe, mely néma és hallgatag. A szavak zaja felveri ezt a csendet. A nyelv nem lét háza, csak délibábja, de más nincs. A számok lennének az igaziak, de mi nem vagyunk azok.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
november 18, 2008 @ 8:48 de. • válasz erre
Elégikusan szólva valóban délibáb. Én inkább hallucinációt mondanék, de azzal a megszorítással/kiegészítésse, hogy ennek a hallucinációnak egy része – és épp a számok mentén – átrendezi a létet (de legalább is borzolja “felszínét”. Elégikusan fogalmazva, mint könnyű szél a tenger/tó stb.): többek között (hullámoknál picit maradandóbb) házakká.
Más kérdés, hogy ezekkel a házakkal (és az ebből kinövő metaforikus házzal) látszólag az helyzet, mint Malackával. Ráadásul a méz sem igazán elérhető a lét, legfeljebb az ittlét(ek) számára; de meglehet, épp azáltal válik édessé, hogy a keserűség ittlétként mintegy kipárlódik belőle…
november 18, 2008 @ 9:44 de. • válasz erre
Öt és egyötöd soros. A téma örök; a fecsegő létezés és a hallgatag lét. A számok itt is, ott is érvényesek. Mondhatnám, hogy itt se, ott se, mert mögöttük a szavak, de ezzel most csak azt bizonyítanám, hogy egy hangot se értettem a bejegyzésből. Ne égessük magunkat feleslegesen. Identitásunk múló délibáb, számosságunk 1, meg 1, meg 1, ami biztos, ebbe kapaszkodhatunk. De ha ebbe kapaszkodunk, azt veszíthetjük el, amiért érdemes kapaszkodni, hogy ne darab legyünk, hanem egy megismételhetetlen a sok közül. 1, vagy csak 1.
november 18, 2008 @ 10:08 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
A fecsegő létezést és a hallgatag létet vitatnám: mintha a bejegyzés arra utalna, hogy a létezéssel épp az addig néma jut szóhoz. Igaz dadog kicsikét (de sem a bejegyzés, sem Heidegger nem állítja – illetve a bejegyzés a számokkal egy kicsit igen -, hogy “csak a törvény a tiszta beszéd”).
Az ötöd és egyötöd soros (nyitó)mondatot nem értem.
november 18, 2008 @ 11:13 de. • válasz erre
Nézd ez nekem egy vers. Vers van egy soros, két soros … négy soros stb. soros. Ez öt és egyötöd soros. Egy vers arról szól, amit a befogadóban kelt. Nekem nem mondja, hogy a lét megszólal, nekem azt mondja, hogy örök némaságra van ítélve, meg hogy a létezés nem is nagyon izgatja. A kapcsolatot felvenni próbálkozó létezők hangoskodó szavai visszhangtalanok, arra a lét nem válaszol, a szó érvényét veszíti. A számok nekem itt nem a tiszta beszédet, a törvényt idézték, hanem azt, ami marad belőlünk a hangoskodó délibáb szavak nélkül. Darab = darab. Azt gondolom, költőnket ez zavarja, ez nem tetszik neki. A törvényt talán elfogadná, azzal talán ki is egyezne, de ez ellen a kifosztás ellen ágál. Tenni ellene természetesen semmit se tud, de ágál, pontosabban nem lelkesedik a dologért, mintha elszomorítaná. Lehet persze, hogy ez nem így van, csak én képzelem. De ez egy vers.
november 18, 2008 @ 11:35 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Az “Öt és egyötöd soros”-t értem, és köszönöm a magyarázatod.
Versértelmezéseddel – noha konzisztens! – két gondom van:
a/ A vers nem attól vers, hogy Neked az. (Attól is az, de értelmezésed akkor válnék relevánssá, ha a fenti bejegyzés részévé válnék a magyar lírának, amit kétzlek. Nem szöveg minőségének, a magyar lírafelfogás sajátossága okán. (Ugyanakkor a címválasztás Téged igazol.)
b/ Értelmezéseddel szemben én Heidegger kontextusában “hallgatom”, ahol a lét ha sajátos módon is, ittlétként, de szószerint is beszél. Az is egy konzisztencia, a Tiedi is; ízlés dolga, hogy kinek a papné. Számomra a gügyögés is vonzóbb, mint a fölötte romantikus és következményeiben heroizálásra alkalmas “örök némaság”.
Meg termékenyebbnek is tűnik. Lírailag is. “Templom a természet” stb, igaz, ez Baudelaire (viszont szintén számomra épp elég romantikus)…
november 18, 2008 @ 12:28 du. • válasz erre
A heideggeri ihletettség nyilvánvaló, de üzenetét a költő személyiség-kohója alkotó módon alakítja. A létet némának és hallgatagnak nevezve egy pillanatra bizony visszaszökik az oly’ szeretett XIX. századába. Az igazi otthonba, hogy ott öntudatra ébredve lázadjon a puszta számmá csupaszítás ellen. Mi nem vagyunk azok! – dörgi. És ez már nem csak az egyén hangja, ez az új hang kollektivista hang, amely talán egy új korszakot is jelez. Meglátjuk.
(Elnézést)
november 18, 2008 @ 12:31 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#6):
Meg
(hogy mit, az meg kiderül). Elnézést. 
november 18, 2008 @ 11:41 du. • válasz erre
Na jó, legyen vers! Igazolható. Pl. az ilyen lírai megfogalmazásokkal – a szavak zaja felveri a csendet.
Ha vers, akkor meditatív, s nem oly’ cselekvő fajta, mint az izmusok felkent magyar apostoláé, Kassáké. Nincs benne a Kassáki elszántság, mint pl. ezekben a sorokban:
megejtjük az érett pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld!
A szerző, Cs. Gy. megelégszik az eddigi utódokkal.
Az illem, a jelen szokásrendszere velem is azt mondatja, hogy többes számban nem, vagyis csakis a saját érett, páros asszonyom jöhet szóba.
Pedig hát, magunk közt szólva a Kassáki útmutatás is nagyon vonzó…
Lucifer szóba hozta a XIX. századot, az Anyám tyúkja korát. Nekem a XX. eleje a csoda, késésben állok tehát, mert ez a XXI.
Lám, líráról ejtünk könnyű szavakat, s tele van a szám számmal! Szó és szám együtt döngöli a létet, de legalábbis azt, ami annak látszik.
Lét vagy annak látszata? – bármi legyen is az, nem verjük ki a szobából!