Előítéletek
Az előítélet nem vélemény. Annál jóval mélyebben ágyazódik be a személyiségbe. Észérvek segítségével megváltoztathatatlanul az előítélet saját tárgyáról a vakhit biztonságával megtámogatott egészleges képet ad, a társadalom tagjai számára közös értelmezési, tudásszervező kereteket biztosítva. Ha az életet nem a természettudós szemével nézzük, akkor nem nagyon találunk benne olyan mozzanatot, melyre nézve ne táplálnánk olyan tudást, melyet előítéletesnek, azaz empirikus bizonyítékok által megtámogatatlan, hézagos ismereteken alapuló, érzelmi elfogultságot tükröző tudásnak tarthatunk.
A mindennapi élet élhetetlen lenne előítéletek s a hozzájuk hasonló gyorsan működő, jól kommunikálható, korábban betanult, gondolkodás nélkül alkalmazott megismerési receptek nélkül. A társadalmi úton megszerkesztett valóságnak azonban van egy olyan szegmense, ahol az előítéleteknek különleges szerep jut, ugyanis élő emberekre vonatkoznak, akik ugyanolyanok mint az előítéletek vonatkoztatója. Ha nem emberekre vonatkozó előítéletekről van szó, a következmények legfeljebb kudarcos cselekvésben, nevetségessé válásban nyilvánulnak meg. Ha az előítélet tárgyai emberek, a következmények sors-és történelemformálóak lehetnek, akár az előítélet alkalmazóit, akár az előítélet által sújtottakat nézzük.
Emberekre vonatkozó előítéletek esetében a csoporthovatartozás képezi a vakhit biztonságával működő tudást, melynek iránya érzelmileg lehet pozitív és lehet negatív. Csoportokra éppen úgy áll az „odi et amo” szabálya mint egyénekre. A szakirodalomban azonban inkább a gyűlölet irányú előítéletekkel foglalkoznak, mivel ezek nyomán támadnak a háborúk, a népirtások, a pogromok, a mindennapi életet megmérgező kisebb-nagyobb diszkriminációk, a csoportközi ellenszenvből táplálkozó merényletek és gyilkosságok. Az ilyen jellegű aktusokban csoport és személy persze nem válik el élesen, mint azt nagyszerűen bizonyítják Shakespeare drámái, az Othello, a Velencei kalmár.
A csoportokra vonatkozó előítéletek egyik válfaja a saját csoport-másik csoport mentén különböztethető meg. A saját csoportot többnyire pozitív, a másik csoportot többnyire negatív érzélmek torzító szemüvegén keresztül nézzük. Kivétel a kisebbségi saját csoport, melyet az öngyűlölet a saját csoport tagjai szemében egyes esetekben negatívra színezhet.
Egy másik osztályozási szempont alapján azt vizsgáljuk, hogy az adott csoportközi előítéletben mennyi az igazság, és mennyi a képzelet. Az előítéletet hangoztató emberek sok esetben saját tapasztalatukra vagy mások tapasztalatairól szóló beszámolókra hivatkoznak, amikor egy-egy személyre csoporthovatartozása által indokoltan megfellebbezhetetlen kijelentéseket tesznek vagy magát a csoportot ítélik meg egészlegesen.
Kétségtelenül lehetnek olyan viselkedések, ismertetőjegyek, amelyek egy-egy csoportban gyakrabban fordulnak elő, mint más csoportokban. Logikai hibát vét, aki erre alapozva általánosít, azaz a csoport minden tagjára nézve érvényesnek tekinti az adott viselkedést vagy ismertetőjegyet. Az ily módon létrejött előítéletek reprezentációs túlzáson alapulnak, s nyilván nem nélkülözik a tapasztalati alapot. Ha egyszer valakit X –csoportba tartozó személy kirabol, megüt vagy átver, akkor az illető könnyebben fogja azt hinni, hogy minden X deviáns, mint az, akit ilyen inzultus nem ér.
Kevesebb az igazság, s több a képzelet azokban a tudásfoszlányokban, amelyek a másság, az idegenség prizmáján keresztül jelenítik meg számunkra a másik csoportot. Az előítéleteknek ezt az elemét gyermekkori szorongások színezik, amikor az idegenség ismeretlensége riasztott és taszított mindenkitől, akiből hiányzott az ismerősség közvetlensége és biztonsága. Sok esetben ezeket az érzéseket elmélyítették a korai gyermekkorban meggondolatlanul elhangzó szülői, nagyszülői fenyegetések, melyek úgy szóltak, hogy„odaadlak X-nek” vagy „elvisznek az Y-nok”.
Semmi igazság, csak gonosz képzelet van azokban az előítéletekben, amelyek a másik csoportot szürreális tulajdonságokkal ruházzák fel, s képtelenebbnél képtelenebb vádakkal illetik. A szakirodalom „kimérikus” előítéleteknek nevezi ezeket a képzeteket (Langmuir, 1999),melyek funkciója, hogy az adott csoport tagjai egyszer s mindenkorra kívül kerüljenek az elfogadhatóság körein, s szimbolikusan előkészítsék fizikai kiiktatásukat az életből.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
november 26, 2008 @ 9:18 de. • válasz erre
Elképesztően inspiratív szöveg, gratulálok!
Individuálpszichológiai kategóriákkal látszik megalapozni a szociálpszichológiaiakat, hiszen az előítélet vakhit lenne.
A vakhit pedig:
a/ érzelmi elfogultságot tükröző tudás, és
b/ megismerési recept.
Így az eddig pejoratívként kezelt antropológiai adottságként tűnik fel, és ami talán negatívvá csak azáltal válhat, mint írod is, hogy közössé válik.
Mert és ráadásul azt hiszem, minden tudás érzelmi elfogultságot is „tükröz”, csak ennek mértékében vannak – jelentős – különbségek.
A különbség pedig épp azáltal jön létre, hogy az elfogultság megerősítést nyer-e.
A nem közös előítéletet ugyanis az ember épp asszimilációja érdekében szocializációja során „kénytelen” felülvizsgálni. Nagyobb részüket elveti, finomítja, és ezáltal asszimilálódik, kisebb részüket megtartja, tudatosítja, és ezáltal individualizálódik az ember.
Az individuális tudás típusokat képez, a közös, kollektív tudás csoportokat azonosít.
Tehát megerősítés módjától, a közösség által lesz a szocializáció során a hitből vakhit.
Sőt, továbbmegyek! Még az is kiderülhet, hogy hit és vakhit között esetleg csak a csoport hovatartozás létesít (látszat) különbséget. A másik csoporté vak, szemben a mi igaz hitünkkel. Tehát ha közös/kollektív, akkor vakhit, ha individuális, akkor vélekedés, melyről kiderülhet, hogy igaz, vagy hamis, és ezáltal lesz tudássá.
Ugyancsak – ismereteim szerint példátlanul – jó, hogy az előítéletek:
Még csak nem is álmokból, tévedésekből szövődnék személyiségünk szövete? :-/ )
1/ az odi et amo-ra visszavezetett
2/ személyiségalkotó tényezőként jelennek meg. (A tudás közös, a hülyeség individuális?
Ennél is jobb, ahogy az odi:
a/ tanult viselkedésként
b/ a tárgyvesztéses félelmekre visszavezetett!
Nem hiszem a szakirodalomnak, hogy a kimerikus előítéleteknek az a „funkciója, hogy az adott csoport tagjai egyszer s mindenkorra kívül kerüljenek az elfogadhatóság körein”! Álláspontom szerint ez „csak” a következményük. Funkciójuk a tárgyvesztéses félelmek eloszlatása, méghozzá a veszély(t alkotó csoport) lebecsülésével. Az hiszem éppen hogy az individuálisan szükségszerű lebecsülés az a mozzanat, ahol a kiméra elszabadul. Ami individuálisan áldás, közösként átok.
A fogyatékosság bekapcsolása szintén rendkívül jó, és ígéretes. Azt sejtem egyébként, hogy a stigmatizáció interiorizálása (az önstigmatizáció) az, ami a deviánst és a beteget elválasztja egymástól
november 26, 2008 @ 11:28 de. • válasz erre
Az előítéletességre egész iparágak épülnek.
Amikor árut vásárolunk, azt csak gondoljuk, hogy ez áruvásárlás – Ogilvy szerint érzetekért fizetünk!
Cselekvési tendenciával és érzelmekkel átitatott hitünkben, azaz attitűdjeinkben – (ez nagyjából Philip Kotler fogalommagyarázata) – ránk parancsolnak a kikristályosodott előítéletek: a német termék pl. automatikusan “műszakilag korrekt” jelzőt kap elménkben, a japán hi-fi torony nyilván a miniatűrizálás remeke lesz és így tovább.
A nagy kérdés, hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatva előítéleteinknek? Képesek vagyunk-e előnyeit kihasználni (nem kell mindent újra végiggondolnunk) úgy, hogy közben nem veszítjük el objektivitásunkat sem.
Egyszerre energiát megtakarítani – de kontrollálni is.
Felfogásom szerint, – hogy a marketingnél maradjak-, a küldetéses vásárlás megvalósítása már ilyen.
november 26, 2008 @ 11:58 de. • válasz erre
Az előny részének vélném talán az objektivitáshoz való közelítés lehetőségét, a hátrány részének talán az attól való távolodást, ha definiálnom kellene, de szerencsére nem kell.
Az sejthető, hogy az előnyöknek is, és a hátrányoknak is masszív közösségi határai vannak, amiként definiálásuk is elképzelhetetlen érvényességének, és ezáltal egy-egy közösség paramétereinek a – ráadásul egzakt – megadása nélkül…
Szerencsére, mert az előny is, és a hátrány is, ha nem is gumi kategória, és talán-talán objektívvé is tehető, a folyamat messze nem lenne mentes az előítéletektől.
november 26, 2008 @ 12:00 du. • válasz erre
A társadalomban az előítéletek bővített újratermelése kegyetlen csapás, egy lefele vezető kényszerpályát eredményez, ördögi köröket indít be, az újítás, a hatékonyság ellen dolgozik. A sikertelenség következménye és egyben szülője. Az előítéletek hamis biztonságot adva blokkolják a változtatás igényét, ha lehet mondani tanulás ellenesek. Stb., stb. Szapulhatom napestig. Ez több, mint világos. Még annak is, aki előítéletes. De hol van, hol keletkezik az, az érdek, amelyik ellene szegül ezeknek a pusztító „tudásoknak”? Ma, amikor fontos emberek előítéletekre játszva akarnak sikert elérni. Sőt el is érnek! Amikor a központi kérdés az elosztás és nem a hatékonyság? Amikor minden látszat vágy ellenére nem kooperálunk, hanem harcolunk. Kiléphet-e az előítéletességről szóló gondolatmenet a szakma keretein kívülre? Lesz-e belőle társadalomformáló erő? Hol a kereslet iránta?
***
Lobo gondolatmenete példa az előítéletek mentén történő kifosztásra. A piacon ott vannak a „német” termékek gagyi alkatrészekből összerakva. A nevén kívül semmi sem jó bennük. De nincs az a hangos – az előítéleteket oldó – közösségi szereplő, aki ezek terjedését akadályoznák. A közös érdeket senki sem vállalja fel.
november 26, 2008 @ 12:05 du. • válasz erre
Lobo! Azt el tudom képzelni, hogy az előítéletesség alapján valamiből termék legyen. De hogyan lesz az előítéletességet oldó gondolat eladható termék?
november 26, 2008 @ 12:18 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Kegyetlen csapás helyett szívesebben mondok, és olvasnék antropológiai (ebben az esetben pszichológiai) adottságaink szükségszerű, de enyhíthető negatív következményeit. Azt, hogy még ennek is vannak, ha jóval korlátozottabb mértékben is pozitív hozadékai, azt épp példád bizopnyítja: “fontos emberek előítéletekre játszva akarnak sikert elérni. Sőt el is érnek!” (Nem lennének “fontos emberek”, és főként nem sikeresek, ha vegytisztán lennének hülyék…)
Ps: most társadalomformáló erő, vagy olyan kínálat, amire van kereslet; avagy a kettő =?
november 26, 2008 @ 12:23 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#5):
Valamilyen Norbi egészen jól keres azzal, hogy úgymond oldja a táplálkozással kapcspolatos előítéleteket.
Ps: érdekes, hogy Aristo hallgat.
Remélem, nem – a szükséges és elkerülhetetlen – mértéken felül előítéletes. 
november 26, 2008 @ 1:01 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#5):
Pl. egyes kutatók megírják könyvben és világszerte árusított siker lesz.
Ilyen teszem azt Pratkanis és Aronson műve, A rábeszélőgép.
november 26, 2008 @ 1:05 du. • válasz erre
P.S.
Újságban is létezett ilyesmi – mármint “előítéletmentesítő”, azaz mért adatokat közzétevő lap – (nem tudom, hogy mostanság is élnek-e még ezek a lapok). A Nagyító, a Hi-Fi Magazin valaha olvasmányaim közé tartozott.
november 26, 2008 @ 3:51 du. • válasz erre
Erik! Nagyon nem akartam három lépés távolságot tartva egyrészt, másrészt alapon szólni az előítéletességről, felfedezni, hogy lám mindannyian, meg ez együtt jár az emberrel, stb. Ma az előítéletesség kifejezetten veszélyforrás, nem egy „állandó” a sok közül. Ma naponta találkozom az előítéletek romboló hatásával. Kis és nagy csoportokról, azok tagjairól hajmeresztő marhaságokat beszélnek. Ráadásul mozgósító marhaságokat. A munkás hülyeségeket beszél a vállalkozóról, a vállalkozó a munkásról, a pártok mindkettőről és mindkettő a pártokról. A szlovák handabandázók, a magyarokról, a magyar handabandázók a szlovákokról. Végeláthatatlan a sor. Ez az előítéletesség nem normális “állandó”. Széttörik a kapcsolatokat, ellehetetlenítik a kooperációt, harcot indukálnak. És a megfontolt gondolat nem piacképes, ha tetszik, nem alakítja az eseményeket. El Lobo emlékszik volt valamikor valaki, aki megpróbált józanul beszélni és csinált egy magazint. De nem lett maradandó a terméke. És ez a gond. A józanság már ma sem kurrens és ha csökkennek az esélyek még kevésbé lesz az.
Egyébként azok a fontos urak/hölgyek, akik előítéletekre játszva lesznek sikeresek azok nem hülyék, hanem aljasok.
november 26, 2008 @ 6:13 du. • válasz erre
Nyilvánvaló előítéletesség a posztban felsorolt bármely csoportba sorolni valakit, hiszen honnan tudható róla egyénileg, hogy valóban oda tartozik. Továbbá előítélet feltételezni az “előítéletesek” csoportjába soroltakról bármit állítani, en mass – nemdebár?
november 26, 2008 @ 6:49 du. • válasz erre
Előítéleteim vannak, tehát vagyok?
november 26, 2008 @ 7:08 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
A szomszédom háza is ég, tehát a tűz kártékony, sőt már rám is veszélyes – tehát be kell tiltani.
Nem lehet, hogy az aljasság is egy azokkal szembeni előítélet, akiknek a mieinktől eltérőek az előítéleteik?
Nem elkenni akarom a kérdéseid, csak jelezni, hogy ha egy probléma égető, attól még az elkapokodott megoldás nem csökkenti a bajt…
Válasz Csepeli György hozzászólására (#12):
Én inkább úgy mondanám: ember vagyok, tehát előítéleteim vannak.
12-re, de főként 10-re: Az pedig, hogy az előítéletek rosszak, nem csupán előítlet, hanem olyan, mely kimerizálja is, és sokasítja is az éőppen működő előítéletket….
november 26, 2008 @ 8:47 du. • válasz erre
Vajon mekkora esélye lehet az egyes embernek az önkontrollra?
Kvázi estelente, mint valami robot, mint valami számítógép végigfuttatunk egy ellenőrző programot, hol jelentkezik bennünk ismerethiány, érzelmi többlet vagy éppen annak hiánya, hol pótoltuk a magunk nem létező, nem kikinlódott véleményét előregyártott sablonokkal?
Megkerestetjük a programunkkal társas kapcsolataink erős és gyenge láncszemeit? Kikutattatjuk vele hibáinkat, hajlamunkat az önzésre, a munka nélküli gyarapodásra és erényeinket, amelyekre támaszkodhatunk?
Politikai állásfoglalásaink előtt, pl. az urna elé járultunk előtti éjszakán végiggondoljuk, hogy létünk, személyünk, személyiségünk mely döntése viszi előbbre a haza vagy az osztály sorsát, esetleg földrészben vagy bolygóban gondolkodunk? Vagy a haza már nem számít, csak a magunk érdekei?
És a kollektív védekezés lehetőségei – amelyeket Lucifer hiányol, milyen kontrollprogramban villanak fel?
Kikinlódott tudáson alapuló (kicsinyke) ismerethalmaz tart életben egy szűkebb közösség tagjaként, amelynek tudása szintén véges, hiányos…
Ember kűzdj és bízva bízzál?
november 26, 2008 @ 9:19 du. • válasz erre
Az előítélet az élet része, előítélet nélkül nem lehet élni. Ezzel nincs gond. A megismerést helyettesítő, merev, rendíthetetlen, a gonoszsághoz, a feltétlen odaadáshoz vezető előítéletek viszont rombolóak, nem kívánatosak. Egy egyszerű példa. Nyilvánvalóan egy a zsidó nép életét kutató néprajzos is előítéletes, meg a Tomcat is. De azért a két előítéletesség közötti különbséget mégiscsak illik észrevenni. És csupán azért, mert mindkét előítéletességre az előítéletesség szót használjuk, nem gondolhatjuk azt, hogy a kettő ugyanaz.
És akkor, ha lehet egy példa az előítéletesség hatékonyságot csökkentő voltára. A nép előítéletes politikusaival szemben. Külön vizsgálódás nélkül csalóknak tartja őket. A politikusok előítéletesek a néppel szemben. Külön vizsgálódás nélkül irigyeknek tartja őket. A politikus rájátszik az előítéletre és megbünteti magát. Persze módjával. A költségtérítést 15 % szja-val sújtják. Ez egy szakmai röhej. Egy tragikusan rossz vicc. Egyetlen dolog tartja életben, az előítéletesség kiszolgálásában való előítéletes hit. A linkség megmarad, az szja romlik, a haszon nulla. Ha semmi sem történik jobb.
A romboló előítéletesség ellen azért a nyilvánosság sokat tehetne. Az egyén kiszolgáltatott, a közösség, ha jól működik a nyilvánossága nem. Tomcat-tel egyetlen hatékony interjút nem láttam. Pedig adott, nem is egyet. De ma délután, amikor pl. a normális Magyarország bajnoka elmagyarázza, hogy a költségtérítés megadóztatása miért jó, el tudtam volna képzelni egy riportert, aki visszakérdez. Tényleg nem kell hozzá sok ész. De nem volt. A nyilvánosság deficites.
november 27, 2008 @ 8:57 de. • válasz erre
Bocsánat, a média kritika ez esetben stornó. Szakértők megszólaltatásával később ki lett tárgyalva a dolog.
november 27, 2008 @ 9:05 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#15):
Természetesen a néprajzos és Tomcat előítélete közötti különbség nyivánvaló, ahogy a hógolyó és a lavina közötti is. A bejegyzésből azonban épp azt olvastam ki, és ezért kommentáltam hosszan, hogy megmutatja, hogy a nemcsak ártalmatlan, de egyenesen hasznos és nélkülözhetetlen, mert emberlétünkhöz tartozó “hógolyócskákból”, az előítélétecskékből lesz társadalmi lavaina.
A közösség, 
a külső megerősítések által.
Úgy, ahogy szereted.
Természetesen építhetünk védőfalat a lavinák ellen. A gyülöletbeszédről szóló parlamenti vita eredménye is, a biróságok ítélkezési gyakorlata is mutatja, hogy – és nemcsak azt, hogy – ezek mennyit érnek, mennyire hatokonyak. Azt is, hogy az előítéletek “termelése” – ahogy azt a bejegyzés világossá tette – abszolút közösségi produktum.
Mindezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy éljen Tomcat, és támogassuk őt, és a hasonlóakat!
Azt akarom mondani, hogy a Tomcat és a hasonlóak elleni “küzdelem”, a nagygyűlés(ek), ami(ke)n még maga a miniszterelnök is részt vesz, ahhoz hasonlatos, mintha pestisjárvány idején a a kelések elleni bőrgyógyászati krémek osztogatását sürgetnénk, és támogatnánk. (Netán nyilvános kencetárak elhelyezésével is, amelyek jószándékunktól függetlenül éppen hogy a járvány terjedését gyorsítanák.)
Magyarra lefordítva, az is probléma, hogy egy-egy focimeccsen menetrendszerűen felhangzik az ellenfél lakóhelyének melléknévi kiegészítéséhez kapcsolatan a …….-i “cigányok, basszátok az anyátok” rigmus, de ezzel kapcsolatban messze nem ez a legsúlyosabb probléma.
Jóval súlyosabb, hogy ilyenkor a játékvezető nem szakítja félbe a mérkőzést, amire egyébként lehetősége van, sőt kötelessége lenne.
Azonban még csak ez sem a legsúlyosabb probléma. Ennél is súlyosabb, hogy a bírónak igaza van, amikor a nagyobb botrány elkerülésére hivatkozva teszi, illetve nem teszi, amit tennie kellene.
Mert a fenti kettőnél súlyosabb probléma, hogy egyrészt csakugyan botrány lenne, ám ennél is komolyabb probléma, hogy a botrány rendészeti kezelése nyomán a pártok nyilatkozatai is, és a média is nemcsak a rendőri fellépés arányosságát vitatná, de garantáltan erőszakról, és túlkapásokról beszélne, és komoly esély lenne rá, hogy a bíró nem vezetne több mérkőzést, mert helytelenül hajlamos megítélni, “túlreagálja” a nézőtéren kialakult helyzeteket.
Van azonban – és csak ezen a területen is – ennél is komolyabb probléma: Olaszországban is voltak balhék a mérkőzéseken, sőt fasisztoid jelképek és gesztusok is megjelentek a nézőtereken. Ergo?
Ergo az olasz szurkolók nem kísérhetik csapataikat sem “vidékre” sem külföldre. Természetesen elutazhatnak, nem vonják be az útlevelüket, de ha balhé van, akkor nem az olasz miniszterelnök egyeztet a balhé helyszínének miniszterelnökével, hanem feltehetően nemcsak az adott ország belügyének tekintenék a történteket, de otthon újabb eljárás várna a külföldön ranadalírozó – idézőjel nélkül, sőt szó szerint! – hazafiakra. Csak felhetően, mert a jogalkalmazás ott oly egyértelmű és egységes ezen a területen, hogy egyetlen egy elmebetegnek sem jut eszébe, hogy focidrukkerként és csoportosan utazzék. stb. stb.
Mert bizony roppant fogas – talán tisztázhatatlnul bonyolult – jogelméleti kérdés (ha nem józan paraszt ész alapján keressük a választ), hogy egy “elcsatolt területen” a Trianon előtti Magyarország zászlóra festett képét lobbogtató csoport ellen mi a jogos és arányos rendőri fellépés. (Egyáltalán, fel kell-e, fel szabad-e lépni, hiszen ez itthon nem szokás, mégsem történik semmi különös. Legfeljebb – egyelőre csak – a nemzeti ünnepeken.) Arról már nem is beszélve, hogy a – csak feltehetően! – mérkőzés előtt, mint itthon is, a szurkolást a “Vesszen Trianon” skandálásával keződők vajon átlépték-e, és főként mennyivel az egészséges patriotizmus határát, és még ha az elítélendő nacionalizmus területére tévedtek volna is (feltéve, de meg nem engedve!), akkor vajon mi (és esetleg mekkora pofon) jogos és arányos, természetesen messzemenően tekintebe véve a szomszédos népek érzékenységét…
Összegezve: a hibbantság határáig zavarodott ország, és Tomcat is, és fentebb tárgyalt másik eset is, csak tünet, amit kezelni lehet, de gyógyítani nem őt (lenne) szükséges.
november 27, 2008 @ 9:28 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#16):
Hála Istennek! Akkor minden OK.
november 27, 2008 @ 11:07 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#17):
Csak most, a fentieket leírva – és főként ezáltal is átgondolva – jövök rá, hogy a “felvilágosult hülyeség” (ami a bal és liberális oldal kitüntetett sajátja) valójában egy (szinte) történelem előtti, mítikus faszságnak, a (vér)bosszúnak az alig modernizált kiadása.
Pontosan számba kell venni, hogy a (másik ország/kisebbség/faj/felekezet stb. stb.) szimbolikus testén mekkora sérülés okozódott, és azzal arányban kell a sérülést okozó(ko)n bosszút állni….
Már minek?!
A cél ugyanis ha igaz (és ha jelenleg Gyurcsány Ferenc és nem Hamurabi/Hamurapi szelleme az ország irányítója), nem a fogat fogért elv érvényesítése, hanem a jogalkotó által nem kívánatosnak tartott jelenség megszüntetése…
Ha nem a talio elv alapján, hanem ebből a szempontból nézzük az eseményeket, azt kell mondanunk, sem a törvények, sem az intézkedések nem érték el céljukat. Teljességgel függetlenül attól, hogy arányosak voltak, vagy nem.