Erisz aratása
Nem hagy nyugodni a múltkori megbeszélésünk a Van és a Kell országokról. Rájöttem, hogy ha az egyikben vagyunk, akkor a másik nincs. Akinek a lét számit, azt nem érdeklik az elvek, az értékek, a normák. Számára csak az élet nyers valósága létezik, minden más irreális álmodozás, ha nem hóbort. De aki az ideák országában él, annak nincs az, ami a másiknak van, s emiatt minduntalan elbukik. Ellenfele mindenki, aki más hiten él, igy azután ő is harcol. Szeretet egyik országban sincs, bárhová nézünk, mindenütt a Viszály arat.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
február 5, 2009 @ 10:29 de. • válasz erre
Ha csak nem a szeretet válik gyűlöletté.
február 5, 2009 @ 12:01 du. • válasz erre
“Egy nap talán magad is megtanulsz látni, és akkor tudni fogod, számítanak-e a dolgok vagy sem. Nekem semmi nem számít, neked talán minden fontos lesz.
Tudnod kell, hogy a tudós ember élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkozás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést. A tudós ember szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt.; azután néz, örvendezik és nevet; azután meg lát és tud. Tudja, hogy élete amúgy is túl hamar véget ér; tudja, hogy sem ő, sem a többi ember nem tart sehová; mivel lát, tudja, hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más. A tudós embernek tehát nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se hazája – egyesegyedül élni való élete van. Uralt bolondságán kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. A tudós ember így küzd, így verejtékezik, így gürcöl, és ha valaki ránéz, nincs rajta semmi figyelemre méltó, kivéve azt, hogy élete bolondságát uralma alatt tartja. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a tudós ember akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt bolondsága azt mondatja vele, hogy amit csinál az fontos, és ennek megfelelően is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte a munkát, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tette, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja őt.
A jótevőm azt mondta, hogy amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát; rájön, hogy a tudás valójában félelmetes dolog, hogy a hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, és hogy új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni. Először el kell határoznia, hogy harcossá lesz – nagyon fontos lépés. A tudástól egy idő után amúgy is annyira berezel, hogy nem marad más választása. Mire a tudás félelmetessé válik, az ember arra is rájön, hogy a halál pótolhatatlan társ, aki mindig karnyújtásnyira van tőle.
Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A varázslás útján járó emberre minden kanyarulatban a halál leselkedik, úgyhogy számára lehetetlen megfeledkezni a halálról. A halál tudása nélkül nem lenne más, mint hétköznapi ember, hétköznapi tettekkel. Hiányozna az erő, az összpontosító képesség, ami mágikus hatalommá változtatja az ember mindennapjait a földön. Hogy harcos legyen ezért az embernek először is világosan tudatában kell lennie a halálának. Ez azonban önmagára irányítaná a figyelmét, ami tévútra vinné. Ezért a következő dolog, amire a harcosnak szüksége van, a különállóság. A mindenütt ott kísértő halál gondolata így – ahelyett, hogy rögeszmévé korcsosulna – közömbössé válik. Csak a halál gondolata képes az embert annyira különválasztani a dolgoktól, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek, és csak a halál gondolata képes az embert annyira leválasztani a dolgoktól, hogy képtelen legyen megtagadni bármit magától. Az ilyen ember azonban nem vágyakozik többé, hanem csendes kívánkozás tölti meg minden iránt. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál. A különvált embernek, aki tudja, a halál ellen nincs esélye, egyetlen menedéke van: döntéseinek ereje. Választásai mesterévé kell válnia. Meg kell értenie, hogy döntéseiért önmagát terheli a felelősség, és a meghozott döntést nem lehet másra kenni vagy sajnálkozni miatta. Döntései véglegesek, egyszerűen azért, mert halála nem engedi, hogy bármihez is ragaszkodjék.
A harcos szellem nem hajlik se érzelgésre, se siránkozásra, se győzelemre, se vereségre. A harcos szelleme egyedül a küzdelemre hajlik, és minden küzdelmet úgy tekint, mint utolsó csatáját e földön. Így az eredmény is hidegen hagyja. Utolsó csatájában e földön a harcos szabadjára engedi szellemét. És miközben küzd – tudván, hogy akarata rendíthetetlen – a harcos csak nevet, mindig csak nevet.”
(Castaneda: Másik világ kapujában)
Nagyon jó a bejegyzés…
Míg harcos az ember, azt hiszi, a szabadság valahol messze van, távol. Látja, hogy hogy a földi élet pokol, és menekülni akar.
Varázslóvá akkor válunk, mikor már mindezt látjuk, szabaddá váltunk – eltűnhetnénk, örökre.
Lehet azt is.
De igazi varázsló akkor válik az emberből, mikor visszajön. A pokolba. Tudja, hova jön, mégis megteszi.
Miért jön?
Szeretni. Szabadsága együttérzéssé válik. Ez a szeretet.
Jézus, Buddha, Szokratész, és a többi hasonló lény. Elmehettek volna, szabadok voltak. Nem tették.
február 5, 2009 @ 12:19 du. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#2):
Kedves Duende, Castanedat olvastam is, kedvelem is, de egy nyolc soros bejegyzéshez (vagy az ahhoz fűzött egy soros kommenthez), még ha van is épp kedvbem, nem biztos hogy akár nekem, akár másoknak van ideje hosszú-hosszú idézetet elolvasni.
Castanedát tényleg kedvelem, amint időm lesz elolvasom, amit bemásoltál! 
A blognak is épp az az egyik előnye, hogy a bejegyztések írója nem kötelező irpodalma(ka)t ad meg, hanem röviden össze is foglalja, és gyakran még hozzá is tesz valamit. Bocs a saját blogomon is (tudom, egyéni szoc.probléma) van m ire válaszolnom, ezért csak köszönném, ha máskor összefoglalnád, amire az idézet vonatkozik.
Ezt ne!
február 5, 2009 @ 12:26 du. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#2):
Amúgy,
amit írtál, illetve idéztél, megerősített abban, amiről egy másik blogom beszélünk éppen, és amit úgy fordítanék ide, hogy a szeretet talán azáltal is gyűlöletté lehet/lesz, hogy a halál tényétől való eltekintés, az arról való megfeledkezés/önfeledtség olyan akadályokat is halálosként/”legyőzendőként” tüntethet fel, amelyek valójában messze túlmutatnak az ember életén, amikhez valójában nincs/nem lehet köze. Az ezekbe való belebonyolódás egyrészt segítheti gondolataink elterelődését mulandóságunk tényéről, másrészt viszont gyűlöleteket szül, mert sérelmeket okoz, mert az ember közvetett módon ugyan saját mulandóságával kűzd, de a pofonokat másoknak osztja.
Ps: tényleg jó szerző Castanéda, és kösz, hogy idézted!
Ps2: Erisz amúgy, mint tudjuk a mitológiában a még Zeusztól is félt Éjnek, Nyxnek a lánya, aki a sorsistennők mellett többek között testvérének mondhatja Moroszt, Kért és Thanatoszt, azt a három alakot, akiken át a halál (megértése) a mítoszalkotó görögökhöz közelített.
február 5, 2009 @ 12:48 du. • válasz erre
Én – itt a porban
– úgy gondolom, hogy aki a Van országban él, az egy nyíltan kegyetlen konkurencia harcban él. Aki a Van-ban él annak is lesz egy Kell országa, ami nem más, mint az ő győzelmeinek az országa, az ő sajátbejáratú Kell-jeinek az országa. Az ő Kell-je azonban kicsit átlátszóan önző, így nem igen lehet vele nyíltan házalni. Praktikusan letagadandó. Úgy tűnhet, mintha nem is lenne.
Aki a Kell országban él, annak a terve is egy Van országból erednek, az ő Van országából. Az ő Van országa az álmok kegyetlen piaca. Aki a Kell-ekkel üzletel, szintén egy kegyetlen konkurencia harcban van. Ez a Van azonban praktikusan letagadandó, mert kompromittálná az ajánlott Kell-t . Ennek következtében úgy tűnhet, mintha nem is lenne.
február 5, 2009 @ 1:15 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#6):
február 5, 2009 @ 2:23 du. • válasz erre
Lucifer! Virtuóz vagy, tudod?
február 5, 2009 @ 3:48 du. • válasz erre
Uraim!
február 5, 2009 @ 4:55 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
A szeretetből talán úgy lesz gyűlölet, hogy elmaszatoljuk halandóságunk tényét (főként önmagunk előtt, de másoknak sem nagyon szokás azt mondani, még ha úgy is áll a helyzet, hogy “mit törődsz vele, hisze heteid vannak!”).
Így akarava, nem akarva többé-kevésbé a hallhatatlan istenek nézőpontjából kezdjük szemlélni, és ami nagyobb baj, intézni a dolgokat; és akadály, akadály hátán. Eredendően jót akarunk, csakhát olyan dühítő – a többiek, főként akiknek jót akarunk, értetlensége. Csoda, hogy néha türelmünket vesztjük?!
február 5, 2009 @ 7:49 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#3):
Tudtam, hogy ezt megkapom…
De döntöttem. Vállalom! 
Válasz Lux Erik hozzászólására (#3):
Értem, igen. A világ poláris. Aki szeret, az gyűlöl is, aki gyűlöl, az szeret is. Ez a kettő ugyan annak az érzésnek a két véglete. A valódi szeretet azonban nem válik gyűlöletté, azt gondolom. Mert tudatossággal jár. A szeretet-gyűlölet párt én inkább a birtoklás-ragaszkodás felszínen megjelenő látszólagos érzelmeinek gondolom. Ez azonban nem von le egyik értékéből sem. Mert egy mély kapcsolat – ha tényleg tudatos az illető, nagyon mély tapasztalatokkal, önismerettel ajándékozhat meg. Mindenesetre. Ezerszer jobbnak tartom, ha valaki erősen tud szeretni és gyűlölni, mint azt, aki langyos. Ott nincs segítség. Nincs vágy, nincs szenvedély. Mert mindenhez kell. Ez a hajtóerő bennünk.
Tudtam hogy csak fájdalomból volt, és a macskába nem rúghatott. Mert nincsen neki.
Belém is rúgtak már fájdalomból… Hál’ Égnek, nem reagáltam le, hallgattam. Aztán 1 nap múlva jött az illető, hogy sajnálja. Mondtam, ne tegye. Rajta segített, nekem meg nem ártott.
Ugye?
azért idéztem, mert Csepeli György tök röviden és frappánsan írt ugyan arról, amiről az idézett szöveg. Csepeli györgy “hóbort”-ja ugyan az, mint don Juan “uralt bolondsága”.
Köszönöm a kiegészítést. A görög mitológia egészen fantasztikus.
február 5, 2009 @ 8:00 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#9):
Egészen pontosan!
Aki tényleg halandó – aki teljesen és tökéletesen tisztában van vele, hogy meg fog halni -, az nem fecsérli ostoba hangulatra az idejét és életét. (Idéztem don Juant.)
Ő két nagy csoportra osztotta az embereket. A halhatatlanokra – ők a fecsérlők -, és a halandókra. A két csoport között óiási különbségek vannak.
február 6, 2009 @ 12:35 de. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#10):
Nem tudom, mit kaptál meg, én csak kértelek.
február 6, 2009 @ 1:19 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#12):
Való igaz.
február 6, 2009 @ 7:20 de. • válasz erre
Felteszem, aki önmagában nem találja azt, amit látni szeretne, az fordul minden erejével a világ felé, legyen az képzelt, vagy valódi. A legtágabban értelmezett sors elfogadása az önmagunkkal való békesség záloga. Ezt a békességet – úgy tűnik – nem leljük sem a közvetlen cselekvésben sem pedig az elmében. A vágy, ami megmutatja számunkra a világot: a birtoklás vágya, priváció. A materialista számára ez közvetlen fennhatóságot jelent, tulajdont valamilyen formában, tárgyakat, melyekkel így, vagy úgy közvetlen kapcsolatban kell lenni, hogy birtoklásuk – az ellenőrzés értelmében is – folytonos lehessen, ezer szállal kell hát rendelkeznie, mintegy szétosztja magát ezek között a birtokolt dolgok között, míg végre már csak ezekben él, csak ezek vannak, ő pedig megsemmisül. A szétosztott, szétszórt – hogy ne mondjam szórakozó – én, csak sokszoros negációt hagy maga után, űrt, hiányt, nyugtalanságot. Az ábrándozó ugyan így jár, csak ő hitekben, ábrándokban szórja szét önmagát, legyenek azok az ő hitei és ábrándjai, vagy másoké. Mindkét elidegenedés hiányhoz, a hiány pedig keserűséghez és gyűlölethez vezet.Mindig marad azonban valami, valami aki érzékeli, tudja mindezt és szenved tőle. Az “én” tehát a szenvedéssel lesz azonos, mely szenvedés azután jogalappá válik, a kegyetlenség mint igazságosság áll elénk.
A sorsunk, a történetünk mi magunk vagyunk. Igazából nem is nagyon vagyunk mások mint ez a történet, ami – bármilyen lehangoló is ez időnként – a hétköznapjaink története. Ennek magasságai és mélységei közötti hányódás az “én” igaz története. Egyedül a belátás az, aminek segítségével visszavehetjük magunkat objektivációinkból, ami oldhatja az elidegenedettséget. A belátás – természetesen – mindig ítélet és kritika is egyben, végső soron tehát az ítélet és a kritika elfogadása: önmagunk elfogadása és a világ elfogadása is egyben.
február 6, 2009 @ 7:58 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#14):
Ami szép, az (nemcsak) szép (hanem ha Paltónnak hihetünk, igaz is, és ha igaz, akkor jó is.
levezetések sorozata).
Köszönöm Aristo, bár nem nekem írtad de – remélem nemcsak nekem – jól és jókor jött. Egészen briliáns, azaz ragyogó
február 6, 2009 @ 8:46 de. • válasz erre
Köszönjük szépen, Aristo.
Buddha ezt a négy nemes igazságban fogalmazta meg, nagyon tömören.
Kivonni magunkat a “kihelyezett birtokainkból” az egyetlen mód a tisztánlátásra. Tökéletesen egyetértek. Ezek sémák, amik irányítanak bennünket. Így aztán energiánk szinte összese elfecsérlődik ezek fenntartására. S mindez nem más, mint “én”-képünk fenntartása.
Eriknek mondom, hogy ezek meglátására van az “összegzés”, mint varázslói módszer. Nagyon jó. Rendkívül hatékony.
Az eneregiát muszály visszaszerezni. Mert csak akkor virágozhatunk ki, ha túlcsordulunk, ha túláradunk. A mag is ebből a túlcsordulásból hajt ki, a túlcsorduló elevenség növeszti, és a túlcsorduló energia készteti rá, hogy szép virágot bontson. Akiben nincs energia, abban nincs élet, és akkor nincs mit tenni… A gyűlölet ennek az energiának a torzulása. Amiket a sémáink okoznak, a kivetítéseink, vágyaink, a birtokvágyunk, és az ezekből születő frusztráció.
Csak az összegzéssel ismerhetők fel ezek a sémák, és csak az összegzés teszi lehetővé, hogy rálássunk az idegen elmére, amely nem az ember sajátja. Az igaz elménk élettapasztalataink terméke, szintetizációja. Ez ritkán szólal meg, mert legyőzték, és érthetetlennek minősítették. Az idegen elmét használjuk nap-mint nap és amely szenvedésünket is okozza. Sajáét elménket visszaszerezni: energia kérdése. és szándéké.
A jóga is erről szól, A saját, eredeti “arc” megtalálásáról. Patandzsali ebben nagyszerű volt.
Amit a végén írtál, Aristo…
Mikor visszaszerezzük az energiánkat, a harcosnak meg kell írnia személyes történetét. Egy naplót, melyekben történetek vannak. Olyanokat kell választani, keresni az életünkből, amiken rajta van a személytelen érintése. Amik nem személyesek, bár velünk történtek meg, olyan történetek, amik időtlenek, végtelenek. És a legfontosabb. Ezek nem szimpla történések, hanem másokhoz való kapcsolatunkból fakadnak. Amik alakítanak bennünket, amik megláttatnak velünk valamit, valamit a végtelenből. Azoknak az embereknek, akik közreműködtek ebben, akik hozzásegítettek mindket valami nagy felismeréséhez, köszönetet kell mondanunk. Nem mehetünk el enélkül. A harcos így fejezi ki szeretetét, és ez az egyetlen, amit bárkinek is adhatunk és amit bárkitől is kaphatunk ebben a nagyszerű világban, mielőtt az kitátja száját és elnyel bennünket.
február 6, 2009 @ 8:58 de. • válasz erre
Válasz duende hozzászólására (#16):
Csak nagyjából.
Mert tudod a nyelv is (egy valóban közös, tehát nem saját) séma(rendszer), amivel szembeállítható a meditáció képi világa, de azt vagy műveli az ember, vagy a sémával próbál beszélni róla, és úgy jóval kevésbé hatásos. És nemcsak azért, mert a beszéddel azt élteti a (nyelvi) sémát, ami ellen küzd.
február 6, 2009 @ 9:28 de. • válasz erre
Ahogy így olvasom a kommenteket egyre inkább az, az érzésem, mintha a modern korban premodern eszközökkel, elvárásokkal, mentalitásokkal, stb. keresnénk a „boldogságot”. Ez pedig értelemszerűen kudarcra van ítélve. A történelem elment mellettünk. Stratégiát kell váltani.
február 6, 2009 @ 9:47 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#18):
Kösz, amúgy meg rajta!
február 6, 2009 @ 9:58 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#18):
Miből gondolod, hogy koronként más és más az ember “boldogsága”? A kor – lehet – változik, de az ember nem. Attól tartok, aki “stratégiával” keresi a “boldogságot” az – a kettős meghatározatlanság okán – bajba kerül.