Fado
A fado a portugálok szomorú zenei műfaja. A szomorúság persze cum grano salis értendő, hiszen a legszomorúbb portugál is vidámabb, mint a legvidámabb magyar. A Millenárison vasárnap este fado koncert volt, mely a másnap ugyanott megrendezett portugál-magyar konferenciát készítette elő lelkileg. Nagyszerű volt a konferencia. Egyik portugál jött a másik után, s előadásaikból kiderült, hogy lehet minden kisiskolásnak laptopja, minden portugálnak egyetlen mindentudó kártyája, céget alapítani lehet fél óra alatt, s sok mást is lehet, amit a mindenütt elérhető szélessávú internet hozzáférés lehetővé tesz. De csak akkor, ha van támogató társadalmi környezet, politikai stabilitás, egységes, jól átgondolt, célzottan beavatkozó nemzeti technológiai terv, s egy, de csak egy vezető, aki mindezt előre látta, tudta, akarta. Nálunk az információs társadalom olyan, mint egykor volt a szocializmus, de Portugáliában sikerült. Pedig ők is diktatúrából jöttek, ők sincsenek többen tíz milliónál. Igaz, van tenger, melyen túl ott van Angola, Brazília, míg nekünk csak a Ferenc József föld jutott a messzi északon.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
május 26, 2009 @ 8:51 de. • válasz erre
Igen. Talán az elhibázott gyarmatpolitikánk revíziójával kellene kezdeni.
Elképzelem, ahogy focimeccsek előtt az obligát “Vesszen Trianon!“-t, a “Gyarmatokat, gyarmatokat!” rigmus színesíti.
május 26, 2009 @ 10:17 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
***
A mi konkurenciánkat nem más népek, más vállalatok, stb. adják, hanem a búsongásunk és a dafkénk. Megy a búsongás, és ha lenne egy konkurens elfoglaltság, dafke nem csináljuk. Tök mindegy miről van szó. Kár hogy a globális piacon szerény a búsongás iránti kereslet. Nagy kár. Nagyon nagy kár. Igazságtalanul nagy kár. Pedig milyen jó lenne, ha nem így lenne! Igazságtalan az élet.
május 26, 2009 @ 10:32 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
***
Ha a többes számot egyes számba, és ezzel a (nép?) (tömeg?) közös lélektant, szóval a szociálpszihológiát individuálra fordítom le, akkor az adódik, hogy az illető pszichotikus, más szavakkal: súlyosan elmebeteg.
A külvilág (ingerei) helyett saját depresszív (busongásának), és döhös (dafkéinak különböző fokozatú, és nyilván váltakozó) állapotai (stimulálják/)mozgatják(/motiválják).
Régebbi terminológiával mániás depressziós újabbal kifejezve: (minden mentális betegség közös eredetéijében, mely a legkülönfélébb variációban létezik) bipoláris affektív zavarban szenved
május 26, 2009 @ 4:05 du. • válasz erre
Beszélgettem ma egy fiatal oktatóval, aki mégfiatalabb korában Bereményi Gézánál tanult dramaturgiát. Azt mesélte fantasztikus volt. Minden művet úgy elemeztek, hogy a pozitívumokat kellett kiemelni az egyes alakok ábrázolásában, azaz, ha valami nagyon jól sikerült a jellemábrázolásban. Egyszer csak kiderült (mindig), hogy a pozitívumok mentén haladva, mennyire pregnánsan felismerhető a többi/más ábrázolt alakok hiányossága. Nem tudnánk ezt elkezdeni/folytatni? Mindenki csak a maga területén. Szükséges lenne persze annak a képessége, hogy felismerjük a helyzetünket, elfogadjuk azt, ami van, amilyenek vagyunk, s utána lehetne építeni.
május 26, 2009 @ 4:12 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#4):
Amit írsz, azzal egyetértek, nem mutatnál példát is? – nem fogok megsértődni, ha (esetleg) velem kezded, 
de nem is ragaszkodom hozzá. 
Aki Bereményinél tanulttól tanul… 
Örülök, hogy újra írtál!
május 26, 2009 @ 5:09 du. • válasz erre
A fiamat nem vették fel arra az egyetemre, ahol dolgozom. Járt egy előkészítőre, s ott olyan módon készítették fel, hogy folytonosan ledorongolták, csak a negatívumokat emelték ki mindabból, amit ott végzett. (Közben természetesen sokat tanult is.)Találkozott egy középiskolai tanárával (Deutsche Schule-ba járt), aki német volt, s mindig is biztatta őt arra a pályára, ahol szándékozott továbbtanulni. Megnézte a munkáit, s csak dicsérte, kedvesen kiemelte mindazt, ami abban jó volt. Ugyanekkor jelentkezett egy ezen a területen európai hírű egyetemre is, ahol a felvételi két hónappal később volt. Olyannyira megerősödött az önbizalma, hogy hihetetlen túljelentkezés ellenére felvették , s ma Berlinben jár egyetemre. Szerinte csak ezen múlott, hogy el kezdett bízni magában a középiskolai tanára bíráló/elemző módszere miatt. Visszatérve fiatal kollégám példájához, ő azt mesélte, hogy valamilyen kis mesét kellett írni, majd dramatizálni, s Bereményi (akit rendkívül szeretek és nagyra tartok)a mesében szereplő egér alakját dicsérte olyan módon, hogy egyszercsak kiderült, hogy a többi szereplő ábrázolása miben hiányos. Gondolkozom még pozitív példákon, de nem tudom megállni, hogy ne említsem Lux Eriket, aki a vele ellentétes állásponton lévőekkel nem ledorongólóan konfrontálódik, hanem elfogadja azt, (ha a másik egy koherens egész szemlélet képviselője)annak érdekében, hogy blog tovább működjön, mert nem a ledorongolás a cél, hanem a színvonalas blog/beszélgetés fenntartása. Végül is minden olyan tevékenység idesorolható lenne, ami sikeres.
május 26, 2009 @ 8:29 du. • válasz erre
Ami individuálisan lelki betegség, kollektíven egészség, még ha bajt is hoz a közösségre. vö: István Bibó, akinek szobrát éppen ma csodáltam meg a Duna parton.
május 26, 2009 @ 8:35 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
Abszolút!
A kollektív hisztériáról különösen elismerően írt. 
A tétel amúgy roppant szellemes, de nem hiszem, hogy bevonul a tudománytörténetbe, vagy ha mégis, nem egy aranykora nyitánya/csúcsa lesz. Ha csak nem tévedek… Megesett már, és meg is fog esni jó néhányszor.
május 26, 2009 @ 8:38 du. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#6):
Hát… Köszönöm, de egyrészt ehhez a bloghoz Dühöngőt készíttettem, a többihez pedig Értelmetlenségek, csekély értelműek rovatot, és egyik sem üres…
Amúgy meg értem, és azt hiszem, igazad van. Úgy látszik az interakcióinkkal akarva-akaratlanul tanítunk is, főként azt, hogy a másik ember milyen. Az jut eszembe, mintha Jézus valami olyasmit is mondott volna, hogy ne nézzetek a fekete bárányra feketeként, mert csak annál feketébb lesz.
május 26, 2009 @ 10:30 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#8):
Erik! A 7 blikkfangos, de ez ne tévesszen meg. Ezzel nincs vége. Az állítás mellett lehet érvelni. Az „őrzők” között voltak bolondok. Nélkülük pedig nem lennénk.
május 26, 2009 @ 10:48 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Nem hiszem, hogy (ebben is
) megtévedtem volna. A bolondéria az által, hogy közössé (kollektívvé) válik átmenetileg, korszellemként legitimmé válik, régtől ezt vallom magam is, de sem nem része, sem nem feltétele az egészségnek (bármit jelentsen is 
). Sem individuálisan, sem kollektíve.
május 27, 2009 @ 8:22 de. • válasz erre
A legnagyobb magyar bolond volt. Ebből nem következik, hogy a bolondok nagy emberek lesznek, meg hogy bízzuk közös ügyeinket a bolondokra. Ez csak példázza, hogy van úgy, „ami individuálisan lelki betegség, kollektíven egészség.”
május 27, 2009 @ 8:29 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#12):
Jaj Lucifer barátom,
a legnagyobb magyar valóban megbolondult. Miután megcselekdte mindazt, amiért a legnagyobb magyarként tiszteljük, de az utóbbiakért, és nem az előbbiért tiszteljük.
május 27, 2009 @ 8:52 de. • válasz erre
Hát Te vagy az elme szakértője. Ezentúl azt hiszem, hogy egy reggel a legnagyobb magyar arra ébredt, hogy megbolondult. Súlyosan. Előtte hírmondója se volt a dolognak. Mindenki nagyon csodálkozott. Ha olvasom – nem nagyon – írásait és ha ott rakoncátlan mondatokra lelek az véletlen. A szerző fegyelmezett elméje átsiklott rajta. Ha nézem grandiózus terveit abban csak a polgárosodni kívánó, kalkuláló, józan ember van. A többi vízió. Megbolondulásom biztos jele.