Féltehetségek
Boldogok az állatok, mert egyformák. Akár disznók (a költő ideáltípusa), akár teknősbékák, a Gauss görbe kérlelhetetlen valósága nem vonatkozik rájuk. Képességeik nem szórnak, egyik állat, éppen olyan mint a másik. Az állat-egyedek nem méricskélik egymáshoz magukat, mert olyan nincs is, hogy „maguk”. Az ember ezzel szemben nemcsak olvas, mint azt az éles szemű filozófusnő észrevette, hanem irigy is. Nem is lehet más, hiszen a többség sem nem tehetséges, sem nem tehetségtelen. Valahol a kettő határán téblábol, s ha már választani lehet, akkor önmagát a tehetségesek sorába sorolja, még ha erre kevés alapja is van. A féltehetség azután mint a virus a szervezeteben megteszi a magáét a lélekben. Egy pillanatra sem hagyja nyugodni gazdáját, lázítja, izgatja, kivagyiságra sarkallja, miközben tudja nagyon jól, hogy nem lesz belőle sem Schopenhauer sem Napoleon. Különösen rémesek a következmények, ha a féltehetség pozicióba kerül. Elnök, professzor, főportás miegyéb lesz belőle. Innentől Csehov ismeri a történetet
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található.
december 17, 2008 @ 11:16 de. • válasz erre
És a csípésrend? Nem helyesebb azt mondani, hogy a Gauss görbe kérlelhetetlen valósága elöl az állatoknak nem ad (még önmaguk számára sem) kibúvót a fantázia, a képzelet (és mindazok a pszichés struktúrák, amelyek csak az emberre jellemzőek)?
Ok, ha nincs “maguk”, akkor nyilván “önmaguk” sem. Ebben az esetben talán helyesebb úgy fogalmaznom, hogy a (társas) viselkedési zavar mintha az embernek lenne csak sajátja.
december 17, 2008 @ 12:21 du. • válasz erre
A dolog felvezetőjével kapcsolatban nekem külön véleményem van. Az állatok se egyformák. Azt nem gondolom, hogy mindegyik fajnál nagy a szórás, de azt hiszem valamilyen van. A magam módján makacsul ragaszkodnék ahhoz, hogy vannak fajok, ahol akár az embernél, vannak személyiségek, karakterek. Már megint kutyázik! – hallom. Igen, de lehet macskázni, lovazni, disznózni – ez nem ugyanaz, mint disznólkodni – de lehet elefántozni, oroszlánozni, stb. Azt, hogy pókozni lehet-e, azt nem tudom. De ez nem is érdekes. Ha Gida személyisége eltér Pindurétól – és eltér – akkor a kérdőjel megáll. Pont nem lesz belőle, de mint kérdőjel elvan.
A második rész a frusztrált tehetségtelenek rémuralma. Hát ilyet látni. Ezért nem kell messzi tájakra utazni. Ambíció van, teljesítőképesség nincs. Ezek az urak, hölgyek vágyják a státuszt – már a magasat! – de képtelenek alkotni, köznapian dolgozni. Irigyek és tehetségtelenségükért bosszúvágyóak. Birodalmuk nem alkotás, hanem egy kaparj kurta projekt keretében megvalósuló kompenzáció. Istencsapások. Még saját maguk számára is. Nincs egy boldog pillanatuk. Kevés örömük, hogy mások még jobban szívnak. Miattuk.
december 17, 2008 @ 12:48 du. • válasz erre
Luciferrel értek egyet. Az állatok nem egyformák, hisz kialakul a vezető, van erősebb, gyengébb, ők is szocializálódnak, hol sikeresen, hol sikertelenebbül.
Az állatok is irigyek. No nem csak az amelyik az ember mellett nőtt fel. Harcolnak területért, nőstényekért. Valóban tudatos tettet én sem tudok felsorolni, h a gepárd eddz, hogy lefussa a falkavezért.
Akkor mit is értsünk ez alatt? a féltehetség motivál? Ha ő gyorsan tud polinomot osztani 6 éves kora óta, akkor én is megtanulom!
Ha kisarkítom a tanárúr bejegyzést, ez azt jelenti, h az adottság nélkül vmit elsajátítani nagyon veszélyes. Szerintem nem az, talán máshol kell keresni a negatív következményeket:
- gátlástalanság
- célok megfogalmazása
- eszközök felhasználása
december 17, 2008 @ 1:14 du. • válasz erre
Válasz danka hozzászólására (#3):
Szerintem is szocializálódnak az állatok - ennek eredménye - ahol van, a csípésrend. Csak egyértelműbbek mert a kritériumaik. Az egyértelmű agressziót olyan áttételes formák váltották ki (az embernél), hogy ma már az is a kritériumok része, hogy ne is nevezzük agressziónak.
Nem hiszem, hogy az állatok irigyek, ha már jól laktak, az a (fajtárs) zabál a zsákmányból, aki csak éhes.
Én a gátlástalansággal szemben, mint az a fentiekből is sejthető, inkább a gátlásokra szavazok, mint az emberre jellemző zavar okára.
december 17, 2008 @ 1:59 du. • válasz erre
Ki kérdezte meg az állatokat?
december 17, 2008 @ 3:31 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
Analitikus szempontból valóban hatalmas a különbség, ha a jóllakott hímoroszlán csak lustaságból nem kergeti el a maradékból lakmározót, de szíve teli van irigységgel, vagy ha a maradékból lakmározó látványa nem éri el az ingerküszöbét, illetve, ha örömét leli a látványban, de a lakmározó szempontjából mindegy.