Folyt.köv.
Véget ért a nyaralás. Az első pár bejegyzés a nyár elején Észak-Olaszországban szerzett élmények alapján született. Konzervek, de talán érdemes őket kinyitni. A nyáron 3 érdekes könyvet olvastam, azokról is fogok majd írni. A legérdekesebb Littell könyve, mely a modern gonoszság iszonyatos panorámáját adja. Nagyon tetszett Judith Marcus könyve Thomas Mann és Lukács különös kapcsolatáról, mely nélkül kevésbé varázsos a hegy, ahol Hans Castorp kereste a gyógyulást. A harmadik könyvet Zeidler Miklós írta a magyar revíziós gondolat hányattatásairól, melyek ma mintha újra kezdődnének, csak éppen Lord Rothermere nélkül. Nehéz évnek nézünk elébe.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
szeptember 1, 2009 @ 6:39 de. • válasz erre
Észak-Olaszországban én is jártam Pasolini kalauzolt a Salo-ban. Ezzel egyúttal egy speciális autoriter személyiség szemináriumom is meg volt. Láthatóan hasznát vehetem. Borzalmas volt, mint talán Littell könyve. Előnye viszont, hogy hamarabb túlesik rajta az ember. Érdekesség, hogy a film szereplői állítólag végigröhögték a forgatást. Little-nek, az alkotás idején jellemző lelkiállapotáról nem tudok. A fiatal Lukáccsal nem hozott össze a sors. Igaz, az öreggel se. Revizionistával viszont lépten, nyomon összefutottam. Bolondos múltba révedő embereknek tűntek, akik indulatosak, ha felébresztik őket. Pech, hogy mostanában gyakran felébresztik őket. Egymást. Nem tesz jót az ügynek. Nincs ügy, aminek jót tenne. Az öreg Lordnak viszont ma se híre se hamva. Vigasztaljon, hogy amikor volt akkor se járt több hasznnal, mint hogy volt kivel ábrándozni.
szeptember 1, 2009 @ 8:13 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Az említett filmet még valami félig (vagy egészen) zártkörű vetítésen láttam (akkori) értelmiségiek körében, és akkor döbbenettel tapasztaltam, hogy a jelenet brutalitásával és státuszukkal egyenes arányban (a magas státuszúak nyerítve) röhögtek. (Az akkori értelemben jobb családokból származó egyetemisták csak kuncogtak.) Nem értettem akkor.
Ma azt gondolom, hogy az elhárítás eszköze (is) nevetés. (Ebben az esetben talán olyasmi alapon működhetett, hogy mi nem jut eszébe a rendezőnek, így csak vad fikció, és nem, mint a valóságban az ezáltal elhárított valóság megismétlése.
Minden esetre a nevetés, ha áttételesen is, de visszakötjük a film által megidézett valósághoz nem a megalázottak oldaláról harsant (és ha a bejegyzés záró mondatára gondolok, harsan) fel.
szeptember 1, 2009 @ 9:13 de. • válasz erre
Nekem nem volt kedvem röhögni, de ettől nem lettünk okosabbak legfeljebb megerősítést nyert, amit tudtunk, hogy státuszom alacsony. Az év viszont tényleg nehéznek tűnik és ráadásul úgy, hogy alig van megoldhatatlan probléma előttünk. Hogy a többször felhánytorgatott derűlátásomról is hírt adjak. Még meg van! Tehát megúszhatnánk, de mintha senki se akarná megúszni. Legfeljebb külön-külön. De hát a megúszásokat nem lehet a végén összeadni. És ha együtt nem ússzuk meg akkor külön-külön se. Hihetetlen.
szeptember 1, 2009 @ 9:25 de. • válasz erre
Nem értem, hogy a megúszások miért ne összegződnének? Legfeljebb a kevesen nagyon megúszásának a végösszege kisebb, mint a sokan eléggé megússzák-nak.
Az okoz problémát, hogy most sokan hiszik, hogy ők a kevesek lehetnek, és igazuk van! :-/ Ha a többiek elhiszik, hogy az ebben a hitben való osztozással ők is legalább valamennyire (megússzák).
szeptember 1, 2009 @ 10:25 de. • válasz erre
A rész optimumok ritkán csak szigorú feltételek megléte setén hozzák az összesen optimumát. Egy olyan helyzetben, amikor harc / trükközés (= csalás) útján keresik az emberek az előnyt, a végén veszítenek. Megússzhatják, de veszítenek. Tudniillik itt csak a források átrendeződése, de nem bővített újratermelése folyik. Lesznek persze, akik tényleg jól járnak, de nagy árat fizetnek majd érte. (Lásd Kurázsi mama.)
szeptember 1, 2009 @ 10:45 de. • válasz erre
Persze! Egyrészt van, aki nyer, van aki nem, és van aki veszít. Így volt, így marad.
) egyénekből áll(nak), de mindenképpen magukat annak képzelőkből, elsődlegesen a saját megúszásukra, és csak ha ez megvan akkor gondolnak az összes megúszására, vagy pláne bővített újratermelésre (szerinted hány honfitársunk aktív szókincsének része a bővített újratermelés, és hányan vannak, akik magát a szóösszetételt sem értik?).
Másrészt lévén az emberiség (sőt a nemzetállamok is
Ha nem veszed tolakodásnak a legutóbbi bejegyzésem ajánlom a figyelmedbe ezzel kapcsolatban.
szeptember 1, 2009 @ 11:07 de. • válasz erre
Azért elképzelhető egy olyan konstelláció, amikor legalább a zöme nyer. Ezt nem kell mindenkinek megértenie, csak a politikusok egy kritikus tömegének – én is tudom használni ezt a kifejezést
– és a szabályokat közvetítő mondjuk értelmiségnek. Hollandiában se mindenki ezzel vacakol. Csak azok, akiknek ez a dolguk. A csoporton belül. 
De azok igen. Megalkotják és óvják a közjót eredményező szabályokat.
szeptember 1, 2009 @ 2:15 du. • válasz erre
Az úszás metaforán van mit gondolkozni. Először is kell tudni úszni, amit megtanulunk vagy megtanítanak nekünk, habár a lehetőség (képesség) velnk születik. Azután kell víz, de nem mindegy hogy tenger, folyó, tó, medence, abból is fedett vagy nyitott, élménytadó vagy fapados. Nem is beszélve arról, hogy úszni unalmas, de ha nem figyelünk, belefulladunk a vizbe.
szeptember 1, 2009 @ 5:59 du. • válasz erre
A három könyv közül a Zeidler Miklós által írottat futottam át, elolvasni nem volt türelmem, szerintem a “semmi különös” kategóriájába tartozik, rendes, derék szorgalmas és jelentéktelen. Történetfilozófia szemináriumra készülve néztem körül, hogy van -e kortárs magyar történetíró, vagy történeti munka, ami felhasználható. Nincs. Általános csend van, nagy-nagy óvatosság, piszlicsáré ügyek, piszlicsáré gondolatok, aprómunka. Na nem mintha a fejlett nyugat annyira büszke lehetne magára. Végképp elmúlni látszik a nagy történetírók kora. Sehol egy Toynbee, Spengler, Mommsen, Collingwood, mintha a piszmogás korát élnénk, talán igazak az új középkorról szóló elmélkedések. Úgyhogy a magyarok közül marad Szekfű, meg John Lukács, had fasizálódjon a tanuló ifjúság.:))
Az úszásról nekem egy sokkal mélyebben rejlő probléma jut eszembe, jelesül az, hogy eldönthető -e, a medence partján sétálva, hogy tudunk -e úszni? Ez nagyon fontos, ugyanis előbb utóbb be kell menni, vagy belöknek, de nem mindegy milyen lelkiállapotban leszünk akkorra. Egyből össze-vissza kapálódzunk az életünkért, vagy nyugodt tempóban átúszunk?
szeptember 1, 2009 @ 7:08 du. • válasz erre
Aristo, esetleg megnézhetnéd Niall Ferguson, ‘A világ háborúja’ c. kötetét, melyet szintén a nyáron olvastam. Sok tekintetben rokon a Littell mű szemléletével, s neked tetszene. Semmi semmivel nem függ össze, nincs se hátra, se előre, csak gonosz, náci meg bolsi, persze az utóbbi a gonoszabb. az ember sárkányfog vetemény, nincs mit tenni, mondaná a szerző, ha tudná, hogy ki volt Vörösmarty Mihály.
szeptember 1, 2009 @ 8:48 du. • válasz erre
Köszönöm, feltétlenül elolvasom, de most nagyon el vagyok látva olvasnivalóval…
szeptember 1, 2009 @ 8:51 du. • válasz erre
Az úszás metafora is rendben (és jeleznem Aristonak, hogy a megfigyelést követő fejest a mély vízbe, és úszás, vagy halál alternatíva mellett, itt a harmadik sem kizárt; hogy ti. van a medencének egy másik, sekélyebb vizű része is, ahol próbálkozni/tanulni lehet), de a világnak erre a perifériájára, én a vak vezet világtalant, tehát a vakságot találóbb metaforának érzem. Különös tekintettel lucifer 7-es hozzászólására.
szeptember 1, 2009 @ 10:09 du. • válasz erre
Késésem oka – pedig láthatóan elkezdődött az óra – hogy lassam úszom. A megúszás meg pláne lassan megy
(Hja és a név: El Loboról – ezt tessenek a kedves osztálytársak elfelejteni, Bognár Lászlóra “magyarosítottam”.)
szeptember 2, 2009 @ 11:55 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#12):
Az úszás metaforát – rossz szokásom szerint – némiképp leszóltam ugyan, de persze használni kezdtem.
szeptember 2, 2009 @ 9:51 du. • válasz erre
Bognár László vagy El Lobo, mindegy. Arra kérlek, hogy légy jelen, mert emerként a farkasok között, s nem fordítva olyasmit tudsz, amit senmki más nem.