Friedrich Nietzsche
Csepeli György Alkalmazott politikai antropológia bejegyzésében Nietzsche 1876-ban írott sorait idézi: “Hol vannak köztetek azok, akik Wotan isteni alakját a maguk élete alapján képesek értelmezni, akik annál nagyobbá válnak, minél inkább visszalépnek, mint tette Wotan? Ki hajlandó közületek lemondani a hatalomról, tudva és tapasztalva, hogy a hatalom rossz?”.
Kommentemben ennek kapcsán annak kijelentésére ragadtattam magam:
“ami (az általam eddig vagy nem ismert, vagy a legcsekélyebb figyelemre sem méltatott) idézet tanulsága szerint Nietzschénél (már öt évvel a Tragédia születése után!) egy neveltetéséből eredeztethető (“az igazi/az igazak országa nem az e világi hatalmak országa leend”-ként parafrazeálható) keresztény fordulat lehetőségéből táplálkozhatott. Nietzsche mint mindenki (de szinte mindenkinél radikálisabban a Morál genealógiáján át Túl jón és rosszon) szembe ment neveltetésével, de mint senki sem, ő sem tudott attól elszakadni. Két értelemben sem. Egyrészt saját útja és neveltetése közvetlenül elnémulása előtt már önmegnevezéseként is manifesztálódó identitásaként váltogatták egymást. Másrészt és főként Nietzsche neveltetésével szembemenő saját szellemi útját nem is csak neveltetése, hanem – az ő, Friedrich Nietzsche szempontjából teljességgel – személytelen neveltetése összegezte csonkította és zagyválta Wille zur Machttá – a hozzá képest ostobácska és bigott – nővére, Elisabeth Nietzsche kezével. (Aki azonban ezzel és furcsa módon, mégis közelebb állt (és olykor ült) testvéréhez, mint saját Friedrichhel csak részben közös neveltetéséhez, hiszen nem megsemmisítette a számára elérhető hagyatékot, csak egy kicsit belepiszkált.)”
Mivel a fentiekhez aristo az alábbi (remélem, nemcsak számomra) értékes észrevételeket fűzte, jónak láttam ezt az oldalt megnyitni, és itt folytatni a beszélgetést.
Friedrich Nietzsche verseinek magyar fordításai ezen a linken át elérhetőek
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Kérem, látogassák a fentebb jobbra az Oldalak felirat alatt található állandó rovatokat. A két félteke rovatban szerzett tapasztalataikat az ott kért módon jelezzék, ha idejük engedi.
Címkék: aristo, Csepeli György, Erdei Ferenc, Friedrich Nietzsce, Lux Erik
június 11, 2010 @ 11:43 de. • válasz erre
Van Nietzschének egy önmeghatározása, mely gyakran feledésbe merül, a “cinikus” (Cyniker): ezzel lett Marx mellett a század legbefolyásosabb gondolkodójává. (sortörések tőlem: LE)
Cinikus korban élünk ugyanis.
Ma már nincs -vagy legalábbis nem látjuk – semmiféle “bölcsesség”, melynek “barátai” (philos) lehetnénk. Nem hat át bennünket a felismerés öröme, a tudást nem önmagunkért/önmagáért, a felismerés semmivel össze nem hasonlítható öröméért keressük, hanem mert a “tudás hatalom”. Ennél igazabb – és cinikusabb – kijelentés kevés van. Bármiről is van tudásunk – nem szeretjük azt. Tudásainkról, a kétségbeesett kritika hatására, kiderült, hogy elsősorban embertársaink manipulálására, a hatalom és a pénz megszerzésére valók, a világ pedig – mely feltárul általa – rideg, közönyös és végtelenül számító. A romantika héroszai ábrándok, vagy gonosztevők voltak, a helyükbe lépő szatócsok és mesteremberek pedig a kisstílű “biztonság” ígéretével kerekedtek fölénk. Alapjában véve egyetlen ember sem hiszi már azt, hogy a mai tanulás holnapi “problémákat” old meg; sokkal inkább bizonyosra vehető, hogy kiváltja azokat. Mintha kezdene nyilvánvalóvá válni, hogy az, amit a régi, görög cinikusok biztosan tudtak, igaz: előbb jó életet kell élnünk, hogy egyáltalán megtanulhassunk valamit.
június 11, 2010 @ 1:08 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#1/I):
A brand önmagában (még egy már bevezetett világmárkánál is) kevés,
nyilván a számára cinizmusként összegződő gondolatainak is volt befolyásához némi köze. 
Én az önmeghatározásban is (igaz a filozófia hagyományba visszacsatornázott módon) ugyanannak a kettősségnek (az eleinte fel-felbukkanó, végül nemcsak felszínre robbanó, de a felszínt el is söprő gondolati) feszültségét vélem tetten érhetőnek, amit fentebb szóvá tettem.
Mert cinikus önmaga számára (és most csak Nietzschére szorítkozva) – és nemcsak mások szemében – csakis úgy lehet valaki, ha “cinikus” álláspontja/véleménye mellett azzal nemcsak egyenrangúnak, de viszonyítási alapnak fogadja/ismeri el azt, amihez képest ő és gondolata(i) cinikus(ak, és ezzel ha nem is feltétlenül másodlagosak, de legfeljebb azzal egyenrangú, amihez képest cinikus.
Ez a legfeljebb döntetlenre hozható/menthető, majdnem vesztes, és így némiképp kétségbeejtő alapfelállás is forrása lehet annak a (végül már) tébolyító erejű önstilizálásnak, és ezzel önemancipációnak, ami Nietzschét Zarathustra egyes szám első személyű használatának önazonosításán is jóval túlvezeti. Gondolkodásunk alapjaihoz, a lélek (mitológiákkal Tartarosznál mélyebbre zárt, és ott) folyékonyan izzó, végül vulkánként felszínre robbanó mélyrétegeibe, ahol végül (ő maga, kutató) személyisége felolvad – és Empedoklész testéhez hasonlatosan elpárolog.
Amiként – nem bosszantásodra írom, hogy (nem Nietzsche filozófiájának és gondolatainak, hanem) – gondolkodása erejének (ami a műveltsége által jóval a szakmai átlagot meghaladó részletességgel ismert útvonalak ellenére is új, addig járatlan ösvényekre vezette is és kényszerítette is) egyik forrásaként, az önemancipációra okot adó motívumként Nietzsche életének és személyiségének a Thomas Mann által Adrian Leverkühn alakjának megformálásánál utolérhetetlen eleganciával felhasznált motívumrendszerét okkal láthatjuk.
A fentebbiekből következően nemcsak nem osztom a bölcsességről és annak barátairól írott soraidban kifejtett véleményed, de annak egyik (ha nem is Nietzsche erejű) eleven cáfolatát – többek között és természetesen mások mellett – éppen benned látom.
Azt pedig épp Nietzsche kapcsán írni le, hogy “Nem hat át bennünket a felismerés öröme, a tudást nem önmagunkért/önmagáért, a felismerés semmivel össze nem hasonlítható öröméért keressük”, csak azért nem blaszfémia, mert mosolyogtatóan hatalmas túlzás (és persze tévedés).
A világszellem/közgondolkodás (a filozófia és a filozófusi véna elapadáshoz is vezető) elkurvulásának bizonyítékaként egy latin szólást idézel…
Kommented nagyobbik, második feléről később, így sem voltam rövid.
június 12, 2010 @ 6:23 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#1/II.):
Nietzsche gondolkodásának önelnevezésében is megnyilvánuló sajátosságának okaként nem véletlenül egy latin mondást idézel, Scientia potentia est (A tudás hatalom), amivel teljes mértékben egyetértek. Általad adott értelmezésével azonban nagyon kevéssé. Mondhatnám egyáltalán nem.
Értelmezéseddel Nietzschét, a XIX század(dban már markánsan körvonalazódó legújabb kor) gyermekeként (az arra adott reflexiói által mintegy annak a termékeként) állítod be. Nem vitatom ezt (nem ötven, de tíz évvel korábban, vagy később születve is nyilvánvalóan más filozófus lett volna Nietzschéből, ha egyáltalán filozófussá sodródott volna sorsfonala, és főként ha a születés egyszeri csodája változtatható lenne).
Állítom viszont:
Nietzsche egyszeri (és megismételhetetlen és reprodukálhatatlan) (nemcsak filozófiájára, és nem is csak gondolkodására korlátozódó) sajátossága (szoverén, mert a legmélyebben személyes) reflexióival abban a mértékben kapcsolódik a legújabb korhoz, amennyire a XIX. század a modernitáshoz, és annyira nem, amennyire a XIX. század az azt megelőzőekhez.
Ha századokban és századokkal mérünk, akkor arányuk az 1 aránya a (meglehet) végtelenhez, de mindenképpen a Nietzsche születése óta eltelt bő másfél száz év aránya ahhoz az időmennyiséghez, mely a mítoszoknak az Iliásszal történő rögzülése óta eltelt, tehát durván 1.5:2800.
Azt hiszem bölcsen sorolta magát Platón közelébe, de nem a preszókratikusok, hanem a cinikusok közé. (Igaz önmagát preszókratikusnak mondani,
már csak nyelvileg is…) 
keresztül át is) társítható szemérmetlenséghez önelnevezésével vállalt tudatos kapcsolódásának lehetséges okát művei elsőként Willamowitz-Moellendorff általi fogadtatásának túlreagálásaként (és az ebből – is, de csak is! – csak sokadlagosan következő önstilizációval való kiegyenlítésére).
Annak boncolgatásától (egyelőre?) eltekintenék, hogy önmaga cinikusként való aposztrofálását milyen vélt vagy valós párhuzamok) párhuzamok indokolhatták.
Csak megemlítem az antik cinikusokhoz (elnevezésük totemállatán
Éppen csak utaltam – még előző kommentemben – Leverkhün nevének említésével annak tudattalan, mítosz alatti/mítoszokkal elzárt okára.
A következő, ezt követő kommentemben mindössze a cinikus általad adott értelmezésével szembeni ellenvetéseim éppen csak és röviden jelzem.
június 12, 2010 @ 8:27 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#1/III.):
Kommented általam (elnézésed kérem érte) sortörésekkel is elválasztott harmadik, zárórészével kapcsolatban:
Ha egyes szám első személyben írod, (számomra) megrázó vallomás.
Akár általános érvényű leírásként számomra akár elfogadható, amit így összegeznék/parafrazeálok: a tudás( funkciói)ról való tudásunk nyomán nemcsak a világra vonatkozó tudásunk, de a világhoz, és a tudásunkhoz való (érzelmi) viszonyunk is megváltozik.
Ízlésemhez mérten azonban messzemenően tisztázatlan, hogy:
1/ az általad leírt változás szükségszerű-e,
2/ ha igen, miért?
3/ Ha nem, mi szükséges még ahhoz, hogy bekövetkezzék?
4/ Ha bekövetkeztéhez az általad leírt mellett más ok(ok) is szükséges(ek), lehetséges-e más, a kétségbeeséstől eltérő kimenet/eredmény.
5/ Kétségtelen erudícióval a tudásunk (számodra!) kétségbeejtő (tudásunk funkcióira vonatkozó tudásunkkal való) kibővülésének oka álláspontod szerint a “kétségbeesett kritika“.
5/1 Miért zárod ki a kritika lehetséges okai közül, mindazokat, amiknek föltárulása( helyett én inkább valamelyes valószíntűsödést mondanék) Téged ugyan valóban a kétségbeesés (és annak projektív általánosításának) közelébe sodorta, de sokfélék vagyunk (vö. 4/-es pont).
Mert mindez – egyébként képviselt álláspontodhoz képest – riasztóan frankfurti tájszólásban hangzik számomra (miszerint, és Téged parafrazeálva, a filozófia nagy és boldog korszakát a kritikai filozófiák, majd a nem filozófiai kritikák (végül – logikádat nem az abszurdumig, hanem a világig követve – az alaptalan vádaskodás) boldogtalansága váltja fel.
Az én logikám szerint (a mítosz előtt világ gyülölet közösségei után most) újra elő-mitikussá vált világunkat a közös gyűlölet – az individulatás közösségek gyűlöletén át manifesztálódó – törékeny kohéziója alakítja.
A rombolás után a pusztítás.
Azonban a pusztításnak éppen úgy előfeltétele annak tárgya, mint ahogyan a rombolásnak is. Sejtésem szerint ennek, a pusztítható kialakulásának és főként kialakításának a lehetőségét gyöngíti, mert elvileg tagadja a kettő (esetedben Marx és Nietzsche) nemcsak egyenrangúsítása (aminek, Erdei Ferencről folytatott vitáink sötétjének kontrasztjában külön is örülök), hanem összeolvasztása.
Marx nézőpontjából, ha nem is föltétlenül Lukács módra, de frankfurtiasan olvasható Nietzsche, de csak az olvasat marad, és Nietzsche kimarad. Feltehető Nietzsche nézőpontjából is olvasható Marx, ami által – feltehetően – gazdagodnék, azonban ez csak hipotézis, mert egyrészt engem jelenleg nem ez érdekel, Te pedig (még jobb esetben Erdei Ferenccel kapcsolatban, rosszabb esetben Károlyitól Gyurcsányig) gyűlölet formában szórod szét azt amit (egyáltalán nem biztos, de nem is tartom elképzelhetetlennek, hogy talán) össze is lehetne rakni.
Hát, hirtelenjében és nagyon elnagyoltan körülbelül ennyi.
június 12, 2010 @ 11:58 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#8):
Sohasem állítottam és nem is állítanám, hogy Nietzsche gorombasága mögött, mellyel lerántotta a leplet korának hazugságairól, melyek a hatalom nyers akaratát leplezik csak, nem húzódik meg Nietzsche szubtilis, túlfinomult énje, egy nagyon okos, ám megbántott gyermek dacossága. Ez azonban nem változtat azon, hogy nem hitt az “emberben”, olyannyira, hogy teljesen új embert volt kénytelen elgondolni, olyant, aki még nincs, nem is volt, de akire szükség van, mert a jelenlegi menthetetlen. Ez pedig nagyon is rímel a régi cinikusok ember-képére, arra a megvetésre, melyet polgártársaik gondolkodása és szokásai iránt éreztek. De nem ez a lényeg.
“A tudás hatalom.” – kijelentés súlyát az állítás – szintén jogos – megfordítása adja, miszerint. “A hatalom: tudás”, ebben a “tudás”, értékvonatkozásaitól megfosztottan, pőrén áll előttünk, mint az uralom módszereinek tudása és mint lenézés az uralkodni nem tudók iránt. A hatalom ugyanakkor magában hordja az elidegenedettség aspektusát, a hatalom játékaiban résztvevők tudott és elfogadott “eszközjellegét” egymás számára. Tartalmazza továbbá a véletlen-jelleget is, a “beleszületés” aktusában, mintegy a szerencse forgandóságának tudva be a hatalom és a hozzá szükséges tudás birtoklását. A kopasz, terepjárós, aranyláncosok tudása vált a “a tudás” praktikus mintaképévé. A természettudományos gondolkodás legnagyobb problémája nem a módszer tarthatatlanságában, vagy a nevetséges szcientista optimizmusban áll, hanem az érték-nélküliségben. A hatalom önmaga értéke, a mindig aktív erő diadala a másik erő fölött, egyfajta absztrakt darwinizmus.
Az önmagáért való tudásba vetett hit, élveteg korunkban, elenyészni látszik, ami tanulásnak – mint a tudás megszerzésének módjának – a létét kérdőjelezi meg lassanként. Ma már talán csak egy fogorvos-hallgató tud egyenes vonalat húzni a jelen tanulása és a jövő jóléte közé. Ez a nézet igazolódik a “tanítás” iránt megfogalmazott igényekben is, amennyiben azt várják, hogy “készségeket” tanítsanak nekik, melyek “használhatóak” és “alkalmazkodnak” az elvárásokhoz – mely elvárások, nem titkolt módon, a hatalom elvárásai. Alkalmazkodni mindenáron: ez a jelszó, benne a ki nem mondott közöny, azzal kapcsolatban, hogy mihez. Persze a szatócsok, iparosok és uzsorások hatalmában mindig van valami visszataszítóan köznapi kegyetlenség és ridegség ami önmagában feszültséget okoz a “tudás-fétis”, a “tudás alapú társadalom” eszméinek napi gyakorlatában; amit el akarunk veszejteni, először oltárra emeljük, hogy csalódhassunk benne. Csalódásaink tesznek cinikussá bennünket, függetlenül attól, hogy csalódásainkat magunk okozzuk.
Ami azt illeti, a filozófia – a maga módján – jócskán kivette a részét abból, hogy mindez így alakult. Tulajdonképpen, a kritika az, ami ide juttatott bennünket. A kritika ideje, ugyanakkor, lejárt. Az “elfogulatlan pillantás”, a “szabad vélemény” hazugságnak bizonyult, apológiának, a jelen, sőt mi több, valamely meghatározott jövő apológiájának. Persze nehéz ezt emelt fővel beismerni és nem is lehet másképpen, mint úgy, hogy önálló értéket tulajdonítunk a gondolatnak, a tudásnak magának. Ez persze avittas álláspont, hiszen nem sok “haszon” származik belőle, nem segíti az “alkalmazkodást” és nem származik belőle “versenyelőny”. Ebben az értelemben ezek “Korszerűtlen elmélkedések”.
június 12, 2010 @ 12:08 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#5):
Nagyon köszönöm válaszod, amire igyekszem még átgondoltabban felelni. Most csak örömöm fejezem ki, hogy nem csak elkezdődött, hanem folytatódott egy olyan eszmecsere, aminek továbbfolytatása jelenleg csak rajtam múlik.
június 12, 2010 @ 11:51 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#5):
Még mindig csak kóstolgatom. Keserű, és csípős. Azon gondolkodom, hogy ha nem zavar, kiveszem a levéből és külön megpirítom kicsit. (Magyarul: a 2-4 bekezdésedben írottak számomra túlságosan szerteágazóak is, és súlyosak is ahhoz, hogy még arra is figyelmezni kelljen és legyen érdemes, hogy a leírtak mennyire autentikus Nietzsche értelmezések, és mennyiben (esetleg) nem összeegyeztethetőek azzal, amit állított.
értelmezés a téma.)
Ha álláspontjainkat összehangoltuk, vagy az ellentétüket tisztáztuk, érdekes lehet az egész visszaforgatása oda, ahonnan indult, Nietzsche gondolataihoz, de most azt hiszem csak fölöslegesen bonyolítanánk azt, ami így sem egyszerű. (És talán mások is bátrabban szólnak, ha nem Nietzsche (autenitikus)
Tudásunk a tudásról címre gondolok egyelőre.
június 13, 2010 @ 5:57 de. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#5):
Mit szólsz, azaz mi (illetve mi nem, és miért) nem elfogadható számodra az általad mondottak olyan átiratából, amilyet alább dőlt betűvel jelölök? Nem dőlttel kiegészítem az átiratot. Részben a Te, részben mások, részben a saját gondolataimmal.
Nietzsche metszően éles, és ettől olykor fájdalmasan sértő gondolatai fölhasították a hatalom eredeti, nyers jellegét mind szelídebb, és ember barátabb funkciókkal és ezekhez illő jelmezekkel eltakaró lepleket. (És legtöbbször nem is csak magát a leplet, hanem a lepellel takart sérüléseket és sebeket, amikbe a lepel bele is ragadt és száradt , de erről majd leközelebb, egy másik kommentban, ha az alábbiakkal már végeztünk.)
Nietzsche ennyiben valóban, és nemcsak jelentőségét tekintve rokona Marxnak. Részben közös foglalatosságuk okán: mindketten a hatalommal bíbelődtek.
A nőktől és férfiaktól önmagát megtartóztató Nietzsche legalább a hatalmat anyaszült meztelenre vetkőztette.
A koldus szegény Marx pedig mindkét értelemben épp ellenkezőleg járt el. Szeretett feleségét, Jennyt legalább a hatalommal nem akarva megcsalni, nem lemeztelenítette, hanem az addigiaknál is dúsabb, és ember barátabb lepleket (szegénységében sem csak) álmodott rá.
Marx emberek százmillióival (és még csak azt sem lehet mondani, hogy akarva, nem akarva, mert nemcsak akarva, hanem ezért buzgón és rendületlenül szervezkedve) nemcsak álmodtatta álmát. A hatalom új, általa álmodott ruházatának formái közé nemcsak az ember szellemét és álmait igyekeztek a szervezők beterelni, de vakbuzgó igyekezetükben terelés közben egyre változatosabb eszközökkel és egyre nagyobb találékonysággal ütötték és gyötörték azok testét, és gyakran a test húst is az álomhoz igazítani igyekezve faragták és szabták.
Nem az a kérdés, amin (a meggyötörtek üvöltését elnyomni igyekezve) a szervezők olykor ordítva vitatkozni szoktak, hogy tulajdonképpen mit is álmodott eredetileg Marx, mert a ringyót erényes és szűzies, ugyanakkor gazdag és jóságos anyává (ráadásul) felcicomázni akaró álmok mindegyike nem csupán rémálom, jóval több annál.
Az, amit Nietzsche szinte pályája kezdetétől látott: dionüszoszi extázis, öröm és a fájdalom féktelen tombolása. (Nem az őrjöngök, az olykor szentimentális hóhérok hanem azok fájdalmának tombolása, akikkel a megrészegültek őrjöngenek, az áldozatoké.) Nem a Tiziano által némileg felöltöztetett a (pedofil felhangoktól eltekintve szinte ártalmatlan orgiává szelídülő) dionüszoszi mámor, hanem az Euripidész által a Bacchánsnőkben megírt.
június 13, 2010 @ 11:38 de. • válasz erre
(Válaszaim, és remélhetően más válaszok követhetősége érdekében az alábbi szöveget beszámoztam. LE)
Nietzsche és Marx – furcsa páros. Nem ismerték egymás műveit, tán a nevét sem hallotta a másiknak egyikük sem. Marx örökölte szellemi nagyapjának, Hegelnek a megvetését az akarat-filozófiák és az esszéista-irodalmias lelkesültség iránt, Nietzsche pedig viszolygott a spekulatív filozófiától, a “filozófia munkásaitól” és a “természettudósoktól”.
I.
A kor, a napóleoni háborúkat lezáró Szent Szövetség békességében él, mely túlélte a 49-49 megrázkódtatását, a francia-porosz háború inkább nevetséges mint véres bohózatát, egykedvűen tűrte a menetrendszerű francia “forradalmakat”, Európát valamiféle családias meghittséggel irányította a Szász-Coburg–Gotha-ház, az orosz Cártól az angol királynőig. A szatócsok, iparosok és uzsorások kiegyeznek a “történelmi” arisztokráciával, a flotta-felvonulások és a porosz gránátos-ezredek csinnadrattája mögött, tapstól és ovációtól körülvéve zajlik az ipari forradalom, óriási sikere van mindennek, ami fütyül, gőzt ereszt és olajos. Komoly tekintetű, szakállas bajszos urak fürkészik a “Természet” titkait, laboratóriumi masinák között, abban a magbiztos tudatban, hogy már csak hajszál választja el őket a “végső” felismerésektől, melyek örökre boldoggá és békéssé teszik a világot. Jómódú ember számára biztonságos és unalmas világ ez, melyben azonban irracionális félelmek keverednek a spleennel, mondén mulatók a munkások barakkjaival, plasztikusan rajzolódik ki a “Szellem fenomenológiája” leghatásosabb fejezetének, az úr és szolga viszonyának, dialektikája. A legérzékenyebbek számára látszik – hazug az egész. Hazug – mondja Marx – mert a csillogó mondén felszín az elnyomottak és kizsákmányoltak véréből és verejtékéből táplálkozik és hazug – mondja Nietzsche – mert a jóról és rosszról szóló fecsegés nyers, hatalmi szándékokat takar, nemtelen emberek nemtelen gondolatai, a gyűlölet és a bosszúvágy, irányítják a világot. Ennyiben nagyon is hasonlítanak egymásra, mindkettőjük szerint az ismert morál a hazugságok függönye csupán.
II.
Ami viszont eltérő, olyannyira, hogy a válaszok is alapvetően különböznek, az a történelemhez, a hegeli örökséghez való viszony. Marx hisz Hegelnek és jó tanítvány módjára, nem tagadni, hanem “meghaladni” akar, megszüntetve megőrizni, felemelni a történelmet, mely immár a megalázottak és megnyomorítottak, a “szolga” történelme, egy új véghez, végső parúziához – a proletárok társadalmához. E cél révületében azután nem néz se Istent, se embert, akár térdig gázolna a vérben ha ez kell a prófécia beteljesüléséhez. A vérszomjas fantáziálás mögött azonban a felvilágosodás ember-hite áll: az emberek jók, a rossz oka a társadalmi berendezkedés igazságtalansága, melyet az ős-bűn, a magántulajdon, okoz.
Nietzsche más utat jár be. Ő valóban szabadulni igyekszik Hegeltől a német spekulatív filozófiai tradíciótól, olyannyira, hogy – rá jellemző módon – németből “göröggé” akar válni. Hogy azután mennyire nem tud Hegeltől megszabadulni az más kérdés. Minden esetre, a “genealógia” fogalmának felfedezése és kibontása a legnagyszerűbb kísérlet a “fejlődés” hegeli fogalmának megkerülésére. Mivel elutasítja a “felvilágosulást”, nincs más út, a morál után le kell számolnia az emberrel is. A feloldozás nála is – hol máshol? – a jövőben van.
III.
A Kynosarges filozófusairól keveset és töredékesen tudunk, Diogenész Laertiosz szerint pedig rengeteg művet írtak, de ez nem biztos (a mai napig nem lehet eldönteni, hogy a vén fecsegő áldás vagy átok volt a filozófiatörténet számára) minden esetre nem maradtak fönt. A töredékekből és utalásokból kihámozható, Antisztenész – Szókratész tanítványa, aki “haploküon”-nak, egyszerű kutyának nevezte magát – a kötöttségektől mentes, teljes szabadságra törekvő életet tekintette célnak és egyben eszköznek is. A bölcsesség a lemondásban, a vágyak kioltásában jelenik meg, a tradíciók, szokások elvetésében, melyek rejtett bilincsek csupán és arra szolgálnak, hogy az ember a hétköznapok kisszerűségéhez kössék. Nehéz nem észrevenni a rokonságot Zarathusztra életével és tanításával. Persze, mint minden párhuzam ez is sántít. Nietzsche-Zarathusztra hisz a művészetben, az igazság feltárulásában a művészet által, míg a cinikusok semmirevaló hiúságot láttak benne, hiú, haszontalan csecsebecsét, mely veszélyesen alkalmas az erény útjáról letéríteni az utazót. Ami közös Nietzsche és cinikusok világában, az a kiábrándultság. A világ és az emberi lélek legmélyére tekintve szorongást, kisszerűséget, gyűlöletet találtak, melyre a cinikusok a társadalomból való ünnepélyes kivonulással, Nietzsche pedig az emberiség megsemmisítésének és újrateremtésének vágyával válaszolt. Marx cinizmusa jóval egyszerűbb és – talán – hatásosabb is. Az emberi lélek helyett a cselekedetek motívumait vizsgálva, újra és újra a hatalomvágy és kapzsiság motívumait találja. Mindenről és mindenkiről meg van a véleménye. Goethének filiszter-copfja volt, Hegel kispolgár, héroszok szenvedélybeteg gyilkosok és így tovább.
IV.
Ha a hatalom fenoménjét önmagában és nem egy végtelen horizont, Isten tekintete előtt vizsgáljuk, akkor bizony könnyen kezdünk frankfurti tájszólásban beszélni, de hát a frankfurti tájszólás sem más mint merő cinizmus. Disztinkció a vizsgált tárgy és az “objektív” vizsgáló között, nyilvánvalóan nagyképű elsőbbséget tulajdonítva az utóbbinak. A kritika műfaja ez a javából.
június 17, 2010 @ 7:24 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9)
június 19, 2010 @ 7:23 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#9):
Az isteni horizont előtti felkórusló
angyalnyelv és a frankfurti tájszólás közötti távolság csökkentésére első lépésként már Nietzsche horizonttágítása (II/3/1) ígéretes eredményt hozott, és főként továbblépésre teremtett lehetőséget.
általánosság. Ezt azonban nem korlátoznám Frankfurtra. Nietzsche és Kierkegaard kivételével így volt és (felvetésedtől és az arra írt válaszomtól eltekintve) így is maradt a filozófiában. (A marxista filozófia néhány inkább merész, mint bátor képviselője említette ugyan, de ellentétes előjellel kvantummechanikát és azon belül különösen Heisenberg eredményeit vitatva.)
A vizsgálat tárgya és a vizsgáló közötti distinkció fenntartásának a vizsgálat értelmét megsemmisítő következményében egyetértek Veled abban az értelemben, hogy így az eredmény egy határozatlan
június 24, 2010 @ 3:38 du. • válasz erre
Friedrich Nietzsche set himself in direct opposition to Socrates and Plato, regarding Plato especially as the fundamental source of nihilism in the West!
június 24, 2010 @ 6:10 du. • válasz erre
It’s true. But it’s also true that Nietzsche considered Plato possibly the greatest figure of the history of philosophy.
Probably You didn’t realise because of the language of this site, that we talked not about the relation of Plato and Nietzsche but about the relation of Plato and the Cynic.
Thanks for commenting.
augusztus 1, 2010 @ 10:24 de. • válasz erre
Az egyik melléktémához. (A képről csevegés a Facebookon.)
szeptember 19, 2010 @ 1:55 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#14):
Nietzsche szexualitása is, de a szexualitás és a filozófia(i rendszer) összefüggése váratlan erővel újra felbukkant, és ismét Nietzsche (és Platón apropóján) egy másik blogomon, hogy valamelyest követhető legyen, most azt a hipotézis kockáztatom meg, hogy Heidegger ráérzett (és olykor-olykor utalt is) arra, ami Nietzsche számára és korára már kivételes gyakorlat volt: a teória (és az ahhoz szükséges kontempláció) mámorító voltára, hogy a filozófia azt is megkockáztatom, hogy (megváltozott tudat)állapot is.
Abban az értelemben megváltozott, és attól megváltoztatott tudatállapotként, hogy tárgya Nietzschénél (és valamelyest – de jóval korlátozottabb mértékben – Heideggernél újra) nem szűkült a napi élet (az életvilág)
megszokásai (azaz reflektálatlan hagyományai) által (nagyjából Schopenhauer idejére) katedrafilozófiává szűkülő keretei közé. Nem úgy gondolták el a filozófia tárgyát (és ezzel magát a filozófiát), mint az érdektelen (mert annak magasságához és/vagy mélységéhez alantas/méltatlan) dolgok( és tárgyak)ra vonatkozó vélekedésektől elkülönülő és elkülöníthető gondolati dolgokra és tárgyakra vonatkozó diszciplínát.
Nietzschénél az addig érdektelennek vélt a görögség (majd tulajdonképpen a görögség előtti, a görögségnek csak a) nyelvében megmaradt (nemcsak érdektelennek, de meghaladottnak gondolt, mert nyers a mítoszok születése idején eleven hatalmi) viszonyok törtek be a filozófia mindinkább szentnek vélt, de valójában csak impotens, mert kiüresedett területére, Heideggernél a betörés útvonala vált – kimondva-kimondatlanul a nyelv szellemeként – (csak némiképp, mert nehezen, és csak kevesek számára követhető módon) elevenné.
szeptember 20, 2010 @ 11:24 de. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (Logorrhea és grafománia#19):
Aristo említett példája talán azt valószínűsíti, hogy a gondolkodás színvonala a haraggal fordított, uralásával egyenes arányban áll, Nietzsche alapján sem eldönthető azonban (legalább is számomra és egyértelműen), hogy a magasság szédítő volta, vagy a harag elszabadulása-e az ilyenkor fenyegető nagyobbik veszély. Vagy a kettő azonos lenne?
Mintha Nietzsche még aristot is meghaladó módon már-már Krisztusként emelkedett volna, és már-már onnan már-már Anti-Krisztusként (na, ezt nem tudom, szédült-e, vagy a haragja húzta-e – és akár így, akár úgy, de) zuhant alá. És zuhanásával ő is haláláig csak egy nyomorult – noha nem az volt, és nem maradt, de akkor az – lett.
szeptember 26, 2010 @ 5:29 du. • válasz erre
Másik blogomon, tehát más kontextusban keletkezett, de talán a fentebb tárgyalt szempontokból sem teljesen érdektelen észrevétel:
Nietzschére vonatkozó hipotézised illeti osztom, de azzal a megszorítással, hogy az incesztus tilalom előtti világnak a mítoszokból (és a nyelvből) kiolvasható nyomai “világunk alapjaihoz”, a mert a hatalmi viszonyok geneziséhez vezették, azonban talán azzal nem számolt, hogy a mítosz előtti és a jelenlegi világunk hasonlósága nem a mítoszok (így a szolgák mítoszainak), hanem legalább annyira az uraik hitványságának a következményei. Nem Oidipuszok, és nem is Agamemnonok hanem azok szerepében tetszelgő mítosz előtti szörnyetegek: a barbárság maradványai, akiknek szolgái is sokszor jóval civilizáltabbak uraiknál, de ennek következtében a legtöbbször végzetes módon együgyűek.