Nietzschére vonatkozó hipotézised illeti osztom, de azzal a megszorítással, hogy az incesztus tilalom előtti világnak a mítoszokból (és a nyelvből) kiolvasható nyomai “világunk alapjaihoz”, a mert a hatalmi viszonyok geneziséhez vezették, azonban talán azzal nem számolt, hogy a mítosz előtti és a jelenlegi világunk hasonlósága nem a mítoszok (így a szolgák mítoszainak), hanem legalább annyira az uraik hitványságának a következményei. Nem Oidipuszok, és nem is Agamemnonok hanem azok szerepében tetszelgő mítosz előtti szörnyetegek: a barbárság maradványai, akiknek szolgái is sokszor jóval civilizáltabbak uraiknál, de ennek következtében a legtöbbször végzetes módon együgyűek.

Aristo említett példája talán azt valószínűsíti, hogy a gondolkodás színvonala a haraggal fordított, uralásával egyenes arányban áll, Nietzsche alapján sem eldönthető azonban (legalább is számomra és egyértelműen), hogy a magasság szédítő volta, vagy a harag elszabadulása-e az ilyenkor fenyegető nagyobbik veszély. Vagy a kettő azonos lenne?
Mintha Nietzsche még aristot is meghaladó módon már-már Krisztusként emelkedett volna, és már-már onnan már-már Anti-Krisztusként (na, ezt nem tudom, szédült-e, vagy a haragja húzta-e – és akár így, akár úgy, de) zuhant alá. És zuhanásával ő is haláláig csak egy nyomorult – noha nem az volt, és nem maradt, de akkor az – lett.

Nietzsche szexualitása is, de a szexualitás és a filozófia(i rendszer) összefüggése váratlan erővel újra felbukkant, és ismét Nietzsche (és Platón apropóján) egy másik blogomon, hogy valamelyest követhető legyen, most azt a hipotézis kockáztatom meg, hogy Heidegger ráérzett (és olykor-olykor utalt is) arra, ami Nietzsche számára és korára már kivételes gyakorlat volt: a teória (és az ahhoz szükséges kontempláció) mámorító voltára, hogy a filozófia azt is megkockáztatom, hogy (megváltozott tudat)állapot is.

Abban az értelemben megváltozott, és attól megváltoztatott tudatállapotként, hogy tárgya Nietzschénél (és valamelyest – de jóval korlátozottabb mértékben – Heideggernél újra) nem szűkült a napi élet (az életvilág) megszokásai (azaz reflektálatlan hagyományai) által (nagyjából Schopenhauer idejére) katedrafilozófiává szűkülő keretei közé. Nem úgy gondolták el a filozófia tárgyát (és ezzel magát a filozófiát), mint az érdektelen (mert annak magasságához és/vagy mélységéhez alantas/méltatlan) dolgok( és tárgyak)ra vonatkozó vélekedésektől elkülönülő és elkülöníthető gondolati dolgokra és tárgyakra vonatkozó diszciplínát.
Nietzschénél az addig érdektelennek vélt a görögség (majd tulajdonképpen a görögség előtti, a görögségnek csak a) nyelvében megmaradt (nemcsak érdektelennek, de meghaladottnak gondolt, mert nyers a mítoszok születése idején eleven hatalmi) viszonyok törtek be a filozófia mindinkább szentnek vélt, de valójában csak impotens, mert kiüresedett területére, Heideggernél a betörés útvonala vált – kimondva-kimondatlanul a nyelv szellemeként – (csak némiképp, mert nehezen, és csak kevesek számára követhető módon) elevenné.

Probably You didn’t realise because of the language of this site, that we talked not about the relation of Plato and Nietzsche but about the relation of Plato and the Cynic.

Thanks for commenting.

Az isteni horizont előtti felkórusló angyalnyelv és a frankfurti tájszólás közötti távolság csökkentésére első lépésként már Nietzsche horizonttágítása (II/3/1) ígéretes eredményt hozott, és főként továbblépésre teremtett lehetőséget.
A vizsgálat tárgya és a vizsgáló közötti distinkció fenntartásának a vizsgálat értelmét megsemmisítő következményében egyetértek Veled abban az értelemben, hogy így az eredmény egy határozatlan általánosság. Ezt azonban nem korlátoznám Frankfurtra. Nietzsche és Kierkegaard kivételével így volt és (felvetésedtől és az arra írt válaszomtól eltekintve) így is maradt a filozófiában. (A marxista filozófia néhány inkább merész, mint bátor képviselője említette ugyan, de ellentétes előjellel kvantummechanikát és azon belül különösen Heisenberg eredményeit vitatva.)

Nietzsche és Marx – furcsa páros. Nem ismerték egymás műveit, tán a nevét sem hallotta a másiknak egyikük sem. Marx örökölte szellemi nagyapjának, Hegelnek a megvetését az akarat-filozófiák és az esszéista-irodalmias lelkesültség iránt, Nietzsche pedig viszolygott a spekulatív filozófiától, a “filozófia munkásaitól” és a “természettudósoktól”.

I.

A kor, a napóleoni háborúkat lezáró Szent Szövetség békességében él, mely túlélte a 49-49 megrázkódtatását, a francia-porosz háború inkább nevetséges mint véres bohózatát, egykedvűen tűrte a menetrendszerű francia “forradalmakat”, Európát valamiféle családias meghittséggel irányította a Szász-Coburg–Gotha-ház, az orosz Cártól az angol királynőig. A szatócsok, iparosok és uzsorások kiegyeznek a “történelmi” arisztokráciával, a flotta-felvonulások és a porosz gránátos-ezredek csinnadrattája mögött, tapstól és ovációtól körülvéve zajlik az ipari forradalom, óriási sikere van mindennek, ami fütyül, gőzt ereszt és olajos. Komoly tekintetű, szakállas bajszos urak fürkészik a “Természet” titkait, laboratóriumi masinák között, abban a magbiztos tudatban, hogy már csak hajszál választja el őket a “végső” felismerésektől, melyek örökre boldoggá és békéssé teszik a világot. Jómódú ember számára biztonságos és unalmas világ ez, melyben azonban irracionális félelmek keverednek a spleennel, mondén mulatók a munkások barakkjaival, plasztikusan rajzolódik ki a “Szellem fenomenológiája” leghatásosabb fejezetének, az úr és szolga viszonyának, dialektikája. A legérzékenyebbek számára látszik – hazug az egész. Hazug – mondja Marx – mert a csillogó mondén felszín az elnyomottak és kizsákmányoltak véréből és verejtékéből táplálkozik és hazug – mondja Nietzsche – mert a jóról és rosszról szóló fecsegés nyers, hatalmi szándékokat takar, nemtelen emberek nemtelen gondolatai, a gyűlölet és a bosszúvágy, irányítják a világot. Ennyiben nagyon is hasonlítanak egymásra, mindkettőjük szerint az ismert morál a hazugságok függönye csupán.

II.

Ami viszont eltérő, olyannyira, hogy a válaszok is alapvetően különböznek, az a történelemhez, a hegeli örökséghez való viszony. Marx hisz Hegelnek és jó tanítvány módjára, nem tagadni, hanem “meghaladni” akar, megszüntetve megőrizni, felemelni a történelmet, mely immár a megalázottak és megnyomorítottak, a “szolga” történelme, egy új véghez, végső parúziához – a proletárok társadalmához. E cél révületében azután nem néz se Istent, se embert, akár térdig gázolna a vérben ha ez kell a prófécia beteljesüléséhez. A vérszomjas fantáziálás mögött azonban a felvilágosodás ember-hite áll: az emberek jók, a rossz oka a társadalmi berendezkedés igazságtalansága, melyet az ős-bűn, a magántulajdon, okoz.

Nietzsche más utat jár be. Ő valóban szabadulni igyekszik Hegeltől a német spekulatív filozófiai tradíciótól, olyannyira, hogy – rá jellemző módon – németből “göröggé” akar válni. Hogy azután mennyire nem tud Hegeltől megszabadulni az más kérdés. Minden esetre, a “genealógia” fogalmának felfedezése és kibontása a legnagyszerűbb kísérlet a “fejlődés” hegeli fogalmának megkerülésére. Mivel elutasítja a “felvilágosulást”, nincs más út, a morál után le kell számolnia az emberrel is. A feloldozás nála is – hol máshol? – a jövőben van.

III.

A Kynosarges filozófusairól keveset és töredékesen tudunk, Diogenész Laertiosz szerint pedig rengeteg művet írtak, de ez nem biztos (a mai napig nem lehet eldönteni, hogy a vén fecsegő áldás vagy átok volt a filozófiatörténet számára) minden esetre nem maradtak fönt. A töredékekből és utalásokból kihámozható, Antisztenész – Szókratész tanítványa, aki “haploküon”-nak, egyszerű kutyának nevezte magát – a kötöttségektől mentes, teljes szabadságra törekvő életet tekintette célnak és egyben eszköznek is. A bölcsesség a lemondásban, a vágyak kioltásában jelenik meg, a tradíciók, szokások elvetésében, melyek rejtett bilincsek csupán és arra szolgálnak, hogy az ember a hétköznapok kisszerűségéhez kössék. Nehéz nem észrevenni a rokonságot Zarathusztra életével és tanításával. Persze, mint minden párhuzam ez is sántít. Nietzsche-Zarathusztra hisz a művészetben, az igazság feltárulásában a művészet által, míg a cinikusok semmirevaló hiúságot láttak benne, hiú, haszontalan csecsebecsét, mely veszélyesen alkalmas az erény útjáról letéríteni az utazót. Ami közös Nietzsche és cinikusok világában, az a kiábrándultság. A világ és az emberi lélek legmélyére tekintve szorongást, kisszerűséget, gyűlöletet találtak, melyre a cinikusok a társadalomból való ünnepélyes kivonulással, Nietzsche pedig az emberiség megsemmisítésének és újrateremtésének vágyával válaszolt. Marx cinizmusa jóval egyszerűbb és – talán – hatásosabb is. Az emberi lélek helyett a cselekedetek motívumait vizsgálva, újra és újra a hatalomvágy és kapzsiság motívumait találja. Mindenről és mindenkiről meg van a véleménye. Goethének filiszter-copfja volt, Hegel kispolgár, héroszok szenvedélybeteg gyilkosok és így tovább.

IV.

Ha a hatalom fenoménjét önmagában és nem egy végtelen horizont, Isten tekintete előtt vizsgáljuk, akkor bizony könnyen kezdünk frankfurti tájszólásban beszélni, de hát a frankfurti tájszólás sem más mint merő cinizmus. Disztinkció a vizsgált tárgy és az “objektív” vizsgáló között, nyilvánvalóan nagyképű elsőbbséget tulajdonítva az utóbbinak. A kritika műfaja ez a javából.

Mit szólsz, azaz mi (illetve mi nem, és miért) nem elfogadható számodra az általad mondottak olyan átiratából, amilyet alább dőlt betűvel jelölök? Nem dőlttel kiegészítem az átiratot. Részben a Te, részben mások, részben a saját gondolataimmal.

Nietzsche metszően éles, és ettől olykor fájdalmasan sértő gondolatai fölhasították a hatalom eredeti, nyers jellegét mind szelídebb, és ember barátabb funkciókkal és ezekhez illő jelmezekkel eltakaró lepleket. (És legtöbbször nem is csak magát a leplet, hanem a lepellel takart sérüléseket és sebeket, amikbe a lepel bele is ragadt és száradt , de erről majd leközelebb, egy másik kommentban, ha az alábbiakkal már végeztünk.)

Nietzsche ennyiben valóban, és nemcsak jelentőségét tekintve rokona Marxnak. Részben közös foglalatosságuk okán: mindketten a hatalommal bíbelődtek.
A nőktől és férfiaktól önmagát megtartóztató Nietzsche legalább a hatalmat anyaszült meztelenre vetkőztette.
A koldus szegény Marx pedig mindkét értelemben épp ellenkezőleg járt el. Szeretett feleségét, Jennyt legalább a hatalommal nem akarva megcsalni, nem lemeztelenítette, hanem az addigiaknál is dúsabb, és ember barátabb lepleket (szegénységében sem csak) álmodott rá.
Marx emberek százmillióival (és még csak azt sem lehet mondani, hogy akarva, nem akarva, mert nemcsak akarva, hanem ezért buzgón és rendületlenül szervezkedve) nemcsak álmodtatta álmát. A hatalom új, általa álmodott ruházatának formái közé nemcsak az ember szellemét és álmait igyekeztek a szervezők beterelni, de vakbuzgó igyekezetükben terelés közben egyre változatosabb eszközökkel és egyre nagyobb találékonysággal ütötték és gyötörték azok testét, és gyakran a test húst is az álomhoz igazítani igyekezve faragták és szabták.
Nem az a kérdés, amin (a meggyötörtek üvöltését elnyomni igyekezve) a szervezők olykor ordítva vitatkozni szoktak, hogy tulajdonképpen mit is álmodott eredetileg Marx, mert a ringyót erényes és szűzies, ugyanakkor gazdag és jóságos anyává (ráadásul) felcicomázni akaró álmok mindegyike nem csupán rémálom, jóval több annál.
Az, amit Nietzsche szinte pályája kezdetétől látott: dionüszoszi extázis, öröm és a fájdalom féktelen tombolása. (Nem az őrjöngök, az olykor szentimentális hóhérok hanem azok fájdalmának tombolása, akikkel a megrészegültek őrjöngenek, az áldozatoké.) Nem a Tiziano által némileg felöltöztetett a (pedofil felhangoktól eltekintve szinte ártalmatlan orgiává szelídülő) dionüszoszi mámor, hanem az Euripidész által a Bacchánsnőkben megírt.

Még mindig csak kóstolgatom. Keserű, és csípős. Azon gondolkodom, hogy ha nem zavar, kiveszem a levéből és külön megpirítom kicsit. (Magyarul: a 2-4 bekezdésedben írottak számomra túlságosan szerteágazóak is, és súlyosak is ahhoz, hogy még arra is figyelmezni kelljen és legyen érdemes, hogy a leírtak mennyire autentikus Nietzsche értelmezések, és mennyiben (esetleg) nem összeegyeztethetőek azzal, amit állított.
Ha álláspontjainkat összehangoltuk, vagy az ellentétüket tisztáztuk, érdekes lehet az egész visszaforgatása oda, ahonnan indult, Nietzsche gondolataihoz, de most azt hiszem csak fölöslegesen bonyolítanánk azt, ami így sem egyszerű. (És talán mások is bátrabban szólnak, ha nem Nietzsche (autenitikus) értelmezés a téma.)
Tudásunk a tudásról címre gondolok egyelőre.

Nagyon köszönöm válaszod, amire igyekszem még átgondoltabban felelni. Most csak örömöm fejezem ki, hogy nem csak elkezdődött, hanem folytatódott egy olyan eszmecsere, aminek továbbfolytatása jelenleg csak rajtam múlik.