Gőg és öngyulölet
Ha Menenius Agrippa ma mondaná el meséjét, nem a lázadó szervekkel kezdené, hanem a dicsekvőkkel, akiknek minden remekül megy. Csak éppen azt nem veszik észre, hogy miközben áramlik beléjük az oxigén dús vér, dübörögnek a sejtek, a többi szerv halódik, sorvad, s a végén a test meghal. Hiába működött benne egy-két szerv jól, ha az összmuködés nem ment. Gőgös ignorancia jellemzi a teljesítőket, s kushadás és öngyulölet a nem teljesítőket, miközben egyik sem tehet arról a sorsról, mely sújtja őket. Igazságtalanság tépi szét a szervezetet, mely csúfos véget ér.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
december 16, 2009 @ 11:03 de. • válasz erre
Menenius Agrippának nagy tisztelője vagyok. Ez év október 13 óta többre tartom bölcsességét a társadalomtudományok legtöbb eredményénél.
Ha lenne Fórum (és nemcsak fórumok), és ott nemcsak szólna hozzánk, de megelőzőleg elsajátította volna a tudományok halála óta megszületett eredményeit, azt hiszem arról beszélne, hogy a két agyfélteke nemcsak összeveszett, de egymással homlokegyenest ellenkező parancsokat küld a szervezetnek.
Hogy a másik féltekének engedelmeskedők is értsék szavát – történeti előzményként – a kétfejű sasra, mint a szervezet fölött uralkodó címerállatra hivatkoznék, ami hettita, vagy annál is régebbi előzmények után, ami a fene sem tudja, mit jelentett (az ember eredendő skizofréniájának kivetítésén túl), de bármit is jelentett örmény közvetítéssel Bizáncba repült, ahol egyrészt a világi és egyházi, másrészt a birodalom nyugai, és keleti fele feletti hatalom megjelenítéseként értelmezték.
Innen szált tovább egyrészt az orosz cárok, másrészt a nyugat-római császárok, így csak később a Habsburgok címerébe.
Megjegyezendő, hogy csak Luxemburgi Zsigmond idején, talán nem függetlenül annak magyarországi tapasztalataitól.
Akár ezért, akár másért, mint születése idején, a lelkekben landolt. Születése idején talán a hettitákéban, most éppen a miénkben.
december 16, 2009 @ 11:16 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
A sas mindkét feje – milyen lenne egy sasé?! – valóban gőgös, és – érthető okokból – gyűlöli a másik fejet. Csak azt nem tudja a nyomorult, hogy mindkettő az övé, de nem is egy Menenius Agrippa, csak egy sas. Ráadásul torzszülött: kétfejű.
december 16, 2009 @ 11:17 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#2):
Főként Lucifertől elnézést kérek az újabb monológért.
december 16, 2009 @ 11:53 de. • válasz erre
Az osztrákok komolyan gondolkoznak arról, hogy a címerállatukat kétfejű grillcsirkére változtassák, ezzel is kihangsúlyozva a Habsburg diszkontiniutást. Az oroszok viszont komolyan veszik, a kétfejű sas ujra ott van a helyén, bár sarlót és kalapácsot kellene tartania karmaiban.
december 16, 2009 @ 12:05 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#4):
Sarlókalapácsos grillcsirke, mint a valóban egységes és boldog Európa címerállata?
december 16, 2009 @ 12:05 du. • válasz erre
Egy gazdag ember mondta, hogy fáradt, mert sokat dolgozott. Az illető fáradt volt, és tényleg sokat dolgozott. Aztán hozzátette, hogy a szegény emberek el sem tudják képzelni, hogy a gazdagok dolgoznak. Egy szegény ember mondta, hogy fáradt, mert sokat dolgozott. Az illető fáradt volt, és tényleg sokat dolgozott. Aztán hozzátette, hogy a gazdag emberek el sem tudják képzelni, hogy a szegények dolgoznak.
december 16, 2009 @ 1:56 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#6):
Épp azon gondolkodtam, hogy nem lehet “róluk” (csak a többiekről, önmagunk kihagyásával) gondolkodni, mert az üres (ráadásul xenofób előítéletként megnyilvánuló) fantáziálás csupán, ami érintettségünk felismerésével lesz gondolkodássá, és eredménye megvitatható gondolattá, amikor rájöttem, hogy a felhozott példád ezt is példázza.
Ps: amúgy már Szókratész célzott arra, amiről föntebb dadogok. Azzal, hogy az önismeretet minden ismeret előfeltételeként jelölte meg. (Phaidrosz 230/a) Amit, ha nem lenne nagyképűség, azzal toldanék meg, “ha csak másban látsz meg valamit, nem ismered önmagad”.
december 16, 2009 @ 3:07 du. • válasz erre
::)) … ha másban nem látod meg azt, amire a magad esetében büszke vagy. És így tovább. Az pedig a helyzet kegyetlensége, ha a sok büszkeségre okot adó erőfeszítés mások számára használhatatlanok. Vagy legalábbis észrevétlenek.
december 16, 2009 @ 3:18 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#8):
Is,
de nincs tovább, 
mert csak túlbonyolítanánk, és az al esetekből olyan labirintus épülne, ami épp a legfontosabb/legkézenfekvőbb/leggyakoribb al esetektől vezetne el. (Nem biztos, hogy amúgy ok nélkül, mert az idézett helyen Platón/Szókratész szerint az önismeret egyik lehetősége, ha nem is feltétlenül a Minotaurusz, de szörnyeteg. Van másik is, de előre ki tudja, melyik?!)
Ps: hasonló az ízlésünk, mert írtam róla három bejegyzést, azonban ezek bejegyzés torlódás miatt csak január 22-26 között jelennek majd meg a blogomon.
december 16, 2009 @ 3:30 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#8):
De a bejegyzés írója is legalább annyi dicséretet érdemel, mert csak a Veled folytatott eszmecserénk nyomán dereng fel (de felderengett), hogy a gőg és az öngyűlölet nemcsak inter-, intraperszonálisan is nemcsak hogy kiegészítik egymást, hanem az utóbbiból (az öngyűlöletből) következik – közepesen szerencsés esetben – az előbbi, a gőg, ami az előbbit nemcsak kompenzálja, de elviselhetőbbé teszi.
Azért közepesen szerencsés esetben, mert szerencsés esetben az öngyűlölet nemcsak kompenzáció útján enyhül, de önismeret útján csökken. Ebből viszont az következik, de ezt inkább önálló bejegyzésként írom meg Szókratész dilemmájának megoldása címen.
december 16, 2009 @ 6:25 du. • válasz erre
minden egy.
december 16, 2009 @ 9:27 du. • válasz erre
Egyikből nézve a másikat, de másikból az egyiket sok. A gőgből nézvést például az alázat tűrhetetlenül sok.
Szóval, mintha, ami egy, az mintha megszámlálhatóan lenne végtelen.