Lux Erik: Goya
Több, mint egy hónappal ezelőtt annyira evidensnek tűnt, hogy Goyaról írjak, hogy el is készítettem ezt az oldalt. Úgy éreztem, hogy összeállt a fejemben, ami addig a beszélgetésig három, de tulajdonképpen négy részre nem szétesett ugyan, de egymástól annyira elkülönülve létezett, hogy nemcsak hogy nem kapcsolódtak össze, de inkább zavarták/kioltották, semmint erősítették egymást.
Elkülönülve volt a fejemben:
I. Goya a zseniális festő, akinek művei kiemelkedő részei a festészettörténetének, de hogy okkal az, azt ennél a képnél éreztem és tudtam meg hitelesen. (A reprodukció semmit sem ad vissza abból a számomra elkerülhetetlen fájdalomból, ami akkor járt át, amikor a kép melletti feliratból megtudtam, hogy a modell nem élte meg az ötödik születésnapját. Fájdalmasan eleven kép. A festmény, és nem a reprodukciója.) Ez az érzésem igaz, évekkel később ettől a képtől erősebbé, és ezáltal állandóvá vált, de egészen mostanáig nem szilárdult gondolattá.
II. Goya a zavarba ejtően zseniális festő: ugyanolyan elevenek és még markánsabban lélegzetelállítóak voltak ezek a képei, de nagyon másként. Mintha Velasquez lenyűgözően fenséges portréi egyesültek volna Velasquez zavarba ejtő, a fenségesek szórakoztatóiról festett képeivel (amik tulajdonképpen Velasqueznél is már-már külön vannak, és csak szórványosan találkoznak, és egyetlen képén igazán).
Csak most, hogy ezt írom válik világossá, hogy Velasquez (csak ezért is méltán és okkal csodált) képén a fenséges (és ezzel forrása, az isteni) búcsúzik.
III. Fekete képeinek groteszk és szörnyűséges, olykor azonban fájdalmasan reális világa nyilvánvaló, de (számomra mostanáig) nem érthető kapcsolatban álltak az engem zavarba ejtő képeinek ember ábrázolásával,noha láthatóan mintegy abból nőttek ki. (Bevallom, olykor-olykor hajlottam elfogadni a kinövés okát Goya elméjének megbomlásában kereső ostobaságokat).
IV. Goya a (nem romantikus zseni, hanem a) zseniális, mert elmélyült gondolkodó: ami igazán, és csak most, évekkel azután, hogy utoljára láttam a képeit (és nemcsak az azokra emlékeztető reprodukciókat) sokkol (és ami sokáig csak végképp szétverte a fejemben azt, ami össze sem állt) az nem is annyira a festő elképesztő zsenialitása (pedig fantasztikus rézkarcairól, melyekkel a közgondolkodásba (látszólag a sznobéria útján) igazán bemasírozott, még nem is beszéltem!), hanem a az egyenként is zseniális (nemcsak vásznakból és lapokból álló) elemek rendszere.
A rendszerből kiderülhet (és olykor apránként ki is derül), az iszonyatnak nemcsak az eredménye (amitől a fekete képek ugyan nem derülnek fel, de – és nemcsak a képek – értelmezhetőbbé válnak, hanem eredetük is érthetőbbé lesz:
V. Hars cigány idilljei, melyek jóval többek megélhetési/megrendelői kényszer következményeinél. Nem a festő, hanem az ábrázoltak enyhe fokú, divatként manifesztálódó hibbantságának a festő által csak megörökített forrásai.
Goya útja ugyan látszólag az őt magasztalók (elmebetegséggel látszólag csak kacérkodását látszólag csak a kibírhatatlan kibírásként manifesztálódó látszólagos kontrollján alapuló) sznobériáján át vezet, valójában azonban a felséges(ségé)t (vesztő és) vesztett (a Velasquez utáni, a széteső) világ egyetlen, mert máig páratlan pontosságú megörökítője – és ezáltal tanúja, nem pedig részese.
Ettől és ezáltal Goya az egyetlen kiemelkedő ebből a szennyből (és mocskos áradatból, melynek örvénye Nietzschét – legalább látható, mert némileg érzékelhető fényben – nyelte el).
Mert minek nevezzük azt, amin a pornográfiaként csak átszivárog az, ami bárhogy másként (inkább) legitim, sőt csodálat tárgya.
Az összeomlás egészen lenyűgöző portréjáról csak egy másik blogomon írok ugyan, de nemcsak elérhető ezen a linken át, de csak itt teszem hozzá, hogy a három portré nem csupán egymásra volt csúsztat Goya zseniális elméjében, és így maradt meg zseniális keze nyomán, de egymásra csúsztatásuk infernális zsenialitással mutatja a(zt, amelynek – végül hiábavaló – elkerülésének három stációját Tiziano hasonló zsenialitással, mert röntgennél nem csupán jóval áthatóbb tekintettel, de csodálatosan könnyed technikával festette meg:): regressziót.
Még rövidebben: Goya annak a világnak a feltárója, mert az önbecsapásokból szőtt hazugságokból előhántója, amelyben egy lefejezés (vagy szelídebb-durvább gyilkosságok) előtt legfeljebb egy rövid felirat, ha figyelmeztet, hogy akinek rosszak az idegei, az ne nézzen oda, de amelyben országos botrány kerekedik, ha ugyanott, ugyanabban az időben, amikor a lefejezés látható olyan szervek (pláne egyesülésük!( is láthatóak lennének, amiknek köszönhetően a nézők (az ugyanott ugyanebben az időben szintén gyakran kitakart mellbimbót szophatták, mert egyáltalán) a világra jö(he)ttek.
Belegondolni is szörnyű, mivé lenne a világ, ha gyermekek a lefejezések mellett és idő előtt nemcsak a sajátjukat láthatnák!
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni.
február 21, 2011 @ 1:55 du. • válasz erre
A rovatstruktúra egyszerűsítése során a fentiekből oldal helyett bejegyzés lett, és az oldalhoz íkommenteket közlöm az alábbiakban:
1
Lux Erik szerint:
augusztus 12, 2010 @ 8:42 de. edit • válasz erre
Azért az előzményekről sem árt (majd) néhány szó Jézus szenvedései, és ábrázolói között Bosch és persze mások mellett Grünewald, kiterjesztője Tiziano Szent Lőrince, Bruegel és a nem krisztianizált kegyetlenség Tiziano Marsays megnyúzatása és Rembrand Sámson megvakítása stb.
2
Lux Erik szerint:
augusztus 14, 2010 @ 3:24 du. edit • válasz erre
Mintha és esetleg világunknak Goya művészetével láthatóvá váló alakulását addig (ha csak félig is, de) mintegy (nemcsak a képzőművészetben) elfedné Jézus szenvedése, melynek láthatóvá tételein nemcsak az látszanék, ami, hanem, hogy mindaz az istenemberrel szemben.
3
jános szerint:
augusztus 14, 2010 @ 5:50 du. edit • válasz erre
Fantasztikus kép (második linked). Benned nem idézi fel a tíz éve oly nagy botrányt okozó (hivatalnok-Tartufffe-jeink által vallás- és egyházgyalázónak minősített és betiltott) Herman Nitsch némely alkotását? Már-már ironikus. Én gonoszabb vagyok nálad: Nem lehet, hogy Jézus szenvedését – és a keresztény szenvedéstörténetet (üdvtörténetet) éppenséggel arra használják, netán éppen azért hozták létre a maga kanonizált formájában, hogy eltakarják vele, vagy ha tetszik, elfogadtassák velünk az ember szenvedéstörténetét, a nyomorúságot, a szenvedést, a betegséget, a háború borzalmait, mindazt, amit Goya megfestett, és ami végigkíséri az ember éltét, mint egyedét, de az emberiségét is, mint egészét? Isten báránya “magára veszi” a világ bűnét. (Némely más nyelvű bibliafordításokban “elveszi”). Goya annyiban is egyedi, hogy nála egyértelműen ember teszi emberrel a rengeteg rémséget, amit megfest; az áldozat ártatlan vagy bűnös volta szinte mellékes; a hangsúly a tett borzalmasságán van — és ugyanakkor a banalitásán — nem pedig valami “isteni büntetés” szabatik ki a bűnösre, mint az elődök és kortársak túlnyomó többségénél. Ugyanakkor ez bennem olyan érzést is kelt, minta Goya lenne az első képi “haditudósító”, a háborúk nagy fotósai, a Robert Capák elődje.
4
Lux Erik szerint:
augusztus 14, 2010 @ 6:15 du. edit • válasz erre
(Nem egészen világos) Grünewald isenheimi oltárára gondolsz (aminek látásától Dosztojevszkij, ahogyan azt Miskinről írja le epilepsziás rohamot kapott)? Még néhány részlete.
Amiről írsz, nem hiszem, hogy gonoszság kérdése/függvénye lenne.
Talán Jézus szenvedéstörténetének ábrázolása volt/lehetett, ami nem természetesként mutatta, ami előtte és utána is az volt/maradt, sőt a nyilvános kivégzéseken amolyan ünnepi-részegítő (csak a kivégzetteknek nem rövid) pillanat. :-/
Capa képe a fönti (és ebben a kommentben is látható) művészet(történet)i hagyomány részeként szinte esztétizáló.
Ha már (a megadott link lefelé görgetett 4. oldalán) Mussolini és Clara Petacci meggyalázott holttestei – és az istenadta nép, és persze a holokauszt képei.
De nálam – ha nem kerül köztünk szóba, akkor persze fogalmam nem lenne erről, de így már – messze Goya.
Részben (Capához képest) is tökéletes(ebb) expozíciójával, képeinek koncentrált kompozícióival, (jóval nagyobb) részben józanságával, ahogy a látvány(szülte indulat) nem ragadja el, és egyensúlyt tart tett és következmény (elkövetők és áldozataik) és (főként) a két oldal között (ahogyan erre is gondolva írhatta volna Nietzsche – ha magyarul írt volna: – “emberi, teljességgel emberi“).
5
Lux Erik szerint:
augusztus 29, 2010 @ 2:04 du. edit • válasz erre
Javítgatva a szöveget vettem csak észre, hogy kész röhej, de tényleg csak most tudatosult bennem, hogy Don Manuel Osorio Manrique de Zunica nemcsak egy madarat sétáltat, de három macska előtt! A macskák (különösen a baloldali és még inkább a bagolyszerű hátsó) tekintetével már a fekete képek, a Caprichos és főként a Disparates sorozatainak világa jelenvaló a (számomra eddig szó szerint) vakító szépségű képen (jól láthatóan, de számomra több mint tíz éven át mégis észrevétlen).
6
Lux Erik szerint:
október 5, 2010 @ 11:30 de. edit • válasz erre
A FB-on a fentebb már említett elképesztő Goya képet az ott szervezett Cinikusok Klubja emblémájául választottam, és mivel többen kérdezték, miért, ezt írtam róla:
A képet azért választottam a klubhoz, mert eszembe jutott – és mert nagyon szeretem. A mindenségből – egy kép erejéig – egy kutya szomorú fejét kiemelni, nem mondom, hogy feltétlenül cinikus, de meglehetősen szomorú, ami azért mégsem az, mert ez az érzés nem bénító (mint a szomorúság), hanem egy csodálatos képet engedett festeni a festőnek. A kép festése idején Goya már túlságosan jó, sőt zseniális festő ahhoz, hogy az ikonokra, vagy a még ikonokhoz az időben közel született festmények aranyhátterére kellett volna gondolnia, de ettől még az arany háttér ott ragyog a képén, de a kutya nem erre, hanem valahová fölfelé figyel. Fölfelé, ám épp a ragyogással ellentétes irányba. hiszen arra, abba az irányba, amerre a kutya figyel a kép sötétedik, és a kutya testét takaró sötét (szó szerint is s emelkedik. Ha nem lenne ez a szinte teljes örömtelenség a képen és a kutya alig látható arcán, ostobának nevezném, de miért lenne egy kutya ostoba, ha nem ért a metafizikához. Pontosabban annyira, mert úgy viselkedik, mint az emberek. Fölfelé figyel, miközben elfordul a fénytől.
Az, hogy a kutyák a cinizmussal összekapcsoltak, a kép szempontjából véletlen, és Goyának biztosan eszébe nem jutott, de attól még összhangban áll azzal, és gazdagítja azt, ami a képen látható, és amiről lehet írni úgy is, ahogy fentebb írtam, és lehet írni természetesen másként is. A kutya viszont a cinikusoknál sokkal erősebben, mert jóval többször hangoztatott közhelyszerűen Goethe Faustjától is erősített módon a a pokol fejedelméhez is kapcsolódik. Ez már inkább be-bevillanhatott a képest festő Goya agyába, de ha nem villant be, akkor is azt festette, ami a képen látható, és aminek ebben a kultúrában, pontosabban abban, amelynek összeomlása idején Goya alkotott (és aminek mi a – helyenként pompázatosan elrendezett – a romjain élünk) ezt is jelenti, ehhez is kapcsolódott. Tehát itt és addig, amíg ezt tudjuk a kárhozat (ha akarjuk a Fényről – a képen is látható- elfordulás) szomorúsága is szemlélehető. Nem minden ok nélkül nézhető így is a kép.
És ezer más, így cinikus módon is.
Szerencsére sokszor és hosszan néztem a kutyától jobbra levő szürke árnyékot, de nem tudtam semmivel azonosítani, mert most a reprodukció alapján a kutyafej és -nyak árnyának gondoltam volna. Csak napokkal később tűnt fel, hogy épp ellenkező irányba néz(ne) az árnyéka, mint a kutya, ha annak lenne árnyéka.
A fenti gondolatmenet alapján azonban akár lehetne (ha nem is szó szerint, hanem minimum lélektani értelemben) árnyék, ami mindig a fordítottját annak, mint amit az, aminek az árnyéka: ha a az a fénybe, akkor ő a sötétbe, és fordítva…
Mégis meg kellene újra nézni az eredetit, ha valaki előttem jár a Pradoban, és megnézi, köszönöm, illetve köszönném, ha ide is megírná, mit látott.
június 26, 2011 @ 10:24 du. • válasz erre
A fenti írás alján Az összeomlás címen egy portréról írok röviden.