Helyszíni közvetítés
Kornis Mihály is megírhatta volna a jelenetet, mely rögtönzésként 1956 október 23-án este a Parlament egyik félig sötét termében játszódott. Az 1956-os Intézet honlapján olvasható egy nemrég felbukkant, gyorsírásról gépírásra áttett, helyszínen megörökített párbeszédtömeg, melyben egy Orsó utcai lakos, egy író, egy zseniális szociológus, két, pár általánost végzett politikus, s számos névtelen diák, fontoskodó, betolakodó szól egymáshoz anélkül, hogy bárki bármit mondana. Jobb híján csak szavak hangzanak el, össze-vissza. Fabrizio del Dongo megtehette, hogy pálinkától begőzölten az erdő egyik tisztására érve nem ismeri fel a feléje vágtató Császárt, s fogalma sincs arról, hogy éppen a waterloo-i csatában van, de a későbbiek alapján úgy tűnik, hogy Ney marsall, de maga a Császár sem tudta, hogy hol van, s mit csinál. A parlamenti szobában össze-vissza beszélő emberek arról tanakodtak, hogy mit csináljon a parlamenti erkélyről a terembe belépő Orsó utcai lakos, aki csak egyre azt hajtogatta, hogy „a magyar ifjúság jogos követelései meghallgatásra találnak, megtárgyalásra kerülnek és meg fognak valósulni.” Terminusként október 31-ét tűzték ki. Közben zajlottak az események a Rádiónál, melyek menetének egészen más irányt lehetett volna szabni, ha a beszélgető társak nem egymás, hanem a nép szavára figyelnek. Valaki mondja: „Mint jogász, nem értek egyet a tüntetés és a követelések mostani letárgyalásával. Nem lehet mindent máról holnapra! Ezek itt rúgnák fel az alkotmányosságot. Például itt olyan apellációk voltak, hogy a tömeg azt mondta:’Vesszen Gerő!’ vagy azt kiabálták, hogy ’Nyilvános tárgyalást! Ezt így dobják be a demagóg elemek. Miért? ….” A másik nem érti, hogy miért követelik az egyetemisták Gerő elvtárs leváltását, aki „komolyan a pártnak mindig jó vezetője volt.” Az Orsó utcai lakos sajnos nem hallgat a szociológus tanácsára, s nem megy a Rádióhoz. Helyette övéihez tér be a közeli Alkotmány utca 17-be, ahonnan egyenes út vezetett a Fő utca 70-78-ba.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) mától (2008. 09. 23.) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
október 22, 2008 @ 9:31 de. • válasz erre
Van egy nagyon híres interjú, amelyben K. J.-t kérdik mi volt N. I. bűne? Kiengedte a hatalmat a kezéből? Egy szó se több.
Emlékezetből mondtam, lehet, hogy tévedek, de a lényeget illetően nem hiszem.
október 22, 2008 @ 9:33 de. • válasz erre
Bocsánat, nem figyelek. A “kiengedte a hatalmat a kezéböl” végén pont van. Ezt K.J. válaszolta. Bocsánat.
október 22, 2008 @ 10:16 de. • válasz erre
Főnököd mutatta az idézetet? Vagy diktálta? – de nincs kedvem viccelődni, lidércesen pontos mondat.
Valami olyasmi dereng össze a fejemben, hogy a hatalom megváltozására vonatkozó ítélet irrebverzibilis következményekkel jár(hat?) és mi csak ezen változtathatatlan tények körül forgolódunk hol ott, hol itt kiáltva bűnt és erényt.
október 22, 2008 @ 11:47 de. • válasz erre
Hát a mondatot nem hinném, hogy ő mondatta, ha csinált valamit – ami gonosz – az, talán az, hogy N.I.-t küldte e szerepre. Kevés munícióval.
Ezek a kérdések látványosan megoldhatatlanok. Nekem még a rendes kérdezés is magas. De fogva tartanak. Borzalmas, amikor megkövetelik az ítélkezést. És előírják, hogy mit kell, szabad stb. Töprengeni meg tilos. Árulás.
október 22, 2008 @ 1:18 du. • válasz erre
NI-nek nem kellett kiengednie a hatalmat a kezéből, mert meg sem szerezte.
október 22, 2008 @ 1:26 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
Ha óvatosan is, vitatkoznék: hatalmi szempontból egy ország miniszterelnökének lenni talán picivel több a semminél, miniszterelnökként akkor olyan moszkvai kapcsolatokkal rendelkezni, mint azt Kádár (picit későbbi, de szinte egyidejű) példája mutatja, talán szintén; a forradalmások által többé-kevésbé elfogadott tárgyalópartnernek lenni – esetleg szintén.
Más kérdés, hogy nem éppen összeillő, és nem éppen könnyen összeilleszthető elemek, kádár nem is sokat bíbelődött velük.
Válasz Lucifer hozzászólására (#4):
Ki küldte a szerepre Nagy Imrét szerinted, és miért az ördögtől volt való, ha jól értem, amit írtál? (Nem botránkozom, gondolkodnék, csak nem vagyok biztos a gondolkodás tárgyában, azért kérdezek.)
október 22, 2008 @ 5:59 du. • válasz erre
Nyilván más ME-nek lenni, mint nem ME-nek. Egy nem szuverén országban azonban mások a szerepviszonyok. Kádár arra gondolhatott, hogy a hatalom az a network, amirol te is beszélsz. De nem beszélt egyenesen, mert nem NI engedte el a netework kezét, hanem a network mondott le róla kb. okt 31-én. A hatalom mindvégig Moszkvában volt.
október 22, 2008 @ 6:11 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#7):
Egyrészt persze. Másrészt nem szuverén ország… Erről nekem egyrészről de Gaulle jut eszembe a Szabad Franciaországával, ha neki, illetve az országnak, amit képviselt több volt, mármint szuverenitásból… Talán átmenetileg lett, amikor önálló atomütőerőt, de mindaddig erősen kérdéses, sőt megkérdőjelezett volt a szuverenitása, mármint az országáé… Harmadrészt nem lehet, hogy ez a szuverenitás hiány (egy kicsit?) túlmisztifikált?
meg mintha a táncot az arról való fantáziálással helyettesítené, hogy hogy, de hogy meg voltunk mi (és csakis mi) bilincselve…
Mert és ráadásul Nietzschétől is tudjuk, hogy bilincsben táncolni az igazi, ez a misztifikát mítosz
Aki nem élt akkor – a mai mítikus maszlagokat hallgatva – könnyen hiheti, hogy 1953 olyan volt mint 1973, aminél csak 83 volt kibírhatatlanabb egészen az egészen elviselhetetlen zsarnokságig, amikor a későbbi rendszerváltó héroszok némelyike már küzdött az akkorra legalább 17 fejű sárkánnyal… :-/ Az ő heroikus helytállásukhoz képest talán még 56 is csak egy olyan esemény volt, hogy az egyik felük Magyarország mártír miniszterelnökét, ha nem is kommunistázza, de száját huzogatja talán (a munkatársaitól mindenképpen), a másik felét meg a a legendás pesti srácok egykori parancsnoka – mondjuk így – fikázta, amíg élt.
Még azt is megkozkáztatom, hogy talán Antall Józsefnek volt igaza, “tetszettek volna forradalmat csinálni” (misztifikált mítoszok gyártása helyett- teszem hozzá óvatosan, és csak zárójelben). (Amit szintén szigorúan zárójelben azzal egészítek ki, hogy de Gaullehoz hasonlatosan Antall is talán egy országot teremtett. De Gaulle szinte a semmiből, Antall az adott szarból, más kérdés, hogy Antall teremtményét kezdi – talán a mítikus maszlagoktól nem függetlenül – ellepni az, amiből teremtetett.) Aristo?
október 22, 2008 @ 6:42 du. • válasz erre
A küldést nem úgy értem, hogy a KGB / CIA megkérte, tetszene forradalmat csinálni aztán lenne-e a forradalom miniszterelnöke. Úgy értem, hogy akár akarta, akár nem az lett. És tekintettel arra, hogy rengeteg ember meghalt, őt magát kivégezték, az általa is támogatott követelések lesöpörtettek, kegyetlen megtorlás követte azt az eseménysort, amelynek főszereplője lett, teljesítményét nehéz sikeres szerepteljesítésnek tekinteni. Mi lett volna a kudarc? Az oroszokat is ismerte, tudnia kellett, hogy kikkel tárgyal, és hogyan kell ezt megtenni. Kevés volt hozzá. A szerep kiszúrás volt vele. Néha az, az érzésem, mintha egy időn túl nem a sikert kereste volna, hanem büntette volna magát. Az persze felvethető, hogy a helyzetnek nem volt megoldása, csak a mártíromságba vezetett út, de ez olyan sorstragédia szerű. Ma este még nem hiszem. Holnaptól tizenhárom napig megrendülten igen. Aztán majd – ahogy öregszem – egyre inkább hozzáteszem, hogy az élettel szemben adós maradt.
október 22, 2008 @ 9:21 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
Szerintem ezt a mondatot K.J. úgy értette, (talán) , -mivel N.I. a maga oldalán állónak gondolta alapvetően- hogy N.I.-t tette felelőssé, hogy veszélyeztette a “szent ügyet” a hatalom elengedésével. Minden más megbocsátható lett volna számára , csak éppen ez nem. Ugyanis K.J. szerintem úgy gondolkozott, mint ahogyan Köstler “Sötétség délben” c. könyvében megismerhettük a hithű kommunistát.
október 22, 2008 @ 9:22 du. • válasz erre
Erik a nyolcas hozzászólásában tulajdonképpen azt kérdezi (mégha nem is tud róla): hány ország van ebben az országban?
És ha ezt nézzük, akkor számolatlanul sok országot találunk itt: antalli úri magyarországot, orbáni ideahatalmatmár országot, ábrándos nyugatos országot, kádári múltországot – és még ki tudja mennyit…
Apropos – a blogbejegyzés címe: Helyszíni közvetítés.
Holnap, huszonharmadikán is lesz helyszíni közvetítés: méltóságos főhajtásokkal, lobogó tekintetekkel, szétvert utcákkal – a fentebb leírt országok lakói mindegyike, a saját országának színvonalán fog “ünnepelni”.
október 22, 2008 @ 10:41 du. • válasz erre
Válasz El Lobo – A farkas hozzászólására (#11):
Egy ország van. Illetve, ha abban több, akkor azt nem többnek, polgárháborúnak hívom.
október 23, 2008 @ 6:34 de. • válasz erre
Hát igen, sorjáznak az “egyrészt”-ek, meg a “másrészt”-ek. Vannak ugyebár a történelmi “tények” és vannak az érzések és képzetek, melyekkel egy nemzet, egy nép feldolgozza, magáévá teszi a “tényeket”, a maga igazságává szublimálja azokat. Nyilván mindaddig, míg ez a feldolgozás meg nem történik, az emberek, ahányan vannak, annyiféleképpen értelmezik ezeket a “tényeket”. Ez nem polgárháború, hanem a normális kezdeti állapot, a káosz, amely nélkül nincs rend sem. Sokáig tart, évtizedekig is akár. Az 1800-as évek végén még tömegek tartották hazaárulónak Deákot, mert elárulta a szabadság szent ügyét. 1956. megítélése szükségszerűen ellentmondásos. Még egyaránt közöttünk élnek azok akik csinálták és akik leverték. Azok is közöttünk élnek, akik kegyetlenségből, ostobaságból, félelemből összetákolták azt a gólemet, melyet “Magyar Népköztársaságnak” neveztek és amely- törvényszerűen azonnal összeomlott, amint a bábjátékos egy pillanatra elengedte a zsinórokat, akkor is és 89-ben is. 56-nak megvilágosító hatása volt, talán ez a legnagyobb érdeme. Onnantól kezdve senki normális nem hihetett a kommunizmusban. Kitűnt, hogy ez az ország nem akarja a szocializmust, akik meg akarják, azok nem az emberiség jótevői, hanem vagy fantaszták vagy egyszerű rablógyilkosok. 56 volt az az éles fénycsóva, mely rávilágított a magyar – és internacionalista – baloldal minden ostobaságára, melyeket két vesztett háború látszott igazolni odáig, láthatóvá vált, hogy a nemzeti és a nemzetközi szocializmus nem nagyon különbözik egymástól.
Ami Nagy Imrét illeti én is azok közé tartozom, akik elhúzzák a szájukat. Az 58-59-ig tartó diktatúrának volt egy üdvös tulajdonsága – eléggé sokakat megbüntetett azok közül, akik megérdemelték, igaz nem azért, de ez – a büntetés jogossága szempontjából – talán egyre megy. Rajk és társai, egészen Nagy Imréig, bőven megérdemelték a kötelet azért amit 49-től csináltak. Róluk mindig Koestler hőse jut eszembe, aki annyi bűnt követett el, hogy várja a büntetést, amit nem azért kap amit elkövetett, hanem – a sors szörnyű iróniája gyanánt – azért az egyért, amit nem. Csepelinek igaza van, nem engedte ki kezéből a hatalmat, sosem volt az abban. Gyenge, sodródó vezetőnek mutatkozott, aki csak kullog az események mögött, fogalma sincs róla, hogy mit akar és azt hogyan érhetné el. Ezen – és ez már ízlés kérdése – vagy változtat, vagy nem, az a tény, hogy a vérbíróság előtt gerinces embernek mutatkozott. Halála pillanatáig kommunistának vallotta magát, bár szerintem nemigen tudott volna számot adni arról, hogy mi is ez a kommunizmus immár. Amiként a magyar “baloldal” sem hiszem, hogy számot tudna adni arról mit is jelent ez a baloldaliság mostanában, eltekintve a teljesen nevetséges permanens antifasiszta harctól. Kommunistából liberálissá lenni, sokkal hosszabb út Damaszkuszba, mint fasisztává válni.
Azt látom, hogy nem az országon belül van a megosztottság, hanem a “baloldalon” belül. Aki antikommunistának gondolja magát, annak nem nehéz viszonyulnia 56-hoz, aki nem annak igen. A hatalmon lévő posztkommunista elit -természetesen – ambivalensen viszonyul mindahhoz ami akkor történt, hiszen ellenük lázadtak fel, kényszerítve őket, hogy megmutassák rendszerük igazi és egyetlen legitimációját – az orosz szuronyokat és a hóhér kötelét. Fájó pillanat volt, többszörösen is. Hiszen hipokrita módon szerették volna ha senki sem látja, veszi észre, hogy kik is igazán és – ha csak egy pillanatra is – de veszélybe látszott kerülni a hatalom és vele a zsákmány is, amely nem volt kevesebb mint egy egész ország. Ez áll a csermaneki mondat hátterében. Őszinte, egyenes beszéd volt. Ő és társai, minden különösebb nemes eszmék nélkül, a puszta életüket és a lopott jólétet féltették, hiszen a töredékéért annak amit elkövettek megérdemelték és meg is kapták volna a kötelet, nincs az az elfogulatlan bíróság ami meg nem ítélte volna nekik. Utólag persze a történelmi szükségszerűség, meg a kompromisszum… dehogyis. A beijedt pitiáner asztalosinas, akit a mester lopáson ért és most összevissza hazudozik, hogy kimagyarázza magát.
Azt pedig továbbra is gyomorforgatónak tartom, hogy Horn és tettestársai, valamint legjobb magyar tanítványaik, megkoszorúzzák az 56-os emlékművet.
október 23, 2008 @ 7:07 de. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#13):
Valóban vannak tények, és vannak érzések és képzetek. Abban már nem egyezik a véleményünk, hogy ezekkel az érzésekkel és képzetekkel “egy nép magáévá teszi” a “tényeket”. Abban igen, hogy a “maga igazságává”, abban nem, hogy “szublimálja azokat”.
A tények között vannak felkavaróak, ilyen 56 is. Különböző érzések, és elképesztő képzetek kavarodnak fel. Nem annyira a “nép”, annak tagjai ilyenkor háborognak. Nem annyira a tényektől, hanem attól, hogy hogyan lehet azoktól és azokról másként érezni és képzelegni, mint ő, aki 1 a népből. Akik pedig másként éreznek, azok nem nép, hanem innen nézve könnyen csőcseléknek nézhetőek, onnan nézve, ahonnan soraid fogalmaztad, mint írtad is, “tettestársak”.
Ezek az érzések és képzetek nem szublimálnak, és a legkevésbés sem igazságot. Onnan Molotov koktélt, innen könnygáz gránátot dobatnak. (Legkésőbb este meglátjuk. :-/) De legalább megértik a dobók úgymond, (ha nem is jogos, de) érthető indulatát, illetve egyetértenek a határozott rendőri intézkedésekkel.
Megkozkáztatom, hogy ha van jelentése a csőcselék szónak, úgy az kevésbé az utcán randalírozókra, semmint a meg- és egyetértőkre vonatkoztatható. Mert véleményük egyrészt az utcán artikulálódik, másrészt “gondolati” tevékenységük ennek az artikulációnak a ragozásában merül ki.
Nagyon szépen ragozol. Magyarország mártír miniszterelnökéről a forradalom évfordulóján azt írni, “Rajk és társai, egészen Nagy Imréig, bőven megérdemelték a kötelet“. Már csak azt nem értem, mi bajod Kádárral, aki ezek szerint – és sok más mellett – igazságosztó angyalként is funkcionált, és így tovább, és így tovább…
október 23, 2008 @ 7:54 de. • válasz erre
Annak a mondatnak – vagy annak a hasonlónak, ami elhangzott – más értelme lehetett, amikor a következményei lettek, más a nyolcvanas években, más a kilencvenesek elején és megint más most. Mást lehet a jelentése.
október 23, 2008 @ 7:58 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#15):
Bocs, de melyiknek? – nem igazán derül ki számomra, hogy melyik modatra gondolsz.
október 23, 2008 @ 8:06 de. • válasz erre
Ah! Persze! Hogy kiengedte, Nagy Imre a hatalmat a kezéből. Úgy tűnt itt Klára is, Aristo is újfent kitért erre.
október 23, 2008 @ 8:19 de. • válasz erre
Nyilván igazad van, bár én sohasem hitegettem magamat azzal, hogy elfogulatlanul tudok gondolni a kommunistákra.
Ami a mártíromságot illeti. Mártírnak lenni annyit tesz: feláldozni magunkat valamiért. A kérdés már csak az, mi is volt, amiért feláldozta magát? Szokták mondani, a szabadságért. Csakhogy a szabadságot pontosan ő és a többi moszkovita vette el és ez némileg árnyalja a képet. tarthatjuk Nagy Imrét mártírnak, csakhogy e mártíromságnak elszenvedője és egyben okozója is volt. Beszolgáltatási miniszterként elkövetett bűnei égbekiáltóak voltak, emberek ezreinek megnyomorítása, börtönbe vetése, internálása nyomhatta a lelkiismeretét, akkor – úgy tűnik – nem látta annyira fontosnak a szabadságot, legalábbis a másokét. Próbáld meg az ő szemükkel nézni a dolgokat egy kicsit. Vajon ők mit gondolhattak 1958-ban? Az ő szemükben vajon mi volt a kivégzés? Mártíromság, vagy a történelem ítélete?
Nem vitatom Nagy Imre jóval kevésbé volt elmebeteg mint a többiek. Ennek ellenére nem tagadta meg az az ügyet, ami őt is, meg az országot is oda juttatta, ahol 1958-ban állt. Nem tagadta meg pedig élt a Szovjetúnióban a legsötétebb 30-as években és Magyarországon a legsötétebb 50-es években. Mi indíthat valakit arra, hogy mindezek után, kommunistának vallja magát? És arról aki így tesz, vajon hogyan vélekedhetünk?
október 23, 2008 @ 8:37 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#17):
Aha!
Ha szabad visszatérni ahhoz a gondolathoz, hogy a hatalom (sok más mellett) akkor épp három komponensből állt:
a/ az igazgatás (maradékának) (szokásjogon alapuló, de az épp aktuális alkotmányban rögzített) irányitási jogából.
b/ a Moszkvával való elvtársi kapcsolatok jóvoltából.
c/ a fegyvert fogató felháborodás/elkeserdés (az igencsak sokszínű és amorf “népakarat) intencionálási lehetőségéből, akkor:
Nagy Imre a második komponenst lebecsülte az elsőhöz és a harmadikhoz képest. Egy olyan egyenlőtlenség alapján járt el, ahol a+c>b, szemben Kádárral, aki (a maga szempontjából jókor) a b>a+c-t egyenlőtlenséget alkalmazta.
Az adott pillanatban azt hiszem, Kádár mérte fel helyesen az erőviszonyokat.
A képlet érdekessége, hogy feltehetően része két nagyobb egyenlőtlenség rendszernek, ahol egyrészt az kerülhetett mérlegelésre, és kalkulálásra, hogy az a (tehát az irányító hatalom) a b-vel, vagy a c-vel összegződik-e. Ebben Kádár, ahogy mondani szokás, nem szarozott. Nagy Imre, feltehetően eljátszott az a/ abszolút értékének növelési lehetőségével (ennyiben felelős miniszterelnökként járt le), de elvesztette az a/-t, illetve Kádár elvette tőle.
A másik egyenlőtlenségben az dőlt el, hogy mennyire lehet a=b-vel, itt feltehetően Szueznél vesztettünk sokat, noha csapataink nem ott álltak harcban.
október 23, 2008 @ 8:37 de. • válasz erre
N.I. a mai magyar közéletben egyelőre a legkisebb közös többszörös. Elegendően forradalmár és nyugatos – v.ö. Varsói Szerződés felmondása, semlegesség deklarálása -, másfelől pedig elegendően kommunista is.
A mártíromság érinthetetlenné teszi.
Tehát aki az ő személyét birtokolja, azé az igazság. Aki az ő örököse, azé a legitim hatalom.
Ebből következően N.I.-től eredezik minden politikai erő múltja, vitathatatlan legitimációja. (Hogy ’56-ban nem az ő kezében volt a hatalom az ebből a szempontból másodlagos.)