Herczegh
Gyerekkoromban már olvastam Herczegh Ferenc reneszánsz kori ujjgyakorlatát, melyben elmeséli Bakócz Tamás felsülését. A könyv rég elveszett, karácsonyra megvettem magamnak, s újra elolvastam. Ha valaki nem végzett magyar középiskolát, aligha ért a történetből egyebet, mint hogy van egy gazdag főpap, annak van egy naiv samesza, akit behálóz egy utóbb megjavult romlott prostituált. Mindenki ott van, aki akkor számított, mintha csak egy korabeli freskóról léptek volna le. Szép és tiszta könyv. Nincs benne különösebb mélység, titkok sem kísértenek benne. A történetet ma is el lehetne mondani, csak éppen tudni kellene, hol van ma Róma, s ki akarna pápa lenni.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
december 27, 2008 @ 12:53 de. • válasz erre
Sajnos (még) nem olvastam. Azt, hogy szép, értem, hogy tiszta, kevésbé.
december 27, 2008 @ 10:03 de. • válasz erre
Herczegh Ferenccel rokon lelkek vagyunk. Ő is szeretett vitorlázni, én is. Ő az Adrián, én a Balatonon. Ő a nyári verőfényben, én az őszi ködben. Ő a kaland után beszámolót írt a vidám úri közönségről, én átmentem Egryhez.
december 27, 2008 @ 3:32 du. • válasz erre
Szép+tiszta=naív (nem olyan dörzsölt, mint te, Erik)
december 27, 2008 @ 5:21 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#3):
Humphreyt, James Hacker államtitkárát parafazálva: értem is, meg nem is.
Amit nem: ha a tisztaság a naivitásnak a szépség kivonása utáni maradéka lenne, két rossz érzésem is tamadna:
Herczegh Ferenc általam nem ismert regénye mintegy a műnépdalok/Thaly Kálmán kuruc nótái rokonaként adódnék, és elmosodnék számomra az a határvonal, ami a giccstől elválaszthatná.
Ps: hogy ne lennék szép? – erre még nem gondoltam (igaz az ellenkezőjére sem).
december 27, 2008 @ 6:25 du. • válasz erre
Hacker most azt mondaná: “Nagyszerű, Humphrey. Pontosan itt mutatkoznak a problémák. A kisregény giccs. De ezt nem mondhattam volna ki, ha maga erre nem figyelmeztet. Végül is, sokan lehetnek, akik szerint nem giccs. Ők most magára, s nem rám haragszanak.”
december 27, 2008 @ 7:09 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#4):
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
december 27, 2008 @ 11:02 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#5):
Szegény Humphry, még a félig nyílt blognak is veszélyei vannak!
december 28, 2008 @ 11:53 de. • válasz erre
A giccs is lehet érték. Itt van például a Hattyuk tava. Nem olyan komplex mint az Isteni Színjáték, de minden benne van, ami az élethez kell.
december 28, 2008 @ 12:10 du. • válasz erre
Meglehet, minden emberi alkotás(ban van) giccs.
Ps: Mennyisége alapján beszélünk talán értékesebbről és kevésbé értékesről. És talán nem is a giccs az, ami az emberi dolgokban (giccsként) jelenvaló, hanem a tévedés, és ezáltal a hamisság. Persze az, hogy mi hamis, és mi igaz – megítélés, a megítélés pedig a közvéleményt formáló hagyomány(nek nem is) kérdése (hanem – csak nehezen megkérőjezehető – előfeltevés rendszere. Mert a kérdés vagy részévé válik a közvéleménynek, vagy a kérdező hülyének/elmebertegnek, de legalább is deviánsnak minősül).
december 28, 2008 @ 1:34 du. • válasz erre
A giccs felszínes és hazudik. A békét azzal hozza, hogy a kérdéseket nem kibontja, hanem elfedi, letiltja. Szükség van rá, de érték csak annyiban, amennyiben minden az. Győzködni kellene, hogy minden emberi alkotás giccs. Amelyik értelmesen kérdez, az már nem az, amelyik továbbgondolható, az már nem az. stb. A bódító hamisságnak ott kell lenni.
december 28, 2008 @ 5:07 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Mért próbálknálak meggyőzni arról, amit magam sem hiszek. Csak azt állítottam, hogy – eltérő mértékben, de – giccsesek, és (talán) giccsességük mértékben, azzal fordított arányban különböző az értékük.
december 28, 2008 @ 8:21 du. • válasz erre
A giccs ha van, bennünk van.
december 28, 2008 @ 8:48 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#12):
és belőlünk alkotásainkba kerül(het) át, képződik (képződhet) le, és kelt rezonanciát a másokban lebővel? Nekem OK, így különösen ha giccs részben, vagy egészben azonos lehet a tévedésel/hazugsággal – ha pedig még Aristo is egyetértene vele!
december 28, 2008 @ 8:48 du. • válasz erre
Mint a műalkotás. Ott történik. Így aztán lesz, akinek minden falvédő és lesz, aki a falvédőt is megszólaltatja!
A látáshoz kell a tehetség.
december 28, 2008 @ 8:52 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#13):
A giccs talán az elhárítás ilyen-olyan fajtáinak a terméke.
december 28, 2008 @ 8:54 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#14):
Egyrészt ami nem természeti képződmény, az (emberi) alkotás, hogy ezek közül melyeket tekintjünk éppen műnek…
Másrészt viszont felfogásod nekem kicsit romantikus/individualista – hogy ennek a blognak az egyik klasszikusának a kedven terminusát idézzem -, a csoport dönt arról, hogy mi csak falvédő, és mi művészi kárpit. Tehetséggel valóban módosítható ez a határ (vö. Andy Warhol), de aki a csak falvédőt mondja másnak, a mást falvédőnek, az Warhol sem lesz.
december 28, 2008 @ 8:57 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#15):
Akár, de nem tudom.
december 28, 2008 @ 9:35 du. • válasz erre
Azt hiszem, a meghivatkozott klasszikus azt mondhatná, hogy a csoport két dologról dönthet:
1. Hol kerüljön értékesítésre a dolog, egy galériába, vagy a háztartási boltban. Ez gyakorlatilag a termékek besorolásával, illetve egy államigazgatási eljárás, nevezetesen a működési engedély kiadása keretében oldódik meg.
2. Ad az egyénnek szempontokat, asszociációs bázist?, kultúrát?, ami szerint mélázhat. Ha ezek segítségével megpendül műalkotás, ha nem, nem.
A formatervezők művészete?
december 28, 2008 @ 10:13 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#18):
Nem hisztem, hogy a csoportműködés az igazgatással azonosítható.
Mi nem ad asszociációs bázist, egyrészt? Másrészt az egyének nem egyénekként, hanem a közösség tagjaiként döntenek. Már Kant is valami sensus communisról hallucinált a műalkotásokkal kapcsolatban.