Hit és ész
Ostoba, bornírt, elfuserált rendszerek is találnak azonnal maguknak embereket, akik készséggel részt vesznek a működtetésben. Amikor a kudarc nyilvánvaló lesz, letagadhatatlan a sok kár, melyet a rendszer velük együtt okozott, kézenfekvő az önigazolás, miszerint „hittem”. A hit pedig nem menlevél. Csak akkor és ott alkalmazható, ahol az ész számára nincs tovább. III. Richardnak nem voltak illúziói, őt az esze vitte be a végzetes kalandba. Neki hinnie kelett volna. Macbeth hitt, s ő is belebukott Neki gondolkoznia kellett volna
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
január 13, 2009 @ 5:03 de. • válasz erre
A Rendszer mi vagyunk. Bárhogy nevezzük is, és bármilyenné alakítsuk is bennünk és általunk létezik. A rendszeren kívül nincs élet (1.), csak világ: az ősember világa, melynek lakói időnként be-betörnek a Rendszerbe, de csak azért, mert azt hiszik, más, tőlük idegen, de ezzel még jobban részeivé is válnak.
Nemcsak úgy, mint Kafka állatai a szertartásnak. Úgy is, de domesztikálódnak is.
1. Mint ismeretes, a görögök még határozottabb különbséget tudtak tenni aközött az élet között, amit az emberek élnek, és aközött, amit az állatok, az előbbit dzóénak nevezték, az utóbbit biosznak hívták. Attól, hogy a nnyelvi határ elmosódott, a különbség megmaradt.
PS: amúgy, és azzal egyetértek természetesen, hogy vagy az ember csinál valamit a Rendszerrel, vagy a Rendszer ővele, és tiszta esetek természetesen nincsenek. Is, is: csak az arány apróbb módsítására van, amikor van lehetőségünk.
A Shakespeare alkotta Richárdnak is, és Macbethnek is a bejegyzés által láthatóvá tett módon volt, ők azonban nem látták. Így, pontosabban úgy jár, aki nem látogatja ezt a blogot. (Természetesen nem abban az értelemben, hogy történetét Shakespeare hallhatatlanná teszi.)
január 13, 2009 @ 9:43 de. • válasz erre
Hát, ha valaki ma Magyarországon – itt a porban – egy nem sok ésszel szült, és nem sok észt igénylő gondolatsort el tud adni, annak én fizetek. Főleg, ha munkát is igényel! Ma azt kell mondani, amit a Másik látni, hallani akar. Nem azt, ami egy jobbító cselekvési program része lehet, hanem azt, ami olcsón hihető. És megnyugtat. Ha épp ésszel marhaság, akkor is. Ha félrevisz, akkor is. Ha valaki tegnap elmondja, hogy a mai bajainkat készítjük elő és alternatívát kínál, állítom meg sem hallgatták volna. Se a hatalmasok, se a döntés elmaradásának kárvallottjai. Lehülyézik, elhajtják. Egyébként ez is történt. Mi amúgy nem hívők vagyunk, hanem önző kisstílű hiszékenyek. A mi keresletünk nem a hit, hanem a hitegetés iránt élénk. Aztán amikor a hitegetésből bevásárolunk, bízunk a mázlinkban, ami – mármint a mázli – még mindig több, mint az eszünk. Ha elfogy jön a mázlin túli világ. Ha van olyan.
január 13, 2009 @ 10:45 de. • válasz erre
A hit és az ész szembeállítása nehezen védhető gondolat, hiszen az észben bízni: maga is hit. Egészen pontosan korunk vallása. A Macbeth és a III. Richárd, egyaránt, erkölcsi metaforák, melyekben a bűnhődés oka a törvény áthágása, függetlenül attól, hogy mi volt a törvényszegő motivációja. Morális kérdésekben pedig az ész lehetőségei korlátozottak. Wittgenstein azt mondta – és ő korunk egyik legnagyobb kétkedője volt – hogy az erkölcsi lényegnek a világon kívül kell elhelyezkednie, mert a világban nem lelhető fel, azok között, amiknek “esete fennáll”. Ezt én nem így gondolom ugyan, de ettől függetlenül kétségtelen, hogy az értelem szerepe – morális kérdésekben, bármit is mond Kant – korlátozott. A hit azonban értelmet szül mindazokban, akinek egyébként nincs, ezért azután az ilyen emberek meggyőzhetetlenek. Ha megkérdezed Macbethet, bizonyára tud “logikus” magyarázatot adni tettére és Richárd is “hisz” saját tettinek sikerében. A hit és az ész nem az emberi elme két, egymással szembeforduló, része, hanem végső egybefonódásuk, azonosságuk a különbözőségben, magát az emberi elmét határozza meg. A dichotóm gondolkodás több ezer éves filozófiai tradíciója ezeket is igyekszik kettészakítani, hiszen csak így érvényesíthető az arisztotelészi logika módszere, ennek ellenére ez a kettő is: egy.
január 13, 2009 @ 12:08 du. • válasz erre
A hitben bízni viszont esztelenség. Bejegyzésemben arra utaltam, hogy mindkét dimenzió fontos, de egyik sem léphet át a másikba, ami nyilván nem jelenti azt, hogy bármelyik megállhatna a másik nékül. Hit és erkölcs dolgában a pápa csalhatatlan, de ugyanezt nem állítanám a relativitás elmélete tárgykörében, nem is beszélve arról, hogy a Föld lapos és mozdulatlan vagy gömbalakú és mozog. Hiszem, hogy vagyok de nem árt, ha tudok is erről a tényről.
január 13, 2009 @ 12:46 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#2):
Nem kell azt mondani, csak szakmává (PR) vált, hogy egy gondolat hogyan adható el. Arról nem PR-osok tehetnek, hogy a politikusaink jelentős része (Orbán éppenhogy nem) az ő tevékenységüket összetéveszti a sikeres politikával.
Válasz Aristo hozzászólására (#3):
a morál eredetére, státuszára, és Kantra vonatkozó nézeteidre, lehet, még visszatérek.
Most csak annyit, mert dolgaim épp elszólítanak, hogy talán valóban szerencsésebb lett volna, ha bejegyzés címe hit és gondonolkodás. Mert így már lehet még kevésbé vitatható distinkciót tenni.
Az gondolkodás egy tevékenység a hit szintén, de olyan, amely az előbbi, a gondolkodás határaira, és vélt alapjaira vonatkozik. Általában az utóbbiból, azokat minegy axiómaként kezelve – természetesen a gondolkodás által – jut el az előbbiekhez. Lévén a bejegyzés utlsó mondata a gondolkodás kifejezést használja, nem érzem, hogy túlinterpretáltam volna.
Tudom, hogy számos vélekedés van róla, de Te minek véled a moralitás világon kivüli lényegét/forrását – és főként helyes módon honnan gondolod eredeztetni?
január 13, 2009 @ 2:11 du. • válasz erre
Igen, világos a ráció és a hit együtt jár, és bár egymást segítendő, akár helyettesíthetik is egymást, de csak egy bizonyos fokig. Ha a ráció visszaszorul, csökken a hatékonyság, ha a hit, a közös hit, csökken a biztonság. Az örült hiszékenység viszont mindent mindenkor pótolhat. Igaz ezzel aztán a hatékonyság is, a biztonság is csökken.
január 14, 2009 @ 6:53 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#6):
Inkább úghy mondanám a ráció a hitből indul, aminek tárgyát vagy Istennek, vagy előfeltevéseknek (és még számos más módon) nevezi, és a hithez ér, amelyekt útja során parancsolatokká, törvényekké artikulál. Vagy legtöbbször rohangál a kettő között, mert vagy a törvények nincsenek az ínyére, vagy az alapokkal, azzal, ahonnan elindult mutatkozik bökkenő. Rohanászása közben fordul leggyakrabban elő, hogy többé-kevésbé megkergül, és elkezdi összekeverni nemcsak a szezont a fazonnal, hanem olyasmiket vél rendíthetetlen igazságoknak, melyeknek a saját (olykor kollektív) hülyeségén (hülyeségen) kívül szinte semmihez sincs semmi köze.
január 14, 2009 @ 11:21 du. • válasz erre
Megfogadtam, hogy nem szólok többé.
De Aristo hozzászólása miatt inkább következetlen leszek.
Ismét, és abszolút egyetértek vele.
Az észben bízni valóban maga is hit.
Wittgensteinről csak sejtem, hogy értette mondandóját.
Tán úgy, hogy ember át nem láthatja sorsa és cselekedetei szövevényes voltát, s az ezzel járó következményeket.
Ha tehát bölcs akarna lenni, kívülről kéne rálátnia az egészre.
Az egyre.
De az ember sorsa az, hogy benne van a játékban, közvetlen közelről kell tehát egyrészt résztvevőnek lennie, másrészt valahogy rálátni tettei következményeire.
Azt hiszem, az ember alapvető frusztráltsága ebből fakad. Jól akar cselekedni. Mindig.
Bárkiről is legyen szó, bármilyen szinten is működjön.
A bölcsesség kezdete azt hiszem talán az, mikor rádöbbenünk arra, hogy túl közelről nézünk, hogy a bőrünk érinti a valóságot, és soha nem tudhatjuk, mit hoznak a döntéseink.
Olyanok vagyunk, mint a káoszelmélet pillangói.
Meglebbentjük a szárnyunkat, és a világ másik felén tornádó fakad.
Mit lehet tenni?
Semmit.
Ez, ha nincs bennünk elég mersz, lebénít.
Ha van, cselekszünk.
Mi a kettő között a választóvonal?
Nem az ész, azt hiszem. Az csődöt mond.
A bátorság. Döntünk és kész. És aszerint cselekszünk. Nem gondolunk, tesszük ami belőlünk fakad.
Amúgy. Kellenek a Fekete Buddhák is.
Különben nem lenne fehér és fekete, fény és árnyék, jó és rossz.
A döntéseknek ereje van.
Aki nem képes dönteni – tarja a mondás – fél lábon éli le az életét.
Hol itt az ész?
Sehol, azt hiszem.
A hit annál inkább jelen van. ahogy Aristo is írta.
január 15, 2009 @ 9:19 de. • válasz erre
Igen ez a hozzáfűzés nem váratlan.
De itt azért elsőre az értékracionális – ok okozati kapcsolatokra, ésszel belátható, kiszámítható célkövetésekre épülő magatartás – másodjára a értékracionális – amikor valaminek a meglétében vetett hitre alapozva cselekszik az ember – harmadjára pedig az érzelmek vezérelte magatartásokról van szó. Ilyenkor a tettek mögött erős érzelemi töltés van, a cselekvő igazából se nem gondolkodik, se nem hisz, hanem elhisz, köznapian szólva benyel valamit. Aztán csinálja, amit csinál. Gondolom mindezt itt a porban. III. Richárd akarta a hatalmat mindent kiszámolt, de nem hitt, nem hitt például az erkölcsben. Bukását a tisztesség okozta. (ha jól emlékszem) Machbet is akarta a hatalmat, vágya olyan erős volt, hogy mindent elhitt, azt is, amit nem kellett volna. Feje azért volt, hogy legyen valami a nyakán. Mindkét esetben a cselekvések mögött felfedezhetjük a hitet, láthatunk ilyen-olyan hitet, de azért ezek a hitek nagyon különböznek. És ezt nem hiszem, hanem tudom.:) (Bocs)
És akkor egy kapcsolódás a mához, nálunk a legsilányabb hiszékenység az úr. Mi itt idegesítő bagatell Machbetek vagyunk. Sem erkölcsben, sem a józan kalkulációban nem hiszünk, mi illúziókban, amatőr jóslatokban reménykedünk. A feladatunk ennek a hitnek az alapjait felszámolni, hogy mondjak valami „újat”. De ennek az „újnak” a mondása itt – úgy hiszem, mert úgy kalkuláltam – itt és most nem feladat.