Indukció
A kognitív egyensúly elvét követő együgyű hétköznapi logika szerint ellenségeinket nem szerethetjük, jót nem, inkább rosszat kell tennünk azokkal, akik gyűlölnek bennünket, s üldözőink lelki üdvéért semmiképpen sem imádkozhatunk, annál inkább természetes, hogy a pokolra kívánjuk őket. Ez a logika nem ma keletkezett. Mindig és mindenütt jelen volt, ahol a társadalom szerveződése eljutott arra a szintre, hogy egymástól elkülönült személyek viszonylag szabadon eldönthették, hogy kivel lépjenek, s kivel ne lépjenek kapcsolatra. A piac az ideáltípusa ennek a szerveződésnek, ahol nem logikus, ha valaki drágán vesz haszontalan holmit, vagy olcsón ad el valamit, ami neki jóval többe került. A lelkek piacán azonban más is történhet, más logika is uralkodhat. Ezt sejtette meg valaki, aki azt tanácsolta hallgatóinak, hogy „szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” .A tanács megfogalmazója lélektani forradalmat indított el, mely érvényteleníti a kognitív egyensúly elvét, s helyette az egyensúly felborítását, az egymásnak ellentmondó tudati elemek közötti felszültség indukcióját hirdeti. Ez a forradalom sosem fog véget érni.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
március 22, 2009 @ 11:47 du. • válasz erre
Hát… Épp az indukció… Matematizálni ugyan nem tudom, de ha képzeletemben egy olyan (csoda)lényt vizsgálok, aki a jóért jóval, a rosszért rosszal fizet… (Amolyan a – manapság újra divatos – talio elv megtestesítőjeként, természetesen az arányosságra is szigorúan, azaz esztelenül ügyelve.)
Erős kétségem van, hogy fölötte véges lépés után a kiszimátható idiótánál jobb minősítést kapjon. Másrészt és főleg, hogy ezen az úton akár csak megközelítse a kognitív egyensúlyt? Nos, ebben sem vagyok biztos.
Amúgy meg.
Főnökömként Isten őrizzen az ilyentől. Beosztottként páros lábbal a moralizáló idiótáját, aki ahelyett hogy dolgozna… Az, hogy a barátom legyen – épp működési módjából következően – lehetetlen, mert az ilyen mindenkinek a barátja, és senkinek. Munkatársként, ha tehetséges, talán elmegy.
Ps: ügyvédként! Ha az én ügyfelem lenne, és pénzes! Imádnám. A(múgy szerencsére a)zonban az emberi természetünkből következő működési módunk kizárja, hogy az önfentartásnál többre vigye, tehát per definitionem pénzes sem lehet, tehát ügyfélként sem kellene.
március 23, 2009 @ 12:08 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#1):
Istenként esetleg, de épp Isten hirdedette az ellenkezőjét. Így ő – ha létezik egyáltalán – alighanem antikrisztusként.
Ps: amúgy a bejegyzésben említett tanácsok mintha az eszes állat megszelídítését, saját természetével való megbékélést szolgálták volna, aminek ereményét jelenleg éppen mintha rohamléptekben reracionalizálnánk.
március 23, 2009 @ 7:50 de. • válasz erre
Ez az indukció a társadalmak belső békéjét alapozhatja. Erre nagy szükség van. Nem itt és most, hanem mindenütt és mindenkor. Ha a hirdető jól szorgalmazza a disszonancia elfogadását – mert ezt teszi – sikeres eszmerendszert, belső szabályrendszert alapozhat vele. A disszonancia elfogadásával a tolerancia gyakorlására buzdít, ad útmutatást, és ezen keresztül lehetőséget. Ez – köztudott – a közösség kohézióját, élet- és versenyképességét, esélyeit javíthatja. Mindenkiét. Az nyer, aki meghallgatja a tanítást és minél szélesebb kőrben, minél hatékonyabban tudja alkalmazni. A sikerhez ez azért nem elég, de elengedhetetlen. Ritka szerencse, hogy részesei lehetünk egy a kijelenést tesztelő kísérletnek.
március 23, 2009 @ 8:47 de. • válasz erre
Uramisten, ki hitte volna, hogy nem veszitek észre: a hivatkozott Tanító tanai csakis akkor szívódhatnak az emberek közé, ha a tanító ember
a) karizmatikus, médiaképes
b) vizet, bort és élelmet tud csavarni a sziklából is (meg ingyengyógyszert)
Ha e két dolognak nem tesz eleget a Tanító, akkor hiába beszélünk mi itt kognitív disszonanciáról vagy miről, akkor az a tanító ember (isten fia; ufófi, akármi) agyon lesz csapva, fel lesz négyelve vagy bitófán végzi. Esetleg keresztre feszítik, ha addig is nem késelik meg egy kocsmában.
A szeretet pedig nem megy parancsra, a gyűlöletetre pedig már a gyerekdalok is felkészítenek: török gyerek elvágta!
Ott az a szemét török gyerek, majd pont azt fogom szeretni… meg a baltás pirézeket.
március 23, 2009 @ 8:56 de. • válasz erre
Olvastam Erik verzióját. És Luciferét is.
Erik az egyén szintjéről szólt, Lucifer a társadaloméról.
Mindkettőben van igazság, véleményem szerint. De menjünk kicsit mélyebbre. Ha olyan valaki szavain elmélkedünk, aki nem azért beszélt, hogy járjon a szája, akkor érdemes elgondolkodni, miért is mondta, amit mondott.
Szeressétek allenségeiteket. Elsőre tényleg idiótán hangzik, sőtebb. Nagyon veszélyesen. Ezt a keresztény egyházak messzemenőkig ki is használták…
Ha hülye szentimentalizmusba ringatjuk magunkat – elpusztulunk. Ezt Jézus is tudta, ezért valószínűleg mást értett alatta. Hiszen szenvedélyes ember volt, iszonyű haragra is képes volt gerjedni, ld a templomból való kiűzését a kereskedőknek.
A szeresd ellenségedet azt jelenti szerintem, hogy ha gyűlölöm, vagy félek tőle, már vesztettem is. Akkor nem ismerhetem ki, akkor nem tudom tisztán látni. Sem őt, sem magamat. Az ellenség nagyon jó arra, hogy megerősítsen minket. Nem egy “háborúra”, hanem belülről. A szellemünket acélozza meg. Márpedig azt muszály, ugyanis azt is Jézus mondta, hogy legyetek olyan ravaszak, mint a kígyó, és olyan szelídek, mint galamb. Hiszen tudta, hogy farkasok közé engedi a nyáját. (Már akiknek szólt a tanítás, úgy értem, a tanítványainak.)
Véleményem szerint ezt jelenti.
Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Ez már a cselekvés szintje, míg az első a hozzáállásé. A harmadik pedig a szellemi megértés szintje, a szellemiség síkja.
Ez a három mondat egyet jelent. A szellem, a Végtelen bennünk van, mi vagyunk a végső valóság. Egyek az atyával. Vagyis: minden teremtés belőlünk indul ki és hozzánk is tér vissza. Amit megteremtünk gondolatilag, az manifesztálódik fizikailag is. Ugyanis Jézus e három mondata szerintem azt jelenti: nincs “másik”. Egy van. Amit “mással” teszel, magaddal teszed.
Nincs kettősség, nincs elkülönülés. Nincsenek különálló, kis én-ek.
Minden együtt mozdul, egyben van.
E három mondat, ha valaki jól meggondolja – elvezet az álozat-elkövető-megmentő háromság összeolvadásához. Egyikkel sem fodod azonosítani magad. És ha nem, a kicsi “én” összes őrülete is eltűnik.
március 23, 2009 @ 9:57 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#3):
Ha az ellenségszeretet a toleranciát alapozza meg, akkor az első keresztények vagy félreértették a mesterüket, vagy olyan ősliberálisok voltak, akiknek utódai meg a mestert nem értik; szóval nem biztos, hogy jó az irány.
Válasz duende hozzászólására (#5):
Eddigi ismereteim szerint a társadalom egyénekből áll, és vagy az ő működésük alapján modellezzük a működését, vagy (szükségképpen) egyéni képzetekkel helyettesítjük.
március 23, 2009 @ 9:59 de. • válasz erre
Milyen szépen hozta mindenki saját magát. Természetesen annak a biztos tudatában, hogy rájött valamire, ami más, mint a többi, ami igaz, ami miatt akár ellenség is lehet, ami miatt mások akár ellenségek is lehetnek. Ez itt nem fog bekövetkezni. Miért?
a) A hitünk kevés,
b) Szerény a tét,
c) Beláttuk a tanításban rejlő előnyöket. (Feltéve, hogy van benne)
d) egyéb éspedig …
március 23, 2009 @ 10:12 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#6):
Nem igazából értem. A keresztények eleinte miközben üldözték őket főállásban várták a megváltó visszatértét, aki majd rendet tesz. De lehetett volna-e ebből a bénult defenzív állapotból világvallássá tenni a keresztények tanait, ha nincs benne a megbocsátás, az ellenség elfogadása, stb.?
március 23, 2009 @ 11:04 de. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#6):
Valóban egyénekből áll a társadalom. De az egyén kapcsolatokban él.
A társadalom csak egy fogalom. Egyének összessége, kapcsolatrendszerek összesége. Te meg én, az már egy minitársadalom. Az már kapcsolat.
Nincs baj, ha az egyén szintjéről közelítünk, hiszen a kiinduló és végpont csakis az egyén lehet.
március 23, 2009 @ 11:13 de. • válasz erre
Úgy látszik hiába éltem.
De nem én kiáltok! Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.
március 23, 2009 @ 11:30 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#10):
Nem éltél hiába,
sőt! 
De a mosás nem azonos sem felebarátom folyóba lökésével (nézeteim elfogadtatásával), sem a folyóba ugrással (nézetei eléfogadásával). Interakciókon át (szerencsés esetben) halálig tartó folyamat. (Még szerencsésebb esetkben, például Anaximandrosz, vagy Baudelaire esetében, a halál után is. Úgy értem az utódoknak szerencsés. 
) E
március 23, 2009 @ 11:52 de. • válasz erre
Hát azért nem vagyok egy ugrós, meg lökdösős fajta, de azért megnyugtat. A kereszténységnek egyébként az nagy teljesítménye, hogy különböző helyzetekre tud hatékony magatartást ajánlani, a lökdösődéstől, az ugráson át a megbékélésig. És mindezt a részvevők számára oly’ sokszor hitelesen tette. Marha pech, hogy épp nálunk és most nem megy neki!
március 23, 2009 @ 11:58 de. • válasz erre
Nem.
Te meditatívabb típus vagy: “vizsgáljuk meg, mi szól az én ugrásom, és mi a Tied mellett, de annak tudatában, hogy egyikünk sem kompetens.” 
Ps: épp a bejegyzésben idézettek alapján (sajnos csak ritka szerencsés esetekben, így inkább csak elvileg a kersztények) szelíd türelemmel tűrték, mind az ugrálásokat, mind az ugratásokat.
Maga a reálisan létezhető 
autonómia! (Mert – visszatérve egy pillanatra a Költőhöz – ha már nem belülről vezérel, legalább, ismét inkább csak elvileg, de úgy nagyon: szilárd és állandó pontból. 
)
Mert ha az ellenségszeretet nem is megy, ha az ember időnkint legalább csak leszarja az ellenségeit, már az is csodálatos eredmény.