Isten, kép
Az ember nem tud nem vallásos lenni. Ezt a következtetést vontam le tegnap egy előadást követően, mely nem a Pázmány Egyetemen, nem a Rabbiképzőben, hanem a Budapesti Műszaki Egyetemen hangzott el. A teológia hivatásosait feltehetően felzaklatta volna az előadó, Nyiri Kristóf tézise, miszerint kezdetben nem a szó, hanem a kép vala. Istent látjuk. Hazafele menet a liftben az egyik résztvevő megkérdezte tőlem, hogy a vakokkal mi a helyzet. Azt mondtam nekik, hogy ők közelebb vannak Istenhez mint a látók.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
Címkék: Isten
február 4, 2010 @ 10:36 de. • válasz erre
Isten a végső és az egyetlen menedék. Aki ennek semmilyen tanújelét nem adja. De lehet, hogy adja, csak nem látjuk, mert kint keressük. Egymást zavarva. Ki tudja?
február 4, 2010 @ 10:47 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
A végső és a menedék még inkább a mi konstrukciónk. Csak úgy és csak attól végső, ahogyan Rilke a (nyolcadik) Duinói elégiában megírta:
“…
Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,
minderre rátapadva, s ki nem törve!
Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.
Újrarendezzük, s széthullunk mi is.
…”
Ps: a fenti idézetben említett szétesés és széthullás között – felfogásom szerint – nem oksági viszony van: csak eredetük közös.
Amit közvetlenül előtte ír a Költő, nem oka a fentebb idézetteknek (csak mocskosul szép, csupán ezért idézem:)
“…
S hogy fél, minek röpülnie kell, holott
egy ölből jött. Mint magától ijedten
cikázik el, mint mikor hasadás
fut át egy csészén. Így hasítja át
a denevér az este porcelánját.
….“
február 4, 2010 @ 11:01 de. • válasz erre
Egyébként úgy hiszem, hogy a bejegyzésben említett kezdet filogenetikai (individuál pszichológiai) kezdet. Ezek az ismétlődő (individuálisan némiképp eltérő) kezdetek hozták létre az ontogenetikus kezdetet.
Az ontogenetikus kezdet, az emberré válás sem az a kezdet, mert az a kezdeti feltételek ingerelhetőségkénti kialakulásárával kezdődött, és így tovább, és egyrészt.
Másrészt a kép sem kép, hanem (érzetek összekapcsolódásával létrejövő) imágók, amik azáltal váltak és válhatnak új kezdetté (az emberré válás útjának állomásaivá, és annak módosulásaivá), hogy nyelvileg rögzültek (és módosulnak).
Mint erről a kezdetről szintén Rilke, szintén ugyanott, de rögtön Elégiája elején írja:
“Az állat abba néz minden szemével,
mi nyitva áll. Csak emberi szemünk
keríti el, mintegy fonákra vetve,
csapdaként, tőle a szabad kijárást.
Mi odakint van, csak az állatok
arcán látjuk; mert már a gyermeket
visszafelé fordítjuk, hogy a formát
lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély
az állatarcban.
…”
február 4, 2010 @ 11:13 de. • válasz erre
Mondják, az ember félelmében először megteremtette Istent.
február 4, 2010 @ 12:02 du. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#4):
Sok mindent beszélnek.
Én azt mondom, a különböző istenek felfedezésének/teremtésének lehetett az egyik összetevője a félelem. Némely istenek és Isten
gondolkodásunkban való stabilizálódásának a már elmondottak mellett az is oka, hogy Vele is és velük is azt tesszük (csak részlegesen, vélt vagy valós eredetét tekintve) szóvá, amit csak időlegesen, mert tapasztalható módon rosszul (elsősorban nyelvileg rögzített módon észlelésünkkel felosztunk, és csak ezt követően Rilke szavával 
“elrendezünk”.
február 5, 2010 @ 6:54 du. • válasz erre
em tévesztendő össze az Istenbe vetett hit és a vallás. A vallás, ahogyan tán Cicero mondta „az Istenek imádásának művészete”, tehát rítus és – mindenek előtt: közösség. Isten, mint a létezés kerete, vagy végső oka adódhat az egyén számára belátás vagy élmény, megszólíttatás útján. A vallás jórészt erkölcsi elköteleződés, nem pusztán Isten létét tételezi föl, hanem a „jó” mértékévé is teszi, ezáltal a morál alapjává és a morál mindig közösségi. Gadamer szerint mestere, Heidegger, mikor megkérdezték tőle, milyen is a jó élet, habozás nélkül azt válaszolta: a vallásos élet. Nyilván az erkölcsiségre és a megnyugvásra gondolt.
A filozófusok Istene kétségbe ejt bennünket, mint Kirkegaardot. Az Isten elé állított ember el kell, hogy veszítse önmagát, meg kell semmisülnie, de erre képtelen – ez a bűn. A véges nem mérhető a végtelenhez.
február 5, 2010 @ 7:51 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#6):
Üdv újra a fedélzeten!
Vízen jársz, 
hogy így ki-be? 
Teljesen igazad van, különösen ami Cicerót illeti. Kiegészíteném azzal, amire idézésével remélem rá( és nem félre)vezettél. A hit és vallás (érintkezési és ezzel) közös pontja Isten, noha (Pascaltól is) tudjuk “Ábrahám Istene, Jákob Istene nem a filozófusok istene”.
módon most és ne itt firtassuk).
de) vélem a kettő érintkezése, Onnan ered, de itt építik fogalmát, éppen ezekért van/lehet morális és ezzel is közösségi funkciója.
Onnan (hit) Ő dereng, innen az látszik. Belőle, illetve belőle (hogy mennyire kontinuus, és mennyire diszkont
A vallás istenéről azt (nem hiszem,
Kierkegaard felfogásod picit vitanám. Jelenlegi
álláspontom szeirnt nem a “filozófusok”, nem Pascal, nem Kant és nem is Szent Tamás istenétől esett kétségbe, hanem talán az derengett fel neki (szöveg értelmezések nyomán), akiről a filozófusok nem (filozófiai, és nem is feltétlenül teológia szempontból,de) álláspontja szerint nem egészen helyénvaló módon beszélnek, ha nem is Isten, de (többek között) Ábrahám történetének addigi nem megfelelő értelmezése, mivel szuggesztív és számomra meggyőző felfogása szerint az morálisan értelmezhetetlen.
február 5, 2010 @ 8:16 du. • válasz erre
Sajnos súlyos családi tragédiák nehezítik, hogy bármire is gondoljak.
Ezek fényében különösen sokat mondó Isten és ember viszonya a számomra. Kirkegaard – sokáig – inkább taszított, úgy véltem, hogy kétségbeesése nem filozófusi, hanem inkább pszichológiai habitusából következik és ez – mivel elbizakodott voltam – érvénytelennek tűnt nekem. Most már másképpen látom, így öregedve, Kirkegaard menekülése Hegel elől, a jeges szükségszerűség elől, amely nem tűr kivételt, ellenállást és amely elégséges önmagának, mára érthetőbbnek tűnik.
február 5, 2010 @ 8:26 du. • válasz erre
Válasz aristo hozzászólására (#8):
Elnézést a frivol hangért. Kierkegaardot nagyon szeretem. Elméje gyorsasága és játékossága, amivel egyébként tényleg a kétségbeesésé szélén nemcsak egyensúlyoz, de szökdécsel számomra nagyon szeretetre méltóvá tette. Azt hiszem nagyon bátor lélek volt. Neked is sok erőt!