Elnézést a frivol hangért. Kierkegaardot nagyon szeretem. Elméje gyorsasága és játékossága, amivel egyébként tényleg a kétségbeesésé szélén nemcsak egyensúlyoz, de szökdécsel számomra nagyon szeretetre méltóvá tette. Azt hiszem nagyon bátor lélek volt. Neked is sok erőt!

Üdv újra a fedélzeten! Vízen jársz, hogy így ki-be?

Teljesen igazad van, különösen ami Cicerót illeti. Kiegészíteném azzal, amire idézésével remélem rá( és nem félre)vezettél. A hit és vallás (érintkezési és ezzel) közös pontja Isten, noha (Pascaltól is) tudjuk “Ábrahám Istene, Jákob Istene nem a filozófusok istene”.
Onnan (hit) Ő dereng, innen az látszik. Belőle, illetve belőle (hogy mennyire kontinuus, és mennyire diszkont módon most és ne itt firtassuk).
A vallás istenéről azt (nem hiszem, de) vélem a kettő érintkezése, Onnan ered, de itt építik fogalmát, éppen ezekért van/lehet morális és ezzel is közösségi funkciója.

Kierkegaard felfogásod picit vitanám. Jelenlegi álláspontom szeirnt nem a “filozófusok”, nem Pascal, nem Kant és nem is Szent Tamás istenétől esett kétségbe, hanem talán az derengett fel neki (szöveg értelmezések nyomán), akiről a filozófusok nem (filozófiai, és nem is feltétlenül teológia szempontból,de) álláspontja szerint nem egészen helyénvaló módon beszélnek, ha nem is Isten, de (többek között) Ábrahám történetének addigi nem megfelelő értelmezése, mivel szuggesztív és számomra meggyőző felfogása szerint az morálisan értelmezhetetlen.

A filozófusok Istene kétségbe ejt bennünket, mint Kirkegaardot. Az Isten elé állított ember el kell, hogy veszítse önmagát, meg kell semmisülnie, de erre képtelen – ez a bűn. A véges nem mérhető a végtelenhez.

Sok mindent beszélnek.

Én azt mondom, a különböző istenek felfedezésének/teremtésének lehetett az egyik összetevője a félelem. Némely istenek és Isten gondolkodásunkban való stabilizálódásának a már elmondottak mellett az is oka, hogy Vele is és velük is azt tesszük (csak részlegesen, vélt vagy valós eredetét tekintve) szóvá, amit csak időlegesen, mert tapasztalható módon rosszul (elsősorban nyelvileg rögzített módon észlelésünkkel felosztunk, és csak ezt követően Rilke szavával “elrendezünk”.

Másrészt a kép sem kép, hanem (érzetek összekapcsolódásával létrejövő) imágók, amik azáltal váltak és válhatnak új kezdetté (az emberré válás útjának állomásaivá, és annak módosulásaivá), hogy nyelvileg rögzültek (és módosulnak).
Mint erről a kezdetről szintén Rilke, szintén ugyanott, de rögtön Elégiája elején írja:

“Az állat abba néz minden szemével,
mi nyitva áll. Csak emberi szemünk
keríti el, mintegy fonákra vetve,
csapdaként, tőle a szabad kijárást.
Mi odakint van, csak az állatok
arcán látjuk; mert már a gyermeket
visszafelé fordítjuk, hogy a formát
lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély
az állatarcban.
…”

A végső és a menedék még inkább a mi konstrukciónk. Csak úgy és csak attól végső, ahogyan Rilke a (nyolcadik) Duinói elégiában megírta:

“…
Mi meg: nézők csak, mindig, mindenütt,
minderre rátapadva, s ki nem törve!
Túlömlünk. Elrendezzük. Szétesik.
Újrarendezzük, s széthullunk mi is.
…”

Ps: a fenti idézetben említett szétesés és széthullás között – felfogásom szerint – nem oksági viszony van: csak eredetük közös.
Amit közvetlenül előtte ír a Költő, nem oka a fentebb idézetteknek (csak mocskosul szép, csupán ezért idézem:)
“…
S hogy fél, minek röpülnie kell, holott
egy ölből jött. Mint magától ijedten
cikázik el, mint mikor hasadás
fut át egy csészén. Így hasítja át
a denevér az este porcelánját.
….“