Isteni család
Ha nem egy isten van, aki ráadásul láthatatlan, de mindenütt jelenlévő, mint egy anyós vagy egy szorgos portás, akkor több istenben kell hinnünk, ha csak nem akarunk istentelenségben élni. Érdemes lenne feleleveníteni a sokistenhit görög-római verzióját. Ez a régi lehetőség megújíthatná önismeretünket, utat nyithatna a jövőbe, mely a múlton keresztül vezet. A kiinduló isteni család kissé zűrös viszonyai ne riasszanak el senkit. A család minden egyes tagja példa arra, hogyan lehet valaki egyszerre isten meg ember is. Zeuszt állandóan becsapja felesége (s egyben nővére) Héra, aki szebbnek hiszi magát Helénánál, s emiatt Trójának el kell pusztulnia. Poszeidón palotája a tenger mélyén volt, de jobban szeretett fönt, az Olümpuszon mutatkozni. Hádész, Zeusz harmadik fivére a halottak királya, rá nem lehetne bízni az istenek PR-ját. Erre a szerepre sokkal inkább alkalmas Zeusz lánya Athéne vagy fia, a sugárzó Apolló. Egyik szűz, a másik nem. Artemisz a húg, akivel érdemes jóban lenni, mert vad, és bosszúálló. Aphrodité is Zeusz lánya, de más anyától. Botticelli találkozott vele, tőle tudjuk, hogy nincs nála szebb nő. Különös, hogy férje (egyben féltestvére) sánta és rút. A legkedvesebb isten Hermész, aki végig velünk van a földön, egészen a halálig, sőt még azon túl is. Arész és nővére Erisz a harc és a konfliktus reszortosa. Jobb nem velük találkozni. Nietzsche kedvéért még megemlítem a földi istent, Dionüszoszt, aki minden testi kín és kéj hordozója. Válasszatok!
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg (vagy átkerülhetnek a Dühöngőbe). A késedelmes megjelenésért a nem regisztrált látogatók elnézését kéri a szerkesztő. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) mától (2008. 09. 23.) csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirattal jelzem.
A kommneteknél a dátum mellett “válasz erre” link található
október 28, 2008 @ 10:20 de. • válasz erre
A fölelevenítésükön meglehetősen sikeresen dolgozik (Jung és Kerényi nyomán, de szélesebb visszhagot kiváltva) a japán (származású, de az USA-ban élő, “természetesen” feminista) pszichiáter Jean Shinoda Bolen. Az olykor bántóan önhitt közhelyei és az általa előadott (önhittségének megfelelő) laposságok ellenére figyelemreméltó, hogy a kilinkai (és saját, nem klinikai) tapasztalatait alkotó (azokból kiválogatott/-párolt) élettörténetek mennyire kompatibilisek az antik istenképekkel.
Ugyanígy (nemcsak) figyelemreméltó (de elgondolkodtató) az istenekhez a bejegyzésben valószínűleg (csak) véletlenül választott két metafora: az anyós és a portás.
Az anyós az istenkép (ami természetesen nem azonos sem Istennel, sem isten fogalmával, hanem az előbbi felfogásának, és az utóbbi megalkotásának alapja) lehetséges genezisére mutathat rá: a gyermek szemében, (minél kisebb annál inkább, már) ha Piagetnek igaza van, a szülő (eleinte nagyon) mindenható; mi lehet akkor a nagyszülő?! Akik maguknak a mindenhatóknak a szülői! (Összhangban azzal, amit az etimológiai szótár állít: “A nagy- előtagú összetett szavak 1. csoportjában az előtag ‘terjedelmes’, ‘fokozott mértékű, erejű, hatású’ jelentésekben szerepel…” )
A portás meg; egyrészt kézenfekvő, másrészt pedig a személyes és személytelen közötti átmenet, a személytelen (nem saját) forrására is utalhat, ha nem is feltétlenül szándékosan.
Aphrodité és Héphaisztosz pedig? Miként a többi isteni pár is, nemcsak férfiként és nőként egészítik ki egymást (közel) teljessé: mindkettőben az maximális, ami a másikból (amennyire ez isteneknél egyáltalán lehetséges, tehát csak majdnem) maximálisan hiányzik.
október 28, 2008 @ 11:54 de. • válasz erre
Az anyós & portás isten a szorongást keltő, a rendet tartó isten. Ha ő vezérel, eszembe se jut, hogy valamit akarjak, mert mindegy, hogy mi jut az eszembe, mindig az van az eszembe, hogy ebből balhé lesz. Ezért aztán nem jár más az eszemben, mint kérdezni, mi tegyek édes Istenem. Aztán a válasz – ha jön – megfellebbezhetetlen. Ami ellen, mert megfellebbezhetetlen csak lázadni lehet. Isten lehet, hogy ezt unja és ezért hagy minket magunkra. Lehet, hogy meg is van sértve. Lehet, hogy azt mondja, találjunk ki még egy-két kartársat, hogy jöhessen a kollektív bölcsesség, vagy lássuk az se jobb. Mit tegyünk az ilyen-olyan istennel, legfőbb teremtményünkkel? Hogy ne legyen embertelen.
október 29, 2008 @ 9:21 de. • válasz erre
Talán maga az isten fogalom attribútumai is emberi gondolkodás termékei, attól függőek, tenném hozzá az általam idézett gondolatokhoz. (Aristo remélem segít megfelelően minősíteni ezeket a gondolatokat) Csak azt szerettem volna mondani, hogy minden kor Isten képe (talán) természetes függésben van a kor kultúrájával, tudományosságával. Az antik istenségek pszichológiában való újraélesztése, azok kompatibilitása a pszichológus nő klinikai tapasztalataival, talán csak az antropológiai állandó bizonyítéka. Jó lenne választani ezek közül az Istenek közül, de -talán- az is “elég jó”, ha felismerjük magunkat bennük, ha segítségünkre vannak önmagunk működésének megértésében.
október 29, 2008 @ 9:34 de. • válasz erre
Válasz Klára hozzászólására (#3):
Meglehet, fordítva: nem az istenkép függ a(z ahhoz képest ugyancsak újkelető) tudományosságtól (így a neoltikum emberének istenképe a neolítikum tudományosságától?), azaz lehet azt mondani, hogy a nagyszülők hasonlítanak az unokára, de fordítva mondani talán nemcsak természetesebb, helyesebb is. Amiként a kultúra szavunk is a kultusz szóból ered. Tehát beszélhetünk azok kultúrájáról, akiknek még kultuszaik voltak, de félek, nem sokra jutunk, mert az almakompót készítési technikáiból (kultúra) próbáljuk ilyenkor megérteni az almatermesztés módját (kultusz).
Ami pedig Jean Shinoda Bolen próbálkozását illeti egyrészt működik, másrészt működése, ha jóindulatú vagyok, akkor olyan, mintha Athéné (tudmányosságra specializálódott lányának, a pszichológiára specializálódott kislányának, azaz Athéné) unokájának a kultuszában próbálná öszegezni az összes isten kultuszát. Mint a Svejk azon szereplője, akii szerint a földgolyón belül van egy vasgolyó, csak az utóbbi sokkal nagyobb.
Ha pedig sarkosabban fogalmazok,k akkor vallás helyett a hülyék (pszichés problémákkak kűzdők, vagy attól tartók) vallásának “megalapításával”.
október 29, 2008 @ 12:51 du. • válasz erre
Ami azt illeti, meglehetősen nagy fába vágjuk a fejszénket. Szokás szerint. Az Istennel/Istenekkel kapcsolatban két, homlokegyenest ellenkező, nézet van forgalomban. Az egyik szerint mi vagyunk a teremtettek,akiket ők teremtettek, a másik szerint ők a kreatúrák és mi teremtettük őket. A görög istenek, ez utóbbit látszanak inkább igazolni, hiszen valójában emberek, mérhetetlen hatalmú emberek ugyan, de korlátaik emberiek. A hallhatatlanság az egyetlen, nem emberi tulajdonságuk, amúgy ugyan olyan kicsinyesek, gyarlók és irigyek mint mi, emberek. Halhatatlanok, hiszen – Zeusz kivételével – felfalta de kiköpte őket az Idő. Választani nehéz közülük, hiszen saját tulajdonságaink közül sem választhatunk – azonosak és nem-azonosak vagyunk velük. A görög mitológia – a Bibliához hasonlóan – egy olvasatában az emberi viselkedés, cselekedetek “kézikönyve”, nehéz olyan szituációt találni az emberi életben aminek ne találnánk analógiáját a görög mítoszokban. persze ez egyben kritika is, hiszen nem vagyunk túl bonyolultak – ami a cselekedeteinket illeti – ha egy viszonylag rövid könyv mindent tartalmazhat, amit tettünk, vagy tenni fogunk…Rávilágít másoldalról arra az ijesztő tényre, hogy hiába szeretnénk képtelenek vagyunk másként megítélni embereket – vagy Isteneket – mint cselekedeteik alapján. Az “igazi” a szándékok alapján való ítélet volna, de azok, a szándékok, kiismerhetetlenek, magánvalóak. A “van” és a “kell lennie”, az objektív, a dolog, a tény és a morális, a szándék szembeállása, hol szabadságunk alapjaként, hol gátjaként tűnik elénk.
Ami a meghatározottságot illeti, a “végesség a meghatározással kezdődik”, mondja Hegel a vallásfilozófiai előadásokban. És valóban, Istennek nincsenek predikátumai, hiszen azonosnak kell lennie a predikátumokkal “soknevű”, ahogyan a görögök nevezték, nem jó, hanem ő “a jó”, nem igazságos, hanem ő “az igazság”. Fogalmaink szerint – melyek egyesek szerint “nyelvi játékok” csupán – a végtelen meghatározások nélküli, közvetítetlen, egyszerű önmagával-azonosság. Ez maga a fogalom, rituálisabban fogalmazva az Ige. Ebből ered az ontológiai Isten-érv Anzelmnél, vagy Leibniznél.
október 29, 2008 @ 3:34 du. • válasz erre
Válasz Aristo hozzászólására (#5):
Nem az általad leírtak egészét vitatva, azt a mondatod javaslom átgpondolásra/pontosításra, hogy (a görög istenek vonatkozásában) “választani nehéz közülük, hiszen saját tulajdonságaink közül sem választhatunk – azonosak és nem-azonosak vagyunk velük”. Sejtésem szeint azért azok az istenek emelkedtek a mítoszok által az Olymposzra, mert azokat a tulajdonságokat képviselik/testesítik meg, amelyek közül nem választva legfeljebb csak héroszok(ok) lehet(nek) (még az emberi képzeletek szülöttei is). Világuk segít(het)i a végtelenül sokszínű lehetőségek közötti választást. Épp azáltal, hogy ami zeuszi, az nem hádészi stb. stb. Lehet mindenből egy kicsit, de úgy csak kicsit.
Ps: Athéné egyébként üdvözöl, de kicsit neheztel, hogy Árésszal haverkodsz, akit ő is kedvel, de másként.