Jóra restség
A hetedik főbűn mind a hat megelőző főbűnt magába foglalja, feltételezve, hogy a kevélyek, haragvók, buják, fösvények, torkosok és irigyek mind tudják mi a jó, mi a rossz, s választani is képesek, ha választaniuk kell. A bölcs jóra rest Pascaltól megtanulta, hogy nincs jó, nincs rossz, csak helyzetek vannak, melyek hol így, hol úgy kínálják az üdvözülést. Egy ember megölése például hőstett éppen úgy lehet, mint aljas gyilkosság. És nincs ez más tettek esetében sem másképp. A jóra rest ostoba változata pedig gyáva. Az igazi főbűn a jóra nem restség, melynek rettenetes következményeitől az Isten óvjon meg bennünket.
A nem regisztrált email címről küldött kommentek csak jóváhagyás után jelennek meg, vagy csak abban az esetben, ha írójuk újra elküldi azt a Dühöngőbe (vagy a felület jobb oldalán, de csak a Dühöngő és a Magasztaló között találhatóak közül valamelyik másik, általa választott rovatba).
A regisztrációt nem kell külön kérni, elég egy kommentet küldeni. A regisztráció elfogadását (illetve visszaadását) a kommment megjelenése (és csak első alkalommal a kommentekben “regisztrált” felirat) jelzi. El nem fogadást értelemszerűen az, hogy nem jelenik meg. Minderről valamivel bővebben itt olvashatnak.
Címkék: bűn, főbűn, közjó, legfőbb jó, nincs jó, nincs rossz, Pascal, restség
december 14, 2010 @ 7:13 de. • válasz erre
A pokolba vezető út is a jóra nem restséggel van kikövezve. Most akkor mi legyen? Ne legyünk jók? Mert a jó gyanús? Óvakodjunk a jóra nem restektől? Mert aki nem lop, csal, gyilkol szemből, az majd hátulról? Mert aki épít, az csapdában gondolkodik, aki gyámolít az valójában hasznot remél, mert … Persze óvakodjunk, de hát erre nem kell biztatni, bizalmatlankodik itt mindenki nélkülem is. A jóra való nem rest szerepekért se állnak sorba. Nem kell erről senkit se lebeszélni. Az idealisták és a gonosztevők megtették a magukét. A görényekben bízunk, akik korrekten büdösek, a férgekben, akik jól láthatóan csúsznak, másznak, az oroszlán is megnyugtató, akinél előbb-utóbb sorra kerülünk. Ezeknél nincs kockázat.
december 14, 2010 @ 9:29 de. • válasz erre
Szomorú bejegyzések állnak mögöttünk, amelyek a mit ne tegyünk kérdésre vonatkozóan adtak utasítást, ha akarom, az emberiséget irányító parancsok sorakoztak itt.
Kedvetlen vagyok, mert olykor enni is szeretek, a bujálkodásról már nem is beszélve, pedig arról mennyire jól esne legalább beszélni, olykor elönt az epe mély haragomba és sárgán irigykedem is, egyszóval színes egyéniség vagyok (mérgemben pulykavörös, irigységemben sárga, a bujálkodás okán éretlen zöld és így tovább…), vagyis ember.
A jó Horatius persze szintén az arany középút felé terelné a tudatos lényt, aki vagyunk, vagy nem vagyunk, de nem szürkeség-e a jutalmunk (hogy a színeknél maradjunk), ha az aurea mediocritas intelmeit betartjuk?
Végülis Lucifernek igaza van: a görény megnyugtató bűze, mint megtestesült igazodási pont stabil, miként a giliszta sebessége is mérhetővé teszi vágyaink száguldását. (Bár korosodván, mintha lassulnék magam is…)
december 14, 2010 @ 10:55 de. • válasz erre
Válasz lucifer hozzászólására (#1):
december 14, 2010 @ 11:04 de. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#2):
Laci, ahogyan (nem) a lakásod (hanem annak a legkisebb helyisége!)
nem város (és amiként sem az én lakásom sem ennek legkisebb helyisége sem város), 
úgy a bűnök sem parancsok, legfeljebb a parancsok egyik elemének (a tiltásnak) az összetevői (ahogyan az ebéd is nemcsak az az egyik, a legkisebb összetevőjével a sóval, de az elkészült étellel sem azonos).
december 14, 2010 @ 11:14 de. • válasz erre
Mélységesen mély (nemcsak az idő kútja, de) a bűnkatalógus bölcsessége is. Különösen azáltal, hogy a jóra való restséggel koronázza meg a bűnök sorát, amit nem átallok most (Szókratész szellemét megidézve) a gondolatgyűlölettel, a gondolkodásra, sőt a filozofálásra való restséggel azonosítani (nem örökkön örökké, most, és a mostot megelőző és követő időkben).
A jó ugyanis egyrészt animálisként adott, másrészt azonban legalább is születésünkkel elvileg körvonalazott) adottságainkat illetően nem lennénk állatok, tehát (nemcsak közös. hanem személyre szabott) feladatunk ezeknek a javaknak nemcsak finomítása, de az előállítása is, sőt a jó fogalmának (az épp ettől is) a folytonosan (és kultúránként eltérő módon) változó legfőbb jóhoz való nemcsak igazítása, hanem a javak előállításához szükséges viselkedési módokkal való (mind logiusabb) kiegészítése (és ennek megfelelő pontosítása).
december 14, 2010 @ 12:33 du. • válasz erre
Hát igen, a végén marad a restség, melyből minden más fakad. Jó is meg rossz is. A kör bezárult.
december 14, 2010 @ 12:41 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#6):
Érzésem szerint csak kisebbik rosszként és főként gondolkodás híján, az automatikus cselekvések esetében, és azokkal szemben (marad a restség, és zárul be a kör, amelyet nem a filozófusok, hanem filozofálás (a szofisták) tágít(anak) spirállá. A filozófusok csak a kör kerületét/átmérőjét növelik egészen a zűrzavarig, ami ennek a körnek az esetében nem a kör négyzetesítése, hanem alaktalanság)
december 14, 2010 @ 1:43 du. • válasz erre
Válasz Lux Erik hozzászólására (#4):
Ha a felsorolt bűnöket bűnként elfogadom, akkor abban a pillanatban cselekvéseimet (potenciálisan) meghatározó, vagy legalábbis azokat befolyásoló tényezővé teszem. Paranccsá. (V.ö ne lopj, ne kívánd meg stb).
Aztán vagy betartom azokat vagy nem. De bárhogyan is döntök vagy bárhogyan is hagyom, hogy sodorjanak az események, a bűnként elfogadott dolgok nem restek emlékeztetni örökösen arra, hogy a tiltásokhoz kellene igazodnom. Meghatározó ponttá lesznek (erkölcsben, jogban…) mint a Lucifer által megénekelt görénybűz.
Sőt, képzeletem is hozzájuk igazodna valamennyire, a giliszta szuperszónikus haladási sebessége lesz a mérce, ha hagyom.
Tehát felmerül bennem a bűnök nem elfogadása, új bűnök felállításának szükséglete, de még inkább fordítva, a jó dolgok megnevezése, de akkor megköveznétek, mert olyasmit kellene mondanom, hogy pl. kefélni jó, zabálni jó – és ez nyilván kényelmetlen kérdések sorát vetné fel és az én szépen felépített hírnevemet, megbecsülésemet is maga alá temetné.
Tehát inkább elvonulok a város legkisebb helyiségébe, és megsózom a …
december 14, 2010 @ 1:56 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#8):
Laci, egyrészt igazad van, másrészt a bűnök bűnként való felfogásának a tízparancsolatnál szofisztikáltabb módjai is kialakultak, amik (értelmezésükkel) jelentősen árnyalták magának a tízparancsolatnak a felfogását is.
Ha lehet ne (aristo, és mások módjára) zuhanjunk vissza Hammurapi koráig. Thomas Mann A Törvényt záró utolsó két bekezdése megfelelő (legkisebb közös többszörösnek/legnagyobb közös osztónak tűnik számomra) ahhoz, hogy árnyaltabb felfogás közelébe vergődjünk.
december 14, 2010 @ 7:53 du. • válasz erre
Úgy vélem, most épp az az idő jött el, amikor a kör bezárulása előtti zűrzavar uralkodik. Elég nagy a bizonytalanság, sok a hazugság, lopás, csalás, gyilkolás, s méreggel itatva ember társaink lelke. Kiben bízhatom? Számíthatok e egy kiegyensúlyozottabb, bizalomra és szeretetre épülő jövőre? Hinnem kell, hogy igen, mert különben mi értelme is lenne ennek az egésznek, annak,hogy vagyunk, és itt vagyunk éppen.
december 14, 2010 @ 9:42 du. • válasz erre
Laci, ne feledd a bűnök bocsánatát!
december 16, 2010 @ 1:44 du. • válasz erre
Válasz Csepeli György hozzászólására (#11):
Hogy is feledhetném! Bár napjaink digitális zajában a búcsúcédula, amelyet a népnyelv bűnbocsátó cédulának nevezett legális korában, szóval a búcsúcédula internetes beszerzése még megoldatlan.
Talán Lux Erik létrehoz egy bűnbocsátó webáruházat…
Offline persze működik ilyesmi, ha jól látom, már nem Róma a központ, hanem decentralizált a bűnbocsánat kiosztása, bizonyos pártoknál lehet a bocsánatért jelentkezni. Bár a kasszák kuszasága kissé bizonytalanná tesz: melyik pénztár éli túl e napok viharát s éri meg az én halálomat, amikor is a búcsúcédulákat bemutathatnám.
Lám, a bűnök ügyével a bűnbocsánat is egyre csak bonyolódik…
december 16, 2010 @ 2:24 du. • válasz erre
Válasz Bognár László hozzászólására (#12):
Szellemeink találkoztak! Remélem (archaikusan szólva: pénztárcánk, azaz virtuális korunkban ennek és a dunyha huzatnak megfelelő, ám nemcsak virtuális) bankszámlánk ezáltal naggyá dagad.